Veszprémi kirándulás

Újra itthon, bár létszámilag egyel kevesebben, ugyanis Lizi Veszprémbe kívánkozott egy kicsit. Nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor megy egy kicsit Mamizni-Papizni, az azt megelőző napokon úgy viselkedik, mint egy kis rém és mindannyiszor eléri, hogy fellélegezzünk egy kicsit, mikor Veszprémben hagyjuk. Most sem volt ez másképp. Már nem létezett idegszálam szombat reggel, mikor beültünk az autóba és nekivágtunk az útnak. Azért jó kisbabával utazni, mert 1 éjszakára is úgy telepakolja az ember a kocsit, mintha 2 hétre menne. És még azért is jó egy Majci nevű kisbabával utazni, mert nem hajlandó a kocsiban aludni. Hiába intéztünk mindent a jól megkomponált terv szerint – reggel felkel, kaja, mi pakolunk, és mire elérkezik a következő alvásidő, őt berakjuk a gépjárműbe és terveink szerint az út végéig alszik. De ismét rá kellett jönnöm, hogy Majci nem így működik. Komolyan nem értem magam, hogy Liza után még mindig ilyen naivan gondolkodom. De hát a remény hal meg utoljára! Szóval elindultunk egy álmos babával és egy játékkal az ölében felpakolt ötévessel. És láss csodát, pontosan 15 perc után unta el magát mindkettő. Az álmos meglepő módon rövid kínlódás után elaludt, a nagy pedig elkezdte a „mikor érünk már oda” kérdéssorozatot, egyelőre türelmesen. Az idilli állapot pontosan 20 percig tartott, mikor is alvó Maja úgy döntött, hogy eleget aludt és felébredt nézelődni. 5 percre. Aztán kezdődött a balhé, feszítette magát az ülésben és rákezdett a sírásra, ekkor persze már Lizi sem volt a türelem mintaszobra. Szerencsére megérkeztünk kedvenc benzinkutunkhoz, ahol egy kicsit mindenki szabad lehetett. Lizi evett-ivott, Maja nézelődött. 10 perces szünet után szerettünk volna indulni, de mindkét gyermeken kitört a para, mikor a kocsihoz értünk. Maja és Lizi is ott folytatta, ahol abbahagyta, így a maradék bő 1 óra 15 perces szünetekkel telt. Mikor Maja már az ájulás határára ért ordításügyileg, akkor félreálltunk és előrevettük egy kicsit megnyugtatni. Az eső ömlött, így Lizit nem szándékoztam kivenni, és a helyzet megértését kértem, amire ő hangos, őrjöngő, és ülést szétrúgó hisztivel válaszolt. Nem értette meg a helyzetet. Mamit ekkor felhívtam, hogy kapjon egy kis ízelítőt milyen szívderítő is a két kis unokájával utazni. Sokkolva volt mindenki a vonal túloldalán. Végül mégiscsak leértünk Veszprémbe, de teljesen kiborulva fogadkoztam, hogy ezt kb. másfél éven belül nem szándékozom megismételni. És ekkor még hátra volt a „vajon ez a gyerek hajlandó Veszprémben aludni” nagy kérdés. Mert ugye Lizivel elég szépen – nem is tudom, hogyan fogalmazzak a legszebben – „rosszul jártunk” élete első két évében, ami a nem a saját ágyában töltött (megpróbált) alvásokat érinti. Mikor eljött az alvás ideje, próbáltam teljesen pozitívan feltöltődve nekilátni az altatásnak, de sajnos nem jártam sikerrel. Aztán az apja sem, aztán Mami sem. A kiborulás határán álltam, mikor Margit is tett egy próbálkozást, és bár 40 percig tartott, elaltatta! Áldom érte! A lényeg, hogy ez a gyerekem sem hajlandó utazóágyban aludni. Szegény Mamiék vettek egy ágyat, ami elégett – ez egy másik, ma is fájó történet – aztán még egyet teljesen feleslegesen. A gyermekeim ugyanis tojnak az idegen ágyikóra. Hiába vittem itthoni alvókát, plédet és társait. A megoldás a kanapé lett, amit ügyesen le kellett oldalról zárni, hogy a kis izgágám véletlenül se potyogjon le róla.

A dolog működött szombat du. és éjjel. Sajnos vasárnap már nem, túl izgalmas dolgok voltak a szobában, ami látható volt Papi legnagyobb igyekezete – pléd tetőablakra való applikálása – ellenére is. Levontam a következményeket: Majci továbbra is csak tök sötétben, tök csöndben és tök egyedül hajlandó aludni. Már most gyomorgörcsöm van a jövő heti műtétje miatt, ahol addig nem engedik haza, amíg magától nem aludt egyet. A sokágyas, világos, sokemberes kórteremben, idegen ágyban… Hát, nem mondom, hogy nyugodt vagyok. Mindenesetre a gyerekekkel való közös ottalvós kirándulásokat egy jó darabig el lehet felejteni. Lizivel 3 éves korában mertünk belevágni 3 éjszakára, de nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes, vidám és pihentető volt az a túránk.
Az elkövetkező napokban hárman leszünk és rohangálás lesz a program a jövő heti műtét miatt, amit jelentősen megkönnyít Lizi távolléte, de már most hiányzik az a kis Frincifranci. Talán ő is érezte, hogy a múlt heti tripla adag balhét nem kellett volna – mégis van egy kis lelkiismerete? – mert a mai skype után sírásra biggyedt a szája. Pedig tényleg imád Veszprémben lenni. Sosem felejtem el, az első hosszabb lent töltött alkalom után hazahozáskor fél óráig sírt, hogy örökre Mamiéknál akar maradni. Aztán persze másnap mégiscsak úgy döntött, hogy itthon, velünk a legjobb. :-)