2014. november 8., szombat

Érzelmi hullámvasút

Leginkább így tudnám összefoglalni az elmúlt 2,5 hetemet. Az elmúlt hónapok tökéletes koncentrációja. Tele reménnyel, csalódottsággal, magabiztossággal, és elbizonytalanodással. A hab a tortán pedig az, hogy a múlt hét szerda-péntek 48 órája pedig ennek a 2,5 hétnek is a koncentrációja volt. Olyan adrenalin túltengésem volt ebben a két napban, hogy péntek délre már tartós fizikai fájdalom alakult ki a gyomromban. Mikor hazajöttem, csak lerogytam a kanapéra és 2 órán keresztül mozdulatlanul bámultam a fehér plafont. Próbáltam kiereszteni a gőzt, és magamtól kicsit távolabb helyezni a történéseket, mert most megint a kivárás napjai következnek. Nehezen megy, és nem ehhez vagyok szokva. Korábban a hasonló élethelyzeteimben legkésőbb 3 órán belül döntöttek a sorsomról. De azt hiszem, ez is lecke most számomra: a pokoli türelmetlenségemért kapom cserébe.
És, hogy mit érzek legbelül? Sokszor ezt, néha azt. Teljesen változó, de az esetek túlnyomó többségében pozitívan próbálok a dolgokhoz állni, és egyre többször vizuálisan is látom magam az új helyzetben. Van olyan ember a környezetemben, akitől kerek-perec megkaptam, hogy ne bizakodjak, mert akkor nagyot fogok csalódni. Én viszont úgy gondolom, hogy ha nem bízunk magunkban és a sikerben, akkor nincs értelme küzdeni. Csalódás érhet? Igen. Rossz lesz? Nagyon. És akkor? Ha elbukok, akkor egy darabig tutira nyalogatom a sebeimet, aztán újra felállok. Mert tovább kell menni. De nem tudok úgy hozzáállni, hogy nem sikerül. Pedig érzelmileg mennyivel egyszerűbb lenne... 
Két dolog motoszkál bennem erőteljesen, és mindkettő a maximalizmusomhoz köthető: 
1) Nem sikerült 100 %-ot hoznom, és emiatt nagyon haragszom magamra. Nem volt könnyű a helyzet, és nem tudom, hogy lehetséges volt-e ezt a szintet hozni, mindenesetre folyamatosan ostorozom magam a kb. 90 %-om miatt. Most, hogy így visszagondolok az életemre, rá kell jönnöm, hogy több nagy megmérettetésben is sikerült a legjobb 2-3-ba bekerülnöm (nem derült ki, hogy elsőként, másodikként, vagy harmadikként), többször első helyen végeztem, és igazából egyetlen nagy kudarc maradt meg az életemben, amikor elbuktam (és a legdurvább, hogy az sem a tudásom miatt történt, hanem azért, mert akkor még borzasztóan bizonytalan voltam magamban, és az első szembejövő ember egyetlen mondata totálisan kibillentett a helyzetből, amitől összeomlottam). Szóval a teljesítménykényszer rányomta a bélyegét az egész életemre úgy 13,5 éves korom óta, amikor is megszereztem életem első (német szóbeli alapfokú) nyelvvizsgáját. A mai napig emlékszem, mikor kérték tőlem a személyit a kezdéskor, és leesett az álluk, hogy nekem még nincs olyan, mert 13 éves vagyok. Aztán 2 hónap múlva olyan sikeres felvételit írtam a brutál nehézségű (egyébként a mai napig talán a legtöbbet az életemhez adó) kéttannyelvű középiskolába, hogy a közel 500 jelentkező közül a top 3-ban végeztem. És a sort folytathatnám pl. a 100%-os nyelvvizsgámmal és így tovább.  
2) Nem elég, hogy jó vagyok (mondjuk a legjobb 3, több száz ember közül), a legjobbnak kell lenni. Az ezüstérem mehet a kukába. Csak az számít, ki az az egy, aki átszakítja a célszalagot. Igen, akár egy ezred másodpercen is múlhat az aranyérem, és akkor bukta van. Nem számít, hogy te csak egy hajszálnyit voltál rosszabb. Nem nyertél és kész.
Bármennyire is próbálom magam átkapcsolni másfajta dolgok felé (leginkább a folyamatos családi tevékenykedéssel, meg a sporttal), a testemet mégsem tudom átverni. Napok óta nem alszom többet napi 4-5 óránál, reggel legkésőbb 5:25-kor magától kipattan a szemem (akármilyen későn aludtam is el), mégsem vagyok fáradt, inkább túlbuzog bennem az energia. Nagyon felszívtam magam. Egyébként az igazságérzetem is elhatalmasodott: folyamatosan jönnek azok a gondolatok, hogy az elmúlt hónapok sok küzdelme után (no meg a 10 év munkája után, sőt az azt megelőző sok kemény iskolaév után) már igazán rászolgáltam erre a lehetőségre, de ilyenkor próbálok józan maradni, és ezt a fajta gondolatot elhessegetem azzal, hogy sajnos az élet nem így működik. Nem feltétlenül az kapja a lehetőséget, aki a leginkább rászolgált. 
Tehát most megy a bizakodás. Az utolsó pillanatig. Igyekszem maximálisan pozitívan gondolkodni. (Egyébként ebben rengeteget fejlődtem az elmúlt 10 évben, mert 10 éve ilyenkor az a hozzáállás jellemzett, hogy "gondoljunk arra, hogy nem sikerült, és akkor milyen jó érzés lesz, ha mégis").
Figyelemelterelésnek fotómontázsokat készítek: előkotortam egy tavaly augusztusi képet magamról (ez volt az első alkalom, hogy tudatosan fotóztam magam trikóban és térdgatyában szemből-oldalról-hátulról), és leesett az állam. Az a durva, hogy a mai napig elevenen él bennem az, amit akkor éreztem, amikor a fotót készítettem. Ez pedig nem volt más, mint az öröm, hiszen akkorra már látványosan vékonyodtam a kezdetekhez képest. Most, hogy újra elővettem, teljesen megrémültem, mert pont úgy néztem ki akkor, mint az a bizonyos ürülékkel telerakott búvárnadrág... Jesszusom! A sokk, hogy én ezzel a képpel valamikor akár egyetlen másodpercig is boldog voltam. Elszégyelltem magam... A mondás itt is megállja a helyét: minél többet tudunk, annál inkább érezzük azt, hogy még mennyi mindent nem tudunk. Hihetetlen, mennyit változott az igényszintem 1 év alatt. A legfurcsább azonban az, hogy alapvetően magasra helyeztem a lécet saját magam számára úgy 20 évvel ezelőtt, de most döbbentem rá, hogy csakis mentálisan. A fizikai igényesség valahogy eltűnt a süllyesztőben. Pedig a kettő karöltve jár együtt. A fizikai küzdés/haladás pedig mentális javulást is okoz. Most már én is tudom, mert érzem. Csak azt sajnálom, hogy erre nem 10 éve jöttem rá. De hiszem azt, hogy sosem késő :-)