Eseménydús időszak

Az egész egy idei hideg februári napon kezdődött. Az volt az a nap, mikor hivatalosan találkoztam A Nagyemberrel. Jól be voltam rezelve, hiszen hiába voltam már túl életem kb. 50. interjúján is, ekkora kaliberű emberrel még sosem találkoztam. Éppen azon morfondíroztam, hogy hogyan is kell ilyenkor viselkedni, mikor megjelent a süppedős szőnyeggel borított lépcső tetején. Már messziről kedvesen mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy ő is csak egy ember, és elengedtem a szokásosnál nagyobb görcseimet. Az interjú nagyon jól zajlott, szárnyaltam, megvolt a közös szimpátia is, így a végén egymás kezébe csaptunk.Úgy éreztem, életem legnagyobb lehetősége csapott le rám. A mai napig megvan az a pillanat, mikor az egész világot át akartam ölelni, miközben sétáltam hazafelé a Duna-parton.
Aztán elkezdtem dolgozni. Nagyon más volt az egész, mint amihez eddig hozzászoktam, de fel voltam rá készülve. Én magam kértem a sorstól mást. Mást, mint amit egész életemben csináltam (és amiben sikeres voltam.) Azt hiszem idővel megérik az ember arra, hogy a komfort zónáján kívül keresgéljen. Nagyjából 3 hét után jöttek az első jelek, hogy mégsem olyan nekem való ez az egész. Leginkább azok miatt az emberek miatt éreztem ezt, akik körülvettek. Nem akarom bántani őket, de halvány lila gőzük sincs arról, milyen az igazi munka. (Tisztelet annak a kevés kivételnek.) Munkatempó 0, motiváció 0, ellenben károgás, negatívkodás, rosszindulat ezerrel. Nem vettem róluk tudomást, és vártam már, hogy beinduljon az igazi nagyüzem, mert tudtam, hogy akkor úgysem fogok velük napi 1-2 óránál többet találkozni. De a dolgok csak nem akartak beindulni. Aztán egyszer csak dőlt a dominó legelső eleme és szépen magával rántotta az egész sort. Bár azon kevesek közé tartoztam, akik a krach ellenére is maradhattak, már nem volt az igazi. Mivel azonban gyűlölök dolgokat feladni, eszembe sem jutott mást keresni. Biztattak, hogy minden rendbe jön, és teperünk ezerrel, csak egy kicsit tartsak még ki. Aztán rájöttem, hogy itt csak olyan értékekkel lehet érvényesülni, amivel én nem akarok. (Természetesen sem a tudás, sem a teljesítmény nem szerepelt közöttük.) Ellenben más értékekkel, amit világ életemben megvetettem. Egy szó mint száz, egyre rosszabbul kezdtem magam érezni, és sokakkal ellentétben engem az sem dobott fel, hogy laza volt a munkatempó. Máshoz vagyok én szokva, na!
Mikor már úgy éreztem, hogy az egész egyéniségem kezd rámenni a dologra, hirtelen felindulásból bekukkantottam a profession-re. Volt vagy 40 oldalnyi ajánlat az én területemen, a 2. oldalon azonban úgy éreztem, hogy megtaláltam AZT, amit keresek. Nem is néztem tovább, beadtam a jelentkezésemet erre az egyetlen helyre. És az események magukkal sodortak. Másnap már behívtak interjúra,egy hét múlva a 2. körre, majd 2 nap múlva a 3. körre. Éppen a 3. körös interjúra várakoztam (ez skype-os formában zajlott az éppen Ázsiában tartózkodó fő-fő szakmai vezetővel), mikor már arról kérdezgettek, hogy mikor is tudnék kezdeni. Pedig ekkor még 2 kör hátra volt. Itt kezdtem el azt érezni, hogy meglesz a dolog (talán életem legnagyobb pofára esése lett volna, ha mégsem). Aztán mivel a 4. kört is sikerrel zártam, hamar egymás kezébe csaptunk, és végre megszabadulhattam a másik helytől. Férjnek is egy hatalmas projektje volt egész nyáron (melynek köszönhetően élete legnagyobb sikereit éli meg manapság), ezért aztán úgy alakult, hogy igazi elutazós szabi idén nyárra nem jutott nekünk. De többször is kimentünk az Aquaworld-be, és itthon is strandot csináltam a vadiúj kertben, így nem maradt hiányérzetünk.
Aztán augusztusban belecsaptam a lecsóba. Az első napon tudtam, hogy helyemre kerültem. A fogadtatás, a profizmus, a körítés. Minden olyan volt, mint régen. Az első három hetem órákra lebontva különböző tréningekkel tele. A napi kommunikáció minimum 60 %-a megint angolul zajlik, ismét multikulti vesz körül, kollégák Európa minden pontjáról. És én ezt úgy imádom! Volt olyan napom, hogy 5 órán keresztül óránkénti váltásban 1 ázsiai, 1 ukrán, 1 portugál és két ír tartott webinart. Mondjuk a végére zsongott a fejem, de iszonyat izgalmas volt. Akárcsak a feladatok. Bár 80%-ban ugyanazt csinálom, mint a két korábbi cégemnél, az iparág teljesen más, és persze minden cégnek megvan a saját rendszere, amit meg kell tanulni. Aztán hamar belecsöppentem a sűrűjébe, hiszen szeptember/októberben sorra jöttek a hatalmas projektek. Minden egy időben, és eléggé magamra voltam hagyva a kb. 350 mappából álló könyvtárrendszeremmel. Keressem meg benne a dolgokat. Kutassam vissza, hogy mi hogy zajlott, és csináljam. Nem nagyon sz.roznak a cégnél: az új programokat (több ilyen is van) 1x megmutatják, utána meg tessék önállóan csinálni. Nagyon magyarázni nincs idő. Szerencsére nagyon gyorsan tanulok, és nyitott vagyok az új dolgokra, (hogy a munkabírásomról már ne is beszéljek), de többször a totális elkeseredés határán álltam. Napi 10-11 órákat dolgoztam, sokszor vasárnap reggel 6-kor álltam neki összerakni 1-1 prezit másnapra. Sosem voltam otthon, hiszen az utazást is beleszámítva reggel 6:45-kor indultunk el otthonról a gyerekekkel, és én este 7, fél 8 körül értem haza. Heteken keresztül minden áldott nap. A gyerekek borzalmasan hiányoltak, Férj pedig próbált helytállni helyettem is. Minden nap ő szedte össze a gyerekeket, és ő volt velük estig. Sokszor már a kádban ültek, mire hazaértem. Persze volt olyan pont, mikor már neki is televolt a hócipője. Majci többször is lebetegedett ovikezdés óta, és én egyetlen percre sem tudtam napközben kivenni a részem a betegápolásban. Éjjel annál inkább. Mert ez a 6-8 hét nem az alvásról szólt több dolog miatt sem. Egyrészt a határidők/feladatok sokasága annyira nyomasztott, hogy éjjel rendszeresen arra ébredtem, hogy nem fogom tudni összehozni a projektet klasszul határidőre. És ettől teljesen bestresszeltem. Mert a csak "megcsináltam" nekem kevés. Bárcsak le tudnám vedleni a maximalizmusom miatti szorongásomat! De nem megy... (És Lizi ugyanilyen. Már előre sajnálom, mert nehéz élete lesz. Bezzeg a kis göndör! Na ő nem lelkizik a dolgokon. Mindenen túllép 2 perc alatt, mindent elfogad a maga valójában és nem rágódik rajta, hogy ki? mit? és miért pont úgy? mondott. Irigylésre méltó a természete. De hát ugye, azt kell szeretni és elfogadni, amit a gép dob. Megváltoztatni úgysem tudjuk magunkat, maximum kiismerni és a lehető legjobban megtanulni kezelni.) Na, hát ez az ami a jelek szerint nekem még mindig nem megy. Nappal már igen, de éjjel nem. Akkor felébreszt a stressz. Szóval voltak hetek, mikor hétköznap rendszeresen napi 3-4 órát aludtam. Hétvégére kipurcantam, és csak vonszoltam magam. Nyilván mondanom sem kell, hogy a sport teljesen kimaradt az életemből. Eleinte még hiányzott, de már ezen is túllendültem. Borzasztó! Nekem, aki tavaly ilyenkor még heti 7-8 órát sportoltam, most egyszerűen igényem sincs rá. Bár lehet, hogy ez is csak egy védekező mechanizmus, mert tudom, hogy úgysem tudom összehozni. Természetesen, ha ehhez hozzáadjuk az alváshiány + stressz miatti farkaséhségemet, sejthető, hogy ez nem egy nyerő kombináció. Fogalmazzunk úgy, hogy folyamatosan teszem tönkre az elmúlt 2 év rengeteg munkáját. Fáj, de most egyszerűen nem tudok ellene tenni. Szóval a serpenyő oldalán ott van az, amire szakmailag mindig is vágytam, a másik oldalon pedig a folyamatos lelkiismeret furdalás, hogy milyen keveset kapnak belőlem a gyerekeim, és még az én egészségem is rámegy némiképpen. De a visszacsatolások tuningolnak, a sok sikerélmény pedig erőt ad. A próbaidőm végén tartott megbeszélés is teljesen pozitív volt (nagyon meg vannak velem elégedve), és szűk három hónap után csináltam egy olyan anyagot, ami felkerül a belső rendszerre, mint európai minta. De a neheze még hátra van. 2016 első 6 hónapjában annyi projekt van, hogy ha csak rájuk gondolok, már jön a gyomorgörcs, hogy hogyan fogok tudni mindent megcsinálni. És mennyi lemondással jár ez a családra nézve. De mindezek mellett doppingol is a sok kihívás. Mert tényleg igaz a mondás, hogy a csodák a komfortzónán kívül kezdődnek. És én gyakorlatilag csak itt tartózkodom már hónapok óta. Szóval nem tudom, hogy mi lesz 1 év múlva, de az elmúlt 4-5 hónap alatt több dolog történt velem, mint előtte 3 évig. Azt hiszem rám fog férni a karácsonyi 2 hét pihenés :-)

6 hónap...

Több mint ennyi idő telt el a legutolsó bejegyzésem óta. Azt hiszem regényt is írhatnék az elmúlt időszak eseményeiből, simán kitenne pár száz oldalt.
A legfontosabb információ, hogy Maja betöltötte (khmm, khmm 4 hónapja...) a 3. évét. Magassága egyre nagyobb (bár ő sem lesz égimeszelő), súlya nagyjából változatlan, a kockák pedig szépen gyűlnek a hasán. Aktivitása változatlan, melynek köszönhetően legnagyobb szívfájdalmamra elintézte egy fogát. Addig ficergett minden szülői intelmünk ellenére, mígnem arccal a betonba csapódva intézett magának egy szétharapott szájat és egy bemozdult fogat. A szája pár nap alatt regenerálódott, és mivel a foga is szépen visszatért a helyére, megkönnyebbülten hátradőltünk. Nem kellett volna. 2 hét után megkezdődött a szürkülési folyamat, majd röntgen után jött a verdikt: a fog elhalt. Cél, hogy minél tovább a helyén tartsuk, hiszen messze még a fogváltás időszaka, szerencsénkre viszont a maradandó fog csírája teljesen sértetlen. Így tehát nem maradt hátra, mint az, hogy kitanuljam, hogyan fehéríthetem ki a fotókon utólag Majci bal fölső egyesét. 
A második (egyben családunkban utolsó) szobatisztulását is lezavartuk. Már komolyan aggódtam, hogy ezúttal ez nem fog megtörténni, hiszen a szülinapja előtt 2-3 héttel még teljesen reménytelennek tűnt az eset. Aztán 2 nap alatt észbe kapott, és rájött, hogy mégiscsak ciki lenne a 3. szülinapot pelenkában tölteni, így villámgyorsan lezajlott a folyamat. Lizinél is későn történt, bár nem ennyire. Mit ne mondjak, megvan a maga szépsége, és könnyebbsége ennek is, hiszen ilyenkor szinte balesetmentesen és pikk-pakk történnek az események. Ráadásul Maja ekkor már hónapok óta szobatiszta volt éjjel. Nem is láttam még ilyet, így nem mertem róla elsőként éjjelre levenni a pelust. (Főleg úgy, hogy az esetek nagy részében köztünk aludt a "nagyágyban", ahol nincs alátét.)
Továbbra is imádja a bölcsit, a korai érkezésnek és késői távozásnak köszönhetően mindenkit ismer, ölelik-csókolják a konyhás nénik, viszik magukkal a kamrába némi finomságért, és rettentően szoros kapcsolatot alakított ki a két nevelőnővel is, főleg azzal, aki anno Lizi nagy kedvence is volt. Tuti sírni fogok, ha végleg elbúcsúzunk az intézménytől. Egy anya nála többet nem kívánhat, mikor először engedi át másnak a gyerekeit.
Lizi időközben befejezte az első évet az iskolában. Verheti a mellét, hiszen kitűnő lett, pedig rengeteg plusz dolgot bevállalt a tanulás mellé: rendszeresen fellépett az énekkarral, szavalt az iskolai rendezvényeken, heti 2x kosárra járt, a sakkba is belekóstolt, és mindig mindenben kivette a részét. Az iskolában igazából csak ódákat zengnek róla a tanárok, így kiérdemelte élete első ottalvós táborát, amit szintén hibátlanul teljesített. Sajnos azonban itthon szöges ellentétet mutat továbbra is, ami nagyon megviseli az egész család idegrendszerét. Mindig mindennek ellenáll, és rögtön balhézik a legapróbb rutin kérésre is (pl. menj fogat mosni). Több mint valószínű, hogy ez még mindig a testvérféltékenységre vezethető vissza, hiszen volt pár hete egy nagyobb kiborulása. Zokogva könyörgött, hogy újra legyünk hármasban, mert neki az az igazi család. Mikor mindenki csak rá figyel, mikor mindketten az ő kezét fogjuk. Egyrészt megértem, hogy rossz lehet neki, hiszen tényleg minden figyelmet ő kapott 4,5 évig. Talán túl sokat is. Talán túlszerettük mindannyian. (Bár, ha most kezdhetném elölről, akkor sem tudnám kevésbé szeretni.) Mindig mindent megkapott (és itt elsősorban most a szeretetre, törődésre, figyelemre gondolok), és azt hiszem ezzel él most vissza. Na jó, Maja előtt is visszaélt, de akkor kevésbé volt feltűnő a dolog. Másrészt pedig azért nem értem a kiborulását, mert kezdenek iszonyatosan egyben lenni. (Már ha éppen nem cseszteti a húgát). A kis Göndör óriási szeretettel bújik a nővére ölébe, aki ilyenkor a föld fölött van 10 centivel, és nem győzi simogatni a húgát. Aztán persze valamin összebalhéznak, és már mehetek is rendet tenni. Úgy 10 percenként. Jó lenne, ha megoldódna a helyzet - vagy legalább normalizálódna - mert rengeteg időt és energiát felemészt a folyamatos balhémentesítés. Maja viszont szinte problémamentes. Vannak heppjei, amiket nem árt megjegyezni, mert a kis megrögzött óriási balhét csinál, ha pl. úgy teszem le a kenyeret a tányérjába, hogy a csücske belelóg a majonézbe. Ilyenkor tuti a 30 perces megsértődés, a durcizás, és a tányér is kap egy erőteljes lökést. De az ilyen helyzetektől eltekintve simán megbeszélhetőek vele a dolgok (lásd menj fogat mosni), még ha elsőre meg is próbál egy rövidet ellenkezni. A türelem azonban nem erőssége. Neki se. Mint úgy általában senkinek a mi családunkban. Hihetetlen, hogy én számítok a legtürelmesebb egyénnek. 
Majci nyelvezete megér még egy misét. A földön szoktunk fetrengeni azokon, amiket mond. Nem emlékszem, hogy Lizi ennyire rosszul ragozott volna. Majához külön szótár kell. Imádja mondani és egyáltalán nem zavartatja magát, hogy a hely- és időhatározók ragjait teljesen random módon rakosgatja a szavakhoz. "Holnap mikor esten megyünk a Ferhadnak ott " (=tegnap este erre mentünk a Ferhadhoz). Már most sajnálom, hogy előbb-utóbb (remélhetőleg) megtanul helyesen beszélni, és már nem fog hasonlóan vicceseket mondani. Viszont a hangokat elképesztően tisztán ejti, az "r" betűt már vagy 1 éve pörgeti. 
Ja, és még egy fontos hír a végére: elkészült a kertünk. Most végre olyan lett, amire évek óta vágytunk. 2006-ban, mikor beköltöztünk, volt egy alap tereprendezés (fű/sövény/fa), amit 1 éven belül újra rendeztünk: fa kihajítva a közösre (és milyen jól tettük, ma már 5 méter magas hatalmas lombkoronával, ami igen vicces lenne a 60 nm-es kertrészünkben), sövény egyenként kicserélve Férj által (26x pótolva a kihaltakat), füvesítés 6-8 alkalommal, majd gyepszőnyeg. Na ez a milliónyi próbálkozás (és nem kevés anyagi ráfordítás) jutott el odáig tavaly őszre (igazából már inkább tavalyelőtt őszre), hogy okádék állapotban volt minden. A sövény megnőtt 2 méteresre, ami beárnyékolta a kert nagy részét, ennek köszönhetően kipusztult a fű, ami folyamatos sártengert eredményezett. A kert egy feltöltött terület, tehát teljesen meg volt süllyedve, helyenként a térkőben 20-30 centis gödrökkel. Régóta terveztük az átalakítást, ami idén júniusban végre megvalósult, és szebb lett, mint előtte gondoltam. Duplájára növelt terasz (ennek köszönhetően látványra 2x akkora kert), ismét gyepszőnyeg most már öntözővel, rengeteg virág/kaspó, és egy lounge sarok. Itt töltöttük a nyár nagy részét (már amikor itthon voltunk), nem egyszer kávéztunk/kakaóztunk a kanapén reggel fél hatkor négyesben a kora reggeli napsütésben. Mivel idén nem jutottunk el hagyományos szabira (ez majd egy másik bejegyzés témája lesz), itt pótoltunk mindent, felfújható medencével. Viccesen úgy szoktam fogalmazni, hogy idén a kertünkben nyaraltunk. És tényleg! Még a koktélt is szorgalmasan gyártottam hozzá :-)

Eldördült a startpisztoly

Minden úgy történt, ahogy számítottam rá, vagyis teljesen váratlan helyről jött a lehetőség, villámgyors lefolyással, és totálisan más, mint amit kerestem. Ennek ellenére teljesen fel vagyok villanyozódva, az események magukkal sodortak. Sorsszerűség van benne. Alapvetően már bő 3 éve megfogalmazódott bennem, hogy tennék egy nagy kanyart a karrieremben. Tessék, most itt a lehetőség, megkaptam. Egyrészt furcsa elengedni azt, ami eddig a szívem csücske volt (és látni, hogy ezt más csinálja), másrészt csupa izgalom egy teljesen új terület felfedezése. Márpedig itt van mit felfedezni. És nekem most ezt kell megtanulnom, ezáltal tudok fejlődni. Új környezet, új munkastílus, új munkakör. Úgy érzem, hogy elsősorban az élettapasztalatom és a személyiségem fog segíteni abban, hogy helyt álljak, az eddigi karrieremben szerszett tapasztalat csak másodlagos. Hogy pontosan mibe is vágtam bele? Mit is fogok csinálni? Még én is csak a körvonalakat látom. Minden az elkövetkező 1-2 hónapban fog kialakulni, hiszen az egész most indult szinte a nulláról. A projekt izgalma és a két vezető személyisége győzött meg, hogy itt a helyem. Meg a jó tanács, amit útravalóul kaptam: kis túlzással bármit elvállalhatok, nem fogom megbánni, és rengeteg lehetőségem lesz. Hát alapjában véve, ezért bólintottam rá. Nézzük, mi sül ki belőle :-)

Maja státusz 2015.02.09.

Igencsak időszerű kisebbikem jellemzése, hisz mióta életmód bloggá alakultam, alig szentelek figyelmet a gyermekeimről való beszámolókra. Pedig eredetileg ez volt a célja az egész írásnak. Persze menet közben átrendeződnek a dolgok, ideiglenesen mások kapnak prioritást. De az alap változatlan, így most visszatérhetek Majci aktuális jellemzésére.
Gyönyörű, okos, ügyes, energikus, művésznő, nagyon apás és még mindig pelenkás. Leginkább így tudnám egy mondatba sűríteni a lényeget. És akkor most jöjjenek a részletek.
1) Gyönyörű. Hát igen, mégis mit mondhat egy anya a gyermekéről? Hogy a legszebb. Neki. Ettől függetlenül rengeteg visszajelzést kapunk barátoktól, ismerősöktől, ismeretlenektől ugyanilyen véleménnyel. Férj mániája a magazin borító (még az is lehet, hogy alakul valami, mert felfigyeltek Maja szépségére), én nem erőltetem annyira. Lizi miatt sem. Tudom, hogy nehezen értené meg, hogy ha Maja szerepelhet, akkor ő miért nem. Mert ő is gyönyörű. Persze teljesen máshogy.
2) Okos, ügyes. Máshogy mint Lizi. Már most látszik, hogy a betűkhöz nem vonzódik úgy, mint anno Lizi, de cserébe rengeteget alkot. Apró dolgokat pakol-rámol, rajzol (hihetetlen, de gyönyörűen tartja a ceruzát a korához képest), molyol mindenféle dologgal. A helyzeteket megérti (hogy hajlandó-e rájuk a megfelelő módon reagálni, az már egy más kérdés), logikusan tudja, hogy mi következik, szabálykövető, a bölcsiben teljesen panaszmentes. Mindig mindent csinál, úgy ahogy kell. (Itthon persze más a helyzet, ha-ha-ha...) Továbbra is iszonyatosan mozgékony, mindig mindenhova felmászik, egyensúlyozik, felugrik-leugrik. Alig 11 kg a súlya, de masszív izom a csajszi. Olyan mozdulatokra képes, hogy csak lesek. Tavaly nyáron a csúszdánál rendszeresen feltartotta a sort, mert minden lecsúszás előtt húzódzkodás-sorozatot csinált. 
3) Energikus. Lizi után róla is elmondható, hogy duracell-elemmel a fenekében született. Soha nem áll meg, az alvásigénye kriminális, pár hónapja ő is végleg leszokott a délutáni alvásról. A bölcsiben is nagyon nehezen alszik el, hétvégén meg végképp pörög. Ugyanúgy mint anno Lizi, ő sem akar lemaradni a családi programokról, ezért a hétvégén extra keveset alszik. Ez péntek éjszaka max. 8 órát jelent, szombat délután általában 0-t, éjszaka 8 órát. Vasárnap délutánra persze kipurcan, általában akkor alszik be, mikor Lizivel aerobik-on vagyunk (16:30-17:30), aminek az a következménye, hogy vasárnap este nem tudjuk 10 előtt lerakni. Meg úgy egyébként hétköznap este sem nagyon, a délutáni bölcsis alvásnak köszönhetően. 
Egyszer egy következő életemben igényelhetnék egy olyan csemetét, akivel néha-néha előfordul, hogy megpihen egy fél órára? Vagy mondjuk alszik délután rendesen 6 éves koráig?
4) Művésznő. Ő is, akárcsak Lizi. Szegény Lizi rosszul is viseli a megosztott figyelmet. (Talán ez a legnagyobb problémája, ami miatt a folyamatos balhéi vannak.) De ez a kis apró törpe mindenhol kibulizza, hogy rá figyeljenek. A szomszédok kedvence, a bölcsiben mindenki névről ismeri (még a konyháról is), idegenek figyelmét irányítja magára percek alatt. Imád táncolni és énekelni, amit legutóbb egy hétvégi éttermi ebéd keretében is bemutatott. Történt ugyanis, hogy Lizi félévi bizijét (no meg persze az én új munkámat) megünneplendő, elmentünk az új kedvenc törzshelyünkre ebédelni. Hétvégén az étterem igazi gyerekbarát hellyé alakul, a kerítéssel körbevett gyerekkuckóban óvónő segédletével tobzódnak a gyerekek, így a kedves szülőknek is lehetőségük nyílik az étel nyugodt elfogyasztására. Na már most, a gyerekkuckó egy színpadon van, egy hatalmas zongora mellett (mert esténként teljesen más célközönségre fókuszál a létesítmény). A helyszínt Maja pont 2 perc alatt fel is mérte, így nem sokkal az érkezése után elindult a produkció. Az egyetlen, ami most mindenhol megy: a jégvarázs fő betétdalának előadása (mind a kb. 8 versszakkal, amit Majcival ellentétben nekem még mindig nem sikerült elsajátítanom, hiába néztem meg kb. 50x a filmet az elmúlt 1 hónapban), a főszereplő minden egyes kar-láb-arc mozdulatával, és a színpadi mozgás teljes bemutatásával. Mondhatnom sem kell, a fél étterem rácuppant a produkcióra, ami Maját persze egy még kifejezőbb produkcióra ösztönözte. 
5) Nagyon apás. A folyamat visszafordíthatatlan. Nagyjából tavaly bölcsikezdésre vezethető vissza, akkor lettem végérvényesen lecserélve. Örülök neki, hogy ilyen szimbiózisban élnek együtt, de időnként nagyon rosszul esik a kemény fizikai visszautasítás Maja részéről, illetve az óriási különbség, amit kettőnk között tesz. Este 6 után (mikor kezd fáradni) én például már hozzá sem nyúlhatok, minden rutin feladatot az apja végez, az ágyba csak és kizárólag ő kísérheti, én még puszit sem adhatok neki. Bezzeg a "kérek inni", "éhes vagyok" és társai nekem jutnak. Ez van, el kell fogadnom. 
6) Pelenkás. Még mindig. Lizi is későn lett szobatiszta, de Maja ráver. No, annyira agyon nem görcsölöm magam miatta, csak nem értem az egészet. Kb. szeptember óta ráül a kis WC-re a bölcsiben, nem egyszer bele is pisilt, sőt néha még egyéb sikerei is voltak. Időnként itthon is felkéri magát, többször sikerült is neki, mégsem bírja pelus nélkül. Pedig igazi bugyi-fan, imádja a kis kollekcióját, alig várja, hogy napi használatba kerüljenek. Simán bejelenti, hogy mire készül, elbújik, és jön a baleset. Tudja, hogy mi történik, mégsem akar WC-re menni. Szerencsére az idő nem sürget minket, messze még az ovikezdés. Most már inkább azt mondom, hogy tavaszig bírja ki pelussal a fenekén, mert akkor sokkal könnyebb kezelni a balesetes helyzeteket.
7) Beszéd. Egyfolytában tolja, ő is méltó tagja a családunknak. De sokszor elgondolkodom azon, hogy Maja alapvetően úgy beszél, hogy a fejében található szóhalmazból random módon túrja ki a szavakat. Ilyenkor jobb nem belekérdezni, hogy mit szeretne kifejezni, mert a helyzet csak még inkább bonyolódik. A ragozás dettó. Imádja a ragokat. Halmozni. Ebből olyan vicces maszlagok szoktak kibontakozni, hogy hasunkat fogva kacagunk. Pl. mint ma reggel a pirosan világító felkelő nap láttán: "ott a vulkán, és mikor kijött a vulkán, akkor barátom lesz, és szeretem abból, mert nagyon 'anyaros' a vulkánból". Itt heves bólogatás és egyetértés jött, mert esélyünk nem volt kideríteni, hogy eredetileg mi is volt a kommunikáció célja. A másik véglet meg az, amikor kis felnőttként szól hozzánk. Pl. a múltkor vacsi előtt kekszet kért tőlem, egyet kibulizott magának, de aztán megálljt parancsoltam, és nem adtam többet. Erre flegma arccal rám nézett és megkérdezte: "Miért, ki van számolva?" 

Az erő velem van

De még mennyire!
Diéta szempontjából kritikus nap volt a tegnapi nap, 2 okból is. 
1) Hétvége, és ilyenkor mindenki mindenfélét eszik körülöttem, amibe általában simán bele-belenyalakodom én is. 
2) Mamiék meglátogattak. Ez kb. azt jelenti, hogy 20 emberre való kajaadaggal, sütivel, túrórudi- és paula halommal, meg kinderekkel érkeznek. És ez tegnap sem volt másképp: a menü mézes-mustáros oldalas, penne carbonara, tejszínes csirkecomb és egy tepsi almás pite volt a szokásos édesség-csomag mellett.
Dupla bukó, de én király voltam. Eszembe sem jutott csalni. A reggeli sült kolbász + friss péksütemény is hidegen hagyott, akárcsak a teljes tegnapi menü. Annyira elszánt vagyok, mint már hónapok óta nem. És tudom, hogy nagy szerepe van ebben az edzőmnek, hiszen ha magam miatt elgyengülnék, eszembe jut ő, hogy mégsem csaphatom be, és már eszem ágában sincs bűnözni. Egyetlen harapást sem. Ezt meg is mondtam neki, és nagyon büszke rám :-) A másik drasztikus változás nálam, hogy nem állok mérlegre. Ez több mint kihívás, hiszen az elmúlt másfél évben nem volt nap, amikor ezt ne tettem volna meg. Sőt, voltak időszakaim, amikor naponta 10x ráálltam a mérlegre, hogy megnézzem, mennyit változott a súlyom 1-1 étkezés után. Beteges, tudom. Most viszont egész héten nem álltam rá. Ennek ellenére tudom, hogy kevesebbet mutat, mert érzem, hogy horpad befelé a hasam (ez így mondjuk elég viccesen hangzik, mert persze nem horpad, de az óriás pukli, kisebb puklivá ment össze), és már megint érzem a hasizmomat a zsír alatt. A hó végi mérlegelés is úgy zajlott, hogy becsuktam a szemem, Férj meg leolvasta az eredményt. Január elején ugyanis az egész család mérlegelt, és mindenkinek beállítottuk a hó végi célt (kivéve persze a kis etiópot). A jó hír az, hogy mindenkiről mentek le kilók, Lizinél -1,6 kg-t számított az, hogy szigorúan szabályoztam, mit és mennyit ehet (nyilván az iskolai menzával szemben tehetetlen voltam). Nem volt se csoki, se cukor egész hónapban. Büszke vagyok rá!
Most pedig megyek, és felszívom magam holnapra. Sorsdöntő találkozás lesz, és úgy érzem, minden rajtam múlik :-) 

Vérvétel és rosszullét

Na, ezt is sikerült megérnem. Kiütött egy sima vérvétel...
Jó pár bökésen túl, egyetlen rosszullét nélkül, vidáman indultam neki a pénteki mintavételnek. Rövid egyeztetés után - mikor is kiderült, hogy a hormonokat nem lehet a periódusom jelenlegi stádiumában értelmezni - végül csak egy IR-panel mellett maradtam. A nő próbált rábeszélni, hogy jöjjek vissza később, és akkor csináljunk meg mindent, hogy ne kelljen 3x, csak 2x szúrni, de mondtam neki, hogy ha már itt vagyok, bökjön, nem számít az a +1 szúrás. Megkérdezte, hogy szoktam-e rosszul lenni, amire rögtön rávágtam, hogy soha. Ezt örömmel nyugtázta, majd nekilátott a műveletnek. Vidáman néztem az egész folyamatot. A cukrot meginni még mindig nagyon rossz volt, hiába szereztem már ebben rutint korábbi 5 alkalommal. Leketyegett a 2 óra, majd újra bementem. A jobb karom után most a balt készítettem elő, és figyeltem a műveletet. Tű be, vér nuku. Tű beljebb, vér nuku. A nő feszült lett. Tű mozgat, vér nuku. A nő kissé idegesen megkérdezte, hogy történt-e valami a vénámmal, mert totál be van szűkülve, és tiszta heg, a tű meg visszapattan róla. WTF? Acélvénám van, vagy mi? Aztán eszembe jutott a Maja születésekor történt borzalom. A műtét előtt szokás szerint branült kaptam, amit aztán bő 4 napon át bennem hagytak (rossz vérkép miatt 2 naponta vasat kaptam). A probléma a hazajövetel napján kezdődött: iszonyatos fájdalom, és bedagadt vörös és forró, kőkemény kar, amit felemelni sem bírtam. Aztán pár órán belül jött a 40 fokos láz is. Emlékszem milyen sz.rul éreztem magam. Május elseje miatti hosszú hétvége volt, kint meleg napsütés, engem meg rázott a hideg, és zokogtam, hogy nem elég, hogy félbe vagyok vágva, és fáj a hasam, még a karom is kipurcant. Szép kis vénagyulladást szedtem össze. Mikor a nőgyógyászom megtudta, hogy 4,5 napig volt bennem a branül, csak fogta a fejét. Ezt megemlítettem a nőcinek, aki közben rendületlenül turkált a karomban a tűvel. Úgy gondoltam, nem zavar a látvány, de aztán mégis, mert egyszer csak szédülni kezdtem, zúgott a fülem, és alig hallottam, amit mond mellettem. Kértem egy pohár vizet, majd rögtön hátradöntötte a támlát, fel a lábtartót és kinyitotta az ablakot. Percekig szívtam be a januári hideg levegőt, mire elkezdtem jobban lenni. Borzasztó volt, hogy nem tudtam tenni ellene, és hiába diktálta az agyam, hogy "szedd össze magad", a testem nem engedelmeskedett. A vérvételt végül megejtettük a másik karból, és megkaptam az ukázt, hogy soha többet az életben ne adjam oda a bal karomat, mert az már teljesen használhatatlan... 

Már megint a határaimat feszegetem...

...és baromira élvezem :-)
Az egész úgy kezdődött, hogy Férj lelkesen mesélte, hogy van egy új bérlőjük, és majd le fog járni hozzájuk edzésre. Még ő maga sem tudta, hogy pontosan mire, mert sok minden van a repertoárban. A boksz volt az egyetlen, amihez valamilyen mozgásformát tudtam kötni. Aztán jött a következő infó, miszerint hétfőn 11-kor várnak engem. Mivanmivanmivan? Rólam nem is volt szó, ám teljesen belelkesedve indultam neki az első edzésnek. Pont jókor jött, amúgy is az utamat kerestem a mozgásban, és a sebeimet (sérüléseimet) nyalogattam, miközben újra a zumbán való ugrándozásról álmodoztam. 
Hát így kezdődött az egész. Indulásnak megkaptam, hogy aki az első 4 alkalmat túléli, az már nem adja föl. Az első óra után már pontosan értettem, mit is jelent ez a mondat. Konkrétan azt a bizonyos végterméket is kihajtották belőlem. Kezem-lábam remegett és alig vonszoltam magam óra után. Hihetetlen, hogy egy edző mire képes. Soha életemben nem volt részem személyi edzésben, így most teljesen ledöbbentem, hogy milyen az, ha az embert széthajtják, és egyre feljebb tolják a küszöböt. Kitartónak tartom magam, de ha nem lett volna ott valaki a fejem fölött, az utolsó 10 rúgást/ütést már biztosan nem csinálom meg, így viszont nem volt más választásom. Nem tudom honnan volt erőm újra meg újra felemelni a lábam és rúgni, de megtettem. Hihetetlen érzés volt. Teljesen be vagyok lelkesedve, úgy érzem hatalmas energiákat kapok ezektől az edzésektől. Az edző is halál jó fej (azt hiszem enélkül nem is menne), és folyamatosan biztat. Azt mondja brutális erő, akarás és kitartás van bennem, ami a szívemből jön, pedig a testalkatom nem kedvez éppen ezeknek a mozgásoknak. Szerinte 2 hónap alatt (szigorú diétával) totálisan átformálható lennék. Már 1 hét után látta rajtam az alakulást. Nem tudom meddig fogok tudni járni, mert a világ másik felén van, tehát a jelenlegi helyzetben is macerás az odajutásom, de ha egyszer végre beindulnak a dolgaim, akkor félő, hogy a lehetetlen kategóriába fog tartozni. Pedig nagyon-nagyon megszerettem! Imádom, mikor torzul a fejem a fájdalomtól, de még mindig ütök és rúgok, mikor úgy érzem, hogy kiesik a szívem, úgy ver, vagy amikor nyelni nem tudok, úgy kiszáradt a szám. De az érzés a végén, hogy igen, megint megcsináltam, felejthetetlen. Néha azonban, ha belegondolok, hogy ennyi idősen, 2 gyerek után nem kevés túlsúllyal nekiállok bokszolni, akkor mosolyogva megállapítom, hogy nem vagyok normális :-)