Túl a vizsgálatokon

Hétfőn reggel célba vettük a kórházat, hogy elintézzük a szükséges vérvételt. Miután kicsit össze-vissza sikerült Majci reggeli alvása, jó későn értünk oda, így szerencsére a tömeg már lement. Ennek ellenére a kórházban így is sikerült várakoznunk. Imádom ezt a „ha nincs tömeg, majd csinálunk” mentalitást. Kivártuk a sorunkat, szegénykémet hárman fogtuk le, mikor egy normál vastagságú tűvel megbökték jobb könyékhajlatban. Vér levéve, pisit meg számonkérték. Tök jó, senki nem szólt, hogy előre kell vinni, azt gondoltam, majd itt helyben fogjuk megoldani. Így aztán a kedd reggel a pisigyűjtés hangulatában telt, egyszer Lizivel már csináltam ilyet és bár tudtam, hogy nem egyszerű, nem gondoltam volna, hogy Majcival ennyire sem fog sikerülni. Gyakorlatilag tök száraz zacsikat szedtem le róla, míg a pelusban fél pohárnyi pisi volt. (Közben rájöttem, hogy Lizi már jóval nagyobb volt és le tudtam ültetni mesét nézni, így nála ezért volt sikeresebb a mintavétel). Mozgó Majcenggal teljesen esélytelen volt a dolog, inni nem volt hajlandó, szopizni sem. Délre kellett a mintával beérni, addigra pontosan 3 csepp pisit sikerült összegyűjteni. A laborban fejcsóválva fogadták a mennyiséget, telefonszámot azért mindenesetre meghagytunk, hogy szóljanak, ha mégis ismételni kell. Nem szóltak. Délután még 6 hós státuszon is voltunk, Majcikám pontosan 20 dekát hízott az elmúlt hónap alatt. Megemlítettem, hogy 10 napig volt beteg, még AB-kúrán is volt, így egyenlőre nem maceráltak a kevés hízás miatt. Dokinéni megnyugtatott a jövő heti műtét miatt, hogy nagyon jó kezekben leszünk. Hála Istennek!

Veszprémi kirándulás

Újra itthon, bár létszámilag egyel kevesebben, ugyanis Lizi Veszprémbe kívánkozott egy kicsit. Nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor megy egy kicsit Mamizni-Papizni, az azt megelőző napokon úgy viselkedik, mint egy kis rém és mindannyiszor eléri, hogy fellélegezzünk egy kicsit, mikor Veszprémben hagyjuk. Most sem volt ez másképp. Már nem létezett idegszálam szombat reggel, mikor beültünk az autóba és nekivágtunk az útnak. Azért jó kisbabával utazni, mert 1 éjszakára is úgy telepakolja az ember a kocsit, mintha 2 hétre menne. És még azért is jó egy Majci nevű kisbabával utazni, mert nem hajlandó a kocsiban aludni. Hiába intéztünk mindent a jól megkomponált terv szerint – reggel felkel, kaja, mi pakolunk, és mire elérkezik a következő alvásidő, őt berakjuk a gépjárműbe és terveink szerint az út végéig alszik. De ismét rá kellett jönnöm, hogy Majci nem így működik. Komolyan nem értem magam, hogy Liza után még mindig ilyen naivan gondolkodom. De hát a remény hal meg utoljára! Szóval elindultunk egy álmos babával és egy játékkal az ölében felpakolt ötévessel. És láss csodát, pontosan 15 perc után unta el magát mindkettő. Az álmos meglepő módon rövid kínlódás után elaludt, a nagy pedig elkezdte a „mikor érünk már oda” kérdéssorozatot, egyelőre türelmesen. Az idilli állapot pontosan 20 percig tartott, mikor is alvó Maja úgy döntött, hogy eleget aludt és felébredt nézelődni. 5 percre. Aztán kezdődött a balhé, feszítette magát az ülésben és rákezdett a sírásra, ekkor persze már Lizi sem volt a türelem mintaszobra. Szerencsére megérkeztünk kedvenc benzinkutunkhoz, ahol egy kicsit mindenki szabad lehetett. Lizi evett-ivott, Maja nézelődött. 10 perces szünet után szerettünk volna indulni, de mindkét gyermeken kitört a para, mikor a kocsihoz értünk. Maja és Lizi is ott folytatta, ahol abbahagyta, így a maradék bő 1 óra 15 perces szünetekkel telt. Mikor Maja már az ájulás határára ért ordításügyileg, akkor félreálltunk és előrevettük egy kicsit megnyugtatni. Az eső ömlött, így Lizit nem szándékoztam kivenni, és a helyzet megértését kértem, amire ő hangos, őrjöngő, és ülést szétrúgó hisztivel válaszolt. Nem értette meg a helyzetet. Mamit ekkor felhívtam, hogy kapjon egy kis ízelítőt milyen szívderítő is a két kis unokájával utazni. Sokkolva volt mindenki a vonal túloldalán. Végül mégiscsak leértünk Veszprémbe, de teljesen kiborulva fogadkoztam, hogy ezt kb. másfél éven belül nem szándékozom megismételni. És ekkor még hátra volt a „vajon ez a gyerek hajlandó Veszprémben aludni” nagy kérdés. Mert ugye Lizivel elég szépen – nem is tudom, hogyan fogalmazzak a legszebben – „rosszul jártunk” élete első két évében, ami a nem a saját ágyában töltött (megpróbált) alvásokat érinti. Mikor eljött az alvás ideje, próbáltam teljesen pozitívan feltöltődve nekilátni az altatásnak, de sajnos nem jártam sikerrel. Aztán az apja sem, aztán Mami sem. A kiborulás határán álltam, mikor Margit is tett egy próbálkozást, és bár 40 percig tartott, elaltatta! Áldom érte! A lényeg, hogy ez a gyerekem sem hajlandó utazóágyban aludni. Szegény Mamiék vettek egy ágyat, ami elégett – ez egy másik, ma is fájó történet – aztán még egyet teljesen feleslegesen. A gyermekeim ugyanis tojnak az idegen ágyikóra. Hiába vittem itthoni alvókát, plédet és társait. A megoldás a kanapé lett, amit ügyesen le kellett oldalról zárni, hogy a kis izgágám véletlenül se potyogjon le róla.

A dolog működött szombat du. és éjjel. Sajnos vasárnap már nem, túl izgalmas dolgok voltak a szobában, ami látható volt Papi legnagyobb igyekezete – pléd tetőablakra való applikálása – ellenére is. Levontam a következményeket: Majci továbbra is csak tök sötétben, tök csöndben és tök egyedül hajlandó aludni. Már most gyomorgörcsöm van a jövő heti műtétje miatt, ahol addig nem engedik haza, amíg magától nem aludt egyet. A sokágyas, világos, sokemberes kórteremben, idegen ágyban… Hát, nem mondom, hogy nyugodt vagyok. Mindenesetre a gyerekekkel való közös ottalvós kirándulásokat egy jó darabig el lehet felejteni. Lizivel 3 éves korában mertünk belevágni 3 éjszakára, de nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes, vidám és pihentető volt az a túránk.
Az elkövetkező napokban hárman leszünk és rohangálás lesz a program a jövő heti műtét miatt, amit jelentősen megkönnyít Lizi távolléte, de már most hiányzik az a kis Frincifranci. Talán ő is érezte, hogy a múlt heti tripla adag balhét nem kellett volna – mégis van egy kis lelkiismerete? – mert a mai skype után sírásra biggyedt a szája. Pedig tényleg imád Veszprémben lenni. Sosem felejtem el, az első hosszabb lent töltött alkalom után hazahozáskor fél óráig sírt, hogy örökre Mamiéknál akar maradni. Aztán persze másnap mégiscsak úgy döntött, hogy itthon, velünk a legjobb. :-)

Fogak hete

A családban megváltozott a fogak összlétszáma, melynek végeredménye +1. A dolog nem ilyen egyszerű, ezért egy könnyed matematikai képlettel is szemléltetném a dolgot: 1=2-1. Majcengnak szerdán kijött a második foga is, Lizinek pedig pénteken végre kihullott az első. Kisebb gyermekem fogzási mizériája bő 3 hónapja tart, de a nagyé még ezen is túltesz. Kb. fél éve kezdett el neki mozogni – meg is rémültem, hogy ez normális-e, hiszen emlékeimben még elevenen él az elsős olvasókönyves-iskolaköpenyes-fogatlan portrém, ami ugye 6 évesen volt. De jobban utánajárva a dolgoknak rájöttem, hogy nekem a felső fogaim hiányoztak, amit megelőz az alsó, ami simán elkezdhet mozogni a gyermek 4,5 éves korában. És amit akkor nem is gondoltam volna: hogy nem pottyan ki az olyan könnyedén. Szóval az elmúlt fél év az „anya, nézd meg hogy mozog a fogam”, „anya, mozgasd meg a fogam” mondatok bűvöletében telt. Olyan naponta 10x, így néha magamban már azt kívántam, bár esne ki mielőbb az a fogacska, mert nagyobbikam ellenállást nem tűrő hangon követelte, hogy nyúljak a szájába és piszkáljam a mozgó fogát a legextrémebb helyzetekben is. Pl. orvosi rendelőben, földben turkálás közben vagy éppen Majci pelenkacseréje közepette. Úgy tűnt, hogy a kiesés pillanata távolabb van, mint valaha reméltem. Szerda este vendégeink voltak. Baráti házaspár, aki az első babáját várja, jött egy kicsit bekuksizni, milyen is az élet két gyermekkel. Kezdődött azzal, hogy Majceng alig aludt valamit aznap és már du után kettő óta fent volt (barátok kb. negyed 7-re értek ide). Mivel akkor már kb. 2 órája nyüglődés volt, a legrosszabbra – a totális összeomlásra – számítottam. De mivel babalátogatóba jöttek, mégsem vihettem el Majcit fürdetni. Mikor beléptek a vendégek, Majci 180 fokos fordulatot vett, és elkezdett hangosan kacarászni, gügyögni, és a pár férfitagjával kekeckedni !!! Istenem, de ismerős ez a viselkedés! Bár Lizim csak kb. 2 éves korától fogva viselkedik így. Szóval Majcival semmilyen gond nem volt az este folyamán, simán kibírta fél 8-ig mikor elvittem fürdeni. A show-műsor azonban még hátravolt. Lizi negyed 9-kor kitalálta, hogy neki annyira mozog a foga, hogy most azonnal szedjem ki. Tényleg nagyon ficánkolt, így fogtam egy zsepit és megpróbáltam kicsavarni. De ekkor jött a tragédia, a fog elkezdett vérezni. Nem nagyon, de azért rózsaszín pöttyök lettek a zsepin. És Lizi ezt meglátta. Ezt őrjöngő összeomlás követte olyan műsor keretében, mintha rókafűrésszel vagdicsolná éppen valaki a lábait. És a fog nem akart jönni, de Lizi üvöltött, hogy azonnal szedjem ki. Egyik felén borzasztóan ragaszkodott az ínyhez, hiába tekergettem. Persze az apja rögtön felajánlotta a segítségét stílusához hűen (értsd: „gyere ide, majd apa kiszedi, hadd frecskoljon a vér”), amire még nagyobb hisztiroham következett. A pár csak figyelt, és láttam, hogy gondolatban jegyzetelnek, mire lehet majd pár éven belül számítani. Kb. fél órás üvöltő hiszti után végre sikerült bedobnom a jolly jokert: másnap ovis fényképezés, amin mégiscsak jobban mutatna ép fogsorral. Így aztán Lizi lenyugodott és a fog is maradhatott a helyén. Még pontosan másfél napig, ugyanis pénteken az oviban reggeli közben kihullott az a fogacska. Lizi elmesélése alapján meglátott valamit az asztalon, amit rögtön a földre söpört, majd hirtelen rájött, hogy ez a foga is lehet, így rögtön megtapogatta (akkor már csak a helyét). Majd lemászott a székről, megkereste a fogát és diadalittasan tájékoztatta a csoportot az eseményről. :-)

Hihetetlenül gyorsan eltelt

Nagy nap a mai, és most éppen nem a dicső történelmi múlt miatt írom ezt. Drága kis Majcendáré pont ma ünnepli legelső feledik születésnapját. Ennek örömére reggel jól agyon lett ölelgetve, puszilgatva az egész család által. Liza az alábbi szavakkal köszöntötte:  „Isten éltesse a kis féléves golyófejűt! Hát, nem bírom ki, megzabállak, olyan kis cuki vagy!” Vajon kitől hallhatta az utolsó mondatot? :-)

Tényekkel megemlékez e a fél éves szülinapra
Hosszúság: 64,5 cm

Súly: 5880 gr (kis soviniszta bordakirálynő)
Fog: 1 db jobb alsó 1-es, pont a mai napon tört át
Mozgás: minden irányba forog, mint egy kis mini kombájn,hason körbepörög, piramisost játszik (feneke az égbe tolva), időnként négykézlábra áll és képes helyet változtatni (ezt tolató üzemmódban teszi).
Beszéd: hajajajj, de még mennyi! Visszavontuk az elején tett kijelentésünket, miszerint ő egy csöndesebb gyermek lesz.
Evés: több anyatej (Lizi után nem hiszem el, hogy még mindig van), kevesebb tápszer, alma (nem kell a saját), barack, sütőtök (csak mással keverve) gabonapéppel. Még az elején vagyunk, az adag nem túl nagy, max 60 gramm.  

A négynapos ünnepekre több programot is terveztünk, amit aztán Maja végül teljesen szétlőtt az alvásával/nem alvásával. Reggel nem volt hajlandó visszaaludni, aztán mikor indultunk volna, akkor meg ő úgy döntött, hogy alszik. Miért olyan ismerős ez nekem???? Így végül délutáni rövidprogramként szombaton volt egy kis Hármashatár-hegy, vasárnap vásárlás, hétfőn pedig Állatkert. Gondoltam, hogy ha álmos lesz, úgyis aludni fog a babakocsiban, vagy a manducában. Szerintem képzavarban voltam, mikor ezek a gondolatok végigcikáztak a fejemben, és elfelejtettem, hogy a saját gyerekeimről van szó, és nem máséról. Abban bíztam, hogy a kicsi alkalmazkodik a nagyhoz – elvégre 2 napig az egész család alkalmazkodott Majcihoz – és egy szép napot tud a kedves család együtt eltölteni. Azzal kezdődött, hogy kriminális tömeg fogadott az állatkert környékén – úgy tűnik a „Vidi” bezárása hatalmas tömegeket mozgatott meg búcsúként – de az állatkertben is bőven akadt embertömeg. Majceng hamar elunta a babakocsit, meg kezdett fáradni is, de nem ment a kocsiban alvás, így a hátamra applikáltam. Ott kepesztett egy darabig, végül győzött az álommanó teljes 30 percre. Azt megállapíthatom, hogy iszonyat tapló az átlagember. Olyan szinten többször jöttek nekem, pontosabban az alvó Majcinak, hogy azt hittem fellöknek. Biztos velem van a baj, de én nem szoktam az emberekbe belemenni. Sokan viszont a témát máshogy értelmezik. Vagy már a gyalogosforgalomra is átterjedt volna a gyönyörű közlekedési szabály, miszerint akinek nagyobb/drágább az autója, – aminek a gyalogos leképezése talán a hordott ruha/táska/cipő értéke – annak van elsőbbsége? Bunkósodik az átlag magyar, nincs mese.

A Hármashatár-hegy annyira nem, az állatkert annál inkáb érdekelte Majcit.

Lizi nagyon élvezte az állatkertet, most – röpke 4 év alatt – eljutottunk odáig, hogy nem csak a lépcsőzni megyünk több ezer forintért. Hosszú menet volt! A nap után kijelenthetem, hogy a két gyermekem kísértetiesen kezd egymásra hasonlítani, úgyhogy sok nyugodt percre még úgy 15-20 évig nem nagyon számíthatok. Hihetetlen, de Majci ugyanúgy nem tud menetközben aludni sem a babakocsiban, sem a manducában, sem a kocsiban és pár óra után teljesen KO a hangulata. Nekem továbbra is az maradt, hogy sóvárogva nézem a békésen szundikáló gyerekeket napközben én pedig megbarátkozom a gondolattal, hogy egy jó darabig elfelejthetjük az egész napos kirándulásokat. Persze cserébe az enyém a világ 2 legcukorfalatabb és legokosabb gyermeke! És még azt mondják, hogy a szülők hajlamosak az elfogultságra! :-) Egyébként Lizi nagyon durva dolgokat művel mostanában: a betűkhöz való vonzalma – ami ugye 2 éves korában elkezdődött – ma ott tart, hogy már egész hosszú, nagybetűkkel írt szavakat kiolvas. És reggel, mikor kinyitja a szemét, az az első, hogy olvasható betűket keres. Ha akarnám, sem tudnám visszafogni, olyan elszánt. Hihetetlen, de még két éve van az iskoláig, és ledöbbenek, hogy a csoport azon felének, amelyik jövőre iskolába megy, most tanítják a hét napjait! Az én nagyom mennyivel az átlag előtt van. Az, hogy kiselőadást tart az óvónéniknek a Faraday-kalitkáról, vagy az Akropoliszról ill. Michelangelo munkásságáról, már napi rendszerességgel fordul elő. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek semmi előjele nem volt 1-1,5 éves korában. Cserébe persze kutya egy gyerek, aki kellőképpen kifáraszt minket azzal, hogy alig alszik és 25 mp-enként fegyelmezni kell. De azért nagyon imádjuk ezt az akaratkirálynő becenévre hallgató kis bestiát! :-) Már a bölcsiben is elmondta a gondozónő a tutit: az okos gyerekek rosszak és nem alszanak.
Ma még egy vicces szökési kísérletnek is a szemtanúi lehettünk. Lévén a mai volt az idei év utolsó szép napja – hihetetlen, de tényleg 24 fok volt árnyékban – hétvégére pedig havazást ígérnek, nekiláttunk a teraszok téliesítésének. Négykézlábas sika-mika vízkőoldóval és társaival, remek kis sportprogram. Lizi a parkolóban rollerezett, Majcinak pedig a füvön csináltam habtapiból és játszószőnyegből egy jó kis figyelőkuckót. Tartottam vele a folyamatos kapcsolatot és szerencsére a mozgó levélkék, fűszálak is gyönyörűen lekötették a figyelmét bő 1 órára, mikor is átadtam a gyermek megfigyelését az apjának 3 percre, míg bejöttem. Mire kimentem, Majci a sövény tövében nyalta a földet, fél méterre a gondosan kialakított kuckó szélétől. Miért van az, hogy ezek a dolgok mindig a férfiakkal történnek?

Most már mindig korán indul a nap?

A sok kihagyott nap jelzésértékű, és gyönyörűen megmutatja, hogy mennyire nem volt időm semmire az elmúlt napokban. Pedig elvileg csütörtök-pénteken még segítségem is volt Mami személyében. Valahogy mégsem jöttek össze a dolgok. Nemhogy haladni nem tudtam, de még tovább nőtt az intéznivaló/pakolnivaló teendők kupaca. Sajnos Majci nappali alvása, pontosabban nem alvása átragadt az éjszakákra is. 3 hete stabilan 4:25 és 5:30 között kel, így azt hiszem ideje megbarátkozni a dologgal, mert ennyi idő után nem tűnik átmenetinek a jelenség. A fő probléma nem is a korai ébredéssel van, hanem a ténnyel, hogy ő ezt reggelnek tekinti, és nem hajlandó visszaaludni. Max. 7 és 8 között, amivel ugye én már kevésbé vagyok kisegítve, lévén, hogy van a családban egy 5 éves, aki igencsak igényli a serénykedésemet a reggeli készülődésben. Meg amúgy sem vagyok egy nagy nappali alvó típus. Valahogy nekem nem megy. Vannak halvány emlékeim, mikor Liza egyszer hajlandó volt aludni az ágyában 2 órát, én pedig úgy döntöttem, h megpróbálok pihenni. Hát nem nagyon sikerült, mert kb. 1,5 óra fekvés után sikerült a fejemből elhessegetni a kavargó gondolatokat és lelassítanom magam egy alváshoz. Így persze az alvás meglehetősen rövidre sikerült, ráadásul egész délután belassult és kómás voltam a du-i alvástól, és cserébe éjjel 1-ig nem tudtam elaludni. Szóval ez a napközbeni alvás nem az én műfajom. Egyébként nappal egész jól elvagyok a kevés alvással – ami kb. 11-4:30/5:30-ig tart – nem vagyok álmos, viszont az erőm sokszor cserben hagy. Már nem tudom magam rávenni az esti 10-es vasalásokra (ami eddig simán ment) és sajnos sport közben is sokszor érzem a fáradtságot. A tegnapi zumbán figyeltem föl a tényre, hogy a koreográfiákat az eddiginél is sokkal halványabban bírom lekövetni, és egyszer-kétszer éreztem, h megszédülök a fáradtságtól. De muszáj kitartani, mert nagyon jó. Csak így pihenés nélkül nem az igazi. Sajnos kaja szempontjából sem volt túl jó a hét, mert Lizi megrendelt a Mamától 2-féle kaját, amire végül rá sem szagolt, így aztán jó konyhamalac módjára – halálom a kaja kidobálása – én eszegettem belőle napokig. Ez van, lesz ez még jobb is.
Majci nappali nem alvásánál (a héten rekord született: 1x30 perc, 2x15 perc, összességében napi 10,5 óra) már csak a nem evése jelent nagyobb gondot. Nem bírok 50-60 grammnál több pépet belediktálni. És utána sokszor már tejci sem kell, mert úgy jóllakott. És a legdurvább, hogy mindemellett naponta 2-3 kaki van – úgy tűnik, pótolja az első 3 hónapot – és reggeltől estig teper. Hihetetlen, hogy mit mozog! Amikor ébren van – ami ugye sűrűn előfordul – akkor jár keze-lába. Egy percre nem áll meg. Szóval ez sem kedvez a plusz dekáknak. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy dokinéni mit fog hozzá legközelebb szólni.

Szép napok

Síri csend honol a lakásban, ami szombat délelőtt lévén meglepően szokatlan. A csend mint fogalom is ritka madár mifelénk, de hozzáteszem, hogy a két legfőbb zajforrás (férj + elsőszülött) éppen az ország másik felén szüretel. Már amennyire a ¾ 11-es érkezést követően még be tudnak illeszkedni a reggel 8 óta szorgoskodó brigádba. Végül is a részvétel a fontos, és úgy gondolom egyébként sem Lizára tervezték a szőlőszedés nagyját. Én meg Majával kettesben csend napot tartok, amiben most ő is partner, hiszen végre elaludt. Alapjában véve szép napokon vagyunk túl, az AB-nak köszönhetően Majceng a gyógyulás rögös útján halad teljesen jó irányba, ami még az alvókájára is jó hatással volt. De hogy mégse legyen olyan nagyon kerek az a világ, a reggeli ébredése kezd teljesen elromlani. Már megszoktam, hogy a szépen kialakított fél 8-as napkezdés neki túl késő, és áthelyezte az időpontot ½ 7-re. OK, ez így jó is, mert pont megetetem, aztán besegítek Lizi reggeli rutinjába. De szépen lassan a fél 7-ből 6 óra, majd – napi 10 perces csúsztatásokkal – 5:10 lett, ma reggel pedig már 4:30-kor úgy döntött, h kezdhetjük a napot. Hiába hagytam, hogy magyarázzon az ágyában, csak nem sikerült visszaaludni. És ami a döbbenet a számomra, hogy nem az éhség kelti. Mert simán leáll(na, ha hagynám) 30-40 gramm után. Az a nehéz a dologban, hogy nem alszik vissza evés után. Én meg kóválygok hajnalban a lakásban és próbálom összeszedni magam. De olyan tündéri arccal képes rám vigyorogni, hogy menten kipattan a szemem. Hát lehet rá akármiért is haragudni 3 másodpercnél tovább?
Péntekre összekaptam magam egészségügyileg, így már semmi sem állhatott a jó kis zumbánk útjába. Majci is nagyon élvezte, esküszöm, mintha hiányzott volna neki. Szóval végre beindult a gépezet. Kajálás terén is egészen jól haladok, kb. 90 %-kal csökkentettem a káros anyagok lejuttatását a gyomromba. Kenyér alig, az is csak az ehetetlen barna; rizs, tészta, krumpli nuku, cukor pedig csak néha rejtett formában (pl. gyümölcsjoghurt, 3in1 kávé), de ennyi kell a működésemhez. Egyébként ez magamhoz képest iszonyatos teljesítmény! Sajnos nagyon hiányoznak a „gyilkos dolgok”, már ott tartok, hogy a Lidl császárzsömléinek elképzelése is fizikai fájdalmat okoz. Még pár hét és bent leszek a fókuszban, mint az asszony, aki 2 zsemléért embert ölt. Mérlegelni nem szándékozom, pontosabban teljesen felesleges, hiszen a hiper-szuper szerkezet akár 2 kg eltérést is tud mutatni attól függően, hogy az adott 1 m2-en belül hova rakom. Iránymutatásnak jó, és szerencsére már sehol nem mutatja azt a horror számot, amit 2 hete legtöbbként mutatott. Hát nem szép napok ezek?

Nem ez lesz idén a kedvenc hetem

Az elmúlt hetet egyetlen címszóval tudnám jellemezni: dögrovás. Múlt héten szerda délután kezdődött, mikor is Liza krahácsolva jött haza délután az oviból. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert már volt ilyen, amiből másnapra makkegészség lett. Most azonban nem erről volt szó. Már éjjel is többször ébredt, fújta az orrát és teljesen levert lett. Reggelre már én sem bírtam nyelni, ami nálam semmi jót nem jelent. Maja volt az egyetlen, aki viszonylag egészségesnek tűnt, bár az étvágytalansága azért jelzésértékű volt. Ovi törölve, Dokinéni kihívva. Mindkét gyerek beteg, de nem vészes mértékben. Délután jött az én összeomlásom pillanatok alatt. Az elkövetkező napokat a következő címszavakkal tudnám jellemezni: gyógyszeradagolás, altatás, nem evés, hiszti, fáradtság, altatás, sírás, láz, még magasabb láz, napokig makacsul 39 fok fölött tartózkodó láz, hidegrázás, erőtlenség, türelmetlenség, orrszívás, nem alvás, altatás, lázcsillapítás, sírás, hiszti, orrszívás, ölben levés, pokoli torokfájdalom, hiszti és nem alvás. Végül mára odáig jutottunk, hogy a családi létszám per pillanat így áll össze: 1 db gyógyult ovis, 1 db gyógyulófélben lévő néma ápolószemélyzet, 1 db nagyon beteg pirinyó, akit Dokinéni most már antibiotikum-kúrára fogott és 1db lerobbanófélben lévő férj, aki makacsul kitart amellett, hogy márpedig ő nem fogja elkapni a nyavalyát és ennek érdekében minden népi és nem népi gyógymódot meg is tesz. Hát, azt kívánom, hogy legyen úgy, ahogy ő akarja, mert különben készülhetek a legrosszabbra. Tudjuk, milyenek a beteg férfiak, és az én férjem ebben nagyon jól hozza az átlagot. Szóval az a tervem, hogy a héten már nagyon komolyan belevetem magam az életmódváltásba, hamar megdőlt. Sorra húzom ki a naptáromba gondosan beírt sportprogramokat. Sebaj, akkor a héten egyelőre marad  a kaja gondos megválogatása, aztán sport talán péntektől. Az étrendemhez pedig az én drága férjem ma már hozzá is járult: hazafelé beugrott a cukiba és mindenkinek hozott egy szelet csokitortát :-)

Hangos család

Íráskényszerem lett. Az elmúlt hét valamelyik éjjelén – amit a családi betegeskedések sorozataként volt szerencsém alvás helyett vergődéssel tölteni – hirtelen kész mondatok kezdtek el kavarogni a fejemben. Pedig nem is akartam gondolkodni, csak aludni. Egy dolgot már az elején szeretnék letisztázni: ki nem állhatom a saját írásomat visszaolvasni.
Amit fontos rólam tudni, hogy nagyon-nagyon szeretek beszélni. Innen már csak egy lépés a mondatokat betűkké formálni. És ezzel a család többi tagja sincs másképpen. Például, mikor a férjemnek megemlítettem, hogy szeretnék egy blogot, ahol végre kiírhatom magamból a dolgokat, rögtön felajánlotta, hogy majd ő megírja. Az én blogomat!
Tényleg nagyon erősek vagyunk szóban. Férjnek genetikailag erős az orgánuma, nem véletlen, hogy még a rádiózással is próbálkozott. Én meg szimplán felhangosodtam mellette, különben mindig csak ő mondaná a magáét. A gyerekek pedig ebbe születtek bele. Esélyük sincs a csöndben levésre és a finom suttogásra. Mondhatni ez az erősségük. Igazi olasz család módjára éljük meg a mindennapokat. Anno Lizin mindenki hátrahőkölt a játszótéren másfél éves korában, mert a mondatai alapján senki nem hitte el a korát. Simán lepipálta az 1 évvel nagyobbakat.  Vagy mikor 3 évesen halandzsa-angollal beszélt az utcán. Egy ismerős anyuka (nyilván nem bírta túl jól az angol nyelvet) odajött hozzám és gratulált, hogy milyen jól beszél a gyerek angolul. Egyébként hangzásilag teljesen angol volt a dolog. Ma pedig félelmetes, hogy milyen dumája van! Én hasonlóakat csak nagyon jó fej 8-10 évesektől hallok.
Szóval mondhatni Lizinek is beszédkényszere van. Azért itt halkan megjegyezném, hogy van ám ennek egy hátulütője is. Ha nincs mondanivalója, akkor is beszél. Vagy ami még rosszabb: halandzsázva (természetesen angolul) énekel. Mikor végre egy icike-picike csendre vágyik a hangos család. Mert azért velünk is előfordul ám az ilyen.
Amikor együtt a szűk család, akkor azon veszekedünk, hogy ki beszéljen, egy bővebb családi összejövetelen pedig olyan hangerővel megy az ordítás, hogy garantált a halláskárosodás. Legutóbb a család legifjabb tagja, a kis 5 hónapos Maja is megmutatta, hogy méltó a családhoz: a beszélgetés (értsd ordibálás) kellős közepén elkezdett olyan hangerővel gagyarászni, hogy mindenki elcsöndesedett. Szóval van egy olyan érzésem, hogy ő sem lesz egy halk gyermek. Ezúton üdvözlöm kedves szomszédainkat, akiknek továbbra sem tudok garantálni egyetlen nyugodt pillanatot sem