Az első hét...

...fél lábbal. Hogy hogyan telt? Őszintén? Sz.rul. Nekem, a főzsizsiknek feküdni napokon keresztül? Na ne! Nagyon nehezen bírom, pedig nincs más választásom. Szerencsére (pontosabban a lábfejem szerencséjére), ha akarnék, sem tudnék ráállni a bal lábamra. Merthogy ezt még pár napig tilos. Csütörtökön megbizonyosodtam arról, amit már eddig is tudtam: törés nincs, szalagszakadás és bevérzés van. Miután 6. napja élek mankóval - és volt egy egy 5 órás doki-rtg-doki túrám, melynek keretében 2x ugráltam fel és le féllábon 3 emeletnyit - a pokolba kívánom a szerkezetet. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ilyen megterhelő a használata. Elismerésem minden embernek, aki hetekig-hónapokig erre kényszerül. Előnye: első kétségbeesésem után rádöbbentem, hogy amíg mankózom, biztosan nem kell aggódnom a hónapok kemény munkája során megszerzett izmaim miatt. Izomlázam van a teljes törzsemben, a jobb lábamban (kiemelten vádli és farizom) valamint a bal combhajlítóban (köszönhetően az állandóan 90 fokos szögben tartott alsó lábszáramnak). Hátrány: iszonyatosan sajgó hónaljak és vízhólyagokkal tarkított tenyerek. Ráadásul a bal kezem is kuka 70%-ban, hiszen arra estem, és azt is ugyanolyan sokk érte mint a bokámat, így az is tele van vérömlennyel. 2 ujjam alig mozog, ellenben pokolian fáj. (És ez még csak nem is javult az elmúlt napokban, hiszen ezt nem tudom kímélni)
Most, hogy ilyen jó idő van, olyan mértékű dühöt érzek a szobafogság miatt! Mennyit futhatnék, és tutira sorra javítanám a saját rekordjaimat. Most, amikor már úgy benne voltam! Pár hónapja még földönkívülinek néztem valakit, aki képes volt 200 m-nél többet futni, most pedig karnyújtásnyira voltam eddigi legnagyobb - komfortzónámon igencsak kívül eső - célkitűzésemtől: miszerint idén ősszel lefutom életem első 100 km-ét. Hát, a runkeeperem most beragad 54 km-nél (ebből az utsó két hétre esett 28 km), -4000 kcal-nál és még sorolhatnám. Doki szerint a futást jövő tavaszig ne erőltessem, mert 6 hét az alap, de akkor már olyan hideg lesz, hogy amiatt fog folyamatosan megfázni/begyulladni a rossz bokám. Hiányoznak az órák is, mikor dögfáradtan, csuromvizesen vonszoltam haza magam, majd másnap megmozdulni is alig bírtam az izomláztól. Egyedül a diéta az, aminek a tartásával lehetőségem lenne megőrizni az eddigi eredményeket. Csak az a baj, hogy 1 hete ez nagyon nehezen megy. Kiesett egy szenvedély: a sport, ami elűzte az éhségérzetet, egy csomó boldogsághormont termelt, és sajnos ezt valamivel pótolni kell. És mivel pótol egy tipikus nő, aki ráadásul egész nap ágyhoz van kötve és unatkozik? Khhmmm, khhmmm egy másik szenvedéllyel. Nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek és sajnos van úgy, hogy nem sikerül :-( 
Már számolom vissza a napokat. Alig várom, hogy legalább lábra tudjak állni, és valamit elkezdhessek mozogni. Eleinte olyan gyakorlatokat tervezek, amikhez nem kell a bokám: pl. hasizom, súlyzózás, aztán majd szépen lassan a döglött részt is bevonjuk a folyamatokba. Egy biztos: idén még biztosan nem bokasúllyal fogom csinálni a kitöréseket és az egyéb fenék- ill. lábformáló gyakorlatokat :-)

 

A kép a 3. napon készült, jól látszik a méretbeli különbség a két végtatom között. Egyébként vicc, de a sérült lábfejem tényleg barnább (???), de nem ennyire mint a fotón. Jelenleg a pukli apadt, viszont teljesen lila...

Másfél év

Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy kisebbik lányunk hajnal 3-kor úgy döntött, hogy magasról tojik a programozott szülésre, és ő elindul. Eddig még nem írtam róla, de az előzmények után ő bizony előre meghatározott dátumban született volna. A végső időpont előtt másfél héttel kiválasztottunk egy keddi napot, azon belül is a 2-es sorszámot húztam, így az utolsó hetekben kezdtünk barátkozni a 2012.04.24. 9:15-ös születési időponttal. Megértettem, hogy ez mindkettőnk érdekében zajlik, mégsem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy a semmi közepén felvágjanak és kiszedjék belőlem szegény gyermeket minden előjel nélkül. Az utolsó hetekben folyamatosan próbáltam afelé terelgetni, hogy készüljön. A 38. hét végig jóslófájásokkal volt tarkított, és 1 nappal a várt dátum előtt, 04.23-án, hajnali 3-kor megtörtént a végső momentum: elfolyt a magzatvíz. Így utólag azt mondhatom, hogy ez volt az első jele annak, hogy határozott elképzeléssel rendelkezik a világ dolgairól - többek között a születése napjáról - és nem igazán szereti, ha ebbe bárki megpróbál beleszólni.

Másfél évvel később ez az egyik legfontosabb tulajdonsága, amellett, hogy iszonyatosan jó fej, vidám, kiegyensúlyozott kisember. Igazi mókamester, fél perc alatt halálosan meg tud nevettettni vadidegen embereket - persze csak akkor, ha ő is akarja, csak a mi kedvünkért nem teszi. Mozgékonyságát, energikusságát szeretném még kiemelni, mint fő jellemzőjét, nagykorában hegymászó vagy sprinter lesz a jelenlegi teljesítménye alapján. A fáradékonyságot hírből sem ismeri, egyedül a betegség az, ami képes teljesen kiteríteni. Akarata kimagasló, amit ő nem szándékozik csinálni, azt bizony nagyon nehéz rajta - ha nem éppen lehetetlen - keresztülvinni. Kézben léve ilyenkor megpróbál hídba lemenni - törzsét elképesztő ívben hajtja hátra, hangos hiszti keretében, földön léve pedig komoly sprinttevékenységet igényel befogása. Hisztiből jeles - khmmm, volt kitől tanulnia drága kis Lizikém - ilyenkor földhöz veti magát bárhol (még az úttest közepén is), vagy páros lábbal ugrál (ezzel tehát nem lesz gond a 2 éves státuszvizsgálaton). Peszéde átlagos 1,5 éves lányhoz illő, vagy talán kicsit jobb, sok szót tud, magától keveset használ, viszont most ott tartunk, hogy bármit utánunk mond. Jelenlegi kedvence kedvencünk a kutyaházi, amivel napjában 55x illetjük őt, ez kb. így hangzik: tuttázi. Több szótagos szavakat is mond többé kevésbé hasonló magánhangzókkal, mint mi. Bár nem hasonlítunk össze, Lizitől jócskán el van maradva, de ő ugye teljesen extrém volt ezen a területen. Most néztük vissza egy 19 hónapos videóját, amiben beszél, ill. az apja pólóján lévő betüket olvassa. (E-Emma betű, S-süsü betű, D-dédi betű stb.) Úgy rémlett ezt két évesen csinálta, így most újra meglepődtem. Olvasás helyett Majci a habtapi L-betűjével pisztolyt formálva puffogtat - vajon ki tanította ezt neki???
Kézügyessége jobb mint Lizié - na mondjuk annál nem nehezebb - de ezt sem a hagyományos játékokon (pl. formabedobó, pohár építő) gyakorolja, hanem okostelefon képernyővédőjének feloldásával, korrektor kupakjába való bedugásával és még sorolhatnám. És hogy arról is beszéljünk, aminek már nagyon mennie kéne, de mégsem megy: önálló evés-ivás. Nem kevés pénzt mernék rátenni, hogy nem a képesség hiányáról van szó - hiszen ilyenkor már Lizi is bőven önállóan végezte eme tevékenységeket - hanem egyszerűen nem akarja. Addig is lehet rám hagyatkozni. Hiszen még mindig kis mágnes, és napjában 825x jön oda mindenért, hogy "anya-anya-anya". Pokolian nem szereti, ha rajta kívül bármi mással foglalkozom - tehát már leszoktam minden nemű házimunkáról és főzésről az ébren töltött idejében -, azt is nehezményezi, ha 3 percre odaállok a konyhapulthoz reggelit csinálni v. ebédet melegíteni. Teljesen rám van tapadva. Aludni továbbra sem szeret, alvásigénye a 0-hoz konvergál, viszont lekopogom, (alig merem leírni) eljutottunk az éjjeli nyugodt alváshoz. Pezsgőt még nem bontok, de az elmúlt pár hét alatt - a betegségeket leszámítva - nem volt műsor éjszakánként. Halkan megjegyzem, hogy első alkalommal ez a trehány szülők miatt volt, akik egész éjjelre a konyhában hagyták a bébiőrt. Reggel kisimultan ébredtünk és megállapítottuk, hogy jé, milyen csönd volt éjjel, majd enyhe sokkot kapva megpillantottuk, hogy elfelejtettük áthozni a figyelő szerkezetet. Utána már mindig így tettünk gyermek is egyre jobban viselte az éjszakákat, néha felnyüszizett 1-2 rövid alkalommal, majd aludt tovább, később pedig már csak a forgolódások hangját közvetítette a gép. Most éjjel rekordalvást sikerült elérni, mozdulatlanul nyomta 11,5 óráig - bár ehhez a teljesítményhez hozzátartozik, hogy tegnap 25 percet aludt napközben, előtte éjjel meg 9-et és az elmúlt napokban is csak 45 perces nappali alvásai voltak (az egész napi alvása napokon keresztül max. 10 óra volt). Szóval volt mit pótolni.
Az evése továbbra is kriminális - bár látszólag nagyon szereti művelni eme tevékenységet, normális mennyiség mégsem csúszik le a torkán. Ha rajta múlna banánon, üres csirkemellsonkán, kölesgolyón és túrórudin élne, amit persze én görcsösen nem hagyok, így próbálok minél több tápláló és értékes ételt kínálni számára - több-kevesebb sikerrel. Így néz ki egy átlagos napi étkezése: 1,5 dl tápszer, 2-3 szelet csmellsonka max. 2 pici katona kenyérrel, 5 kanál főzelék, 2/3 banán vagy 3 gerezd alma, 1/3 pohár joghurt, 5 kanál főzelék. Namármost, ezt a sort látva ne csodálkozzunk azon, hogy a mérleg hónapok óta a 8,2 kg-n dekkol. És én még Lizi ekkori soványságán voltam kiakadva... (ő ilyenkor közel 10 kg volt).

Végül néhány kép:

 

 

 

kedvenc hely

 

 

teljesen "Petike"

 

ez a kedvenc esti elfoglaltság Lizivel

 

meg ez :-)

 

Ember tervez...

Olyan szépen alakultak végre a dolgaim. Már éppen megtaláltam a futásban a saját ritmusom, és örömet okozott eme tevékenység. Vasárnap du. egy jó kis bemelegítés után nekiláttam a szokásos adagomnak, ami meglepő módon jól ment, kétszer olyan sokáig bírtam futni egyhuzamban, mint eddig bármikor és menet közben sem fáradtam ki úgy, ahogy szoktam. Teljesen fel voltam dobva, a fülemben dübörgött a zene és az 5 km után úgy döntöttem (mivel tervezett időn belül voltam), hogy még egy fél kört rádobok. Na, ez az, amit nem kellett volna... Az utolsó 200 m-en megtörtént a baj, az egyik sarkon az utólag pótolt, és emiatt pontos síkba nem rakott 4 db térkőböl sikerült egy kiállót eltalálnom és elvágódtam. Egy tized mp volt az egész, mégis egy csomó gondolat futott át közben a fejemben: 1) meglepődés, 2) térdfájdalom a becsapódás után 3) tenyérfájdalom ütközéskor 4) riadalom, hogy még a kezemmel sem fogom tudni megállítani magam és az arcom lesz a következő, ami a betonba csapódik. Végül, kb. 2 cm-re a földtől sikerült lefékezni a fejemet, így legalább azt megúsztam, de totál bepánikoltam, mikor próbáltam felállni és rájöttem, hogy megmozdulni sem tudok. Végül pár perc ücsörgés után össze tudtam magam szedni, felálltam és hazasántikáltam. Ekkor még simán ráálltam a rossz lábamra. Itthon jött a fölpolcolás, borogatás, puklisodás, majd kialakult a folyamatos, mozgatás nélkül is pokolian lüktető fájdalom. Mozdítani, ráállni persze nem tudtam, a próba üvöltésbe torkollott. Mégis bíztam abban, hogy reggelre kipihenem az egészet. Persze reggel rájöttem, hogy nem úgy van az, ahogyan én gondolom. Kedves ovistárs gyógymasszőr apuka átjött és vetett rá egy pillantást. Megforgatta minden irányba, megállapította, hogy részleges szalagszakadásom van (valahol 10 és 80 % között), adott spéci jegelő szettet, krémet javasolt és intézett délutánra egy mankót. Egyenlőre nem terhelhetem a bal lábamat pár napig, majd jön és újra megnézi.
Ekkor rájöttünk, hogy OK, hogy magamat még úgy-ahogy bicegve ellátom (kb. 10 perc egy sima pisi), de mi lesz Majcival? Fölvenni sem tudom, nemhogy hozni-vinni, ágyba/etetőszékbe ki-berakni, arról nem is beszélve, hogy kb. 5 percenként kerül olyan életveszélyes helyzetbe, hogy utána kell kapni. Így aztán sajnálatos módon mindenkinek borítani kellett a hetét, szerencsére a Mama el tudott jönni a munkahelyéről, Férj pedig átszervezte a tárgyalásait. Csütörtökig minden megoldva, de lehet, hogy Lizi+Mama pénteki szüretre való leutazása is veszélybe került, Mert Férj aznap éjjelig vidéken lesz.
1 napja vagyok kényszerpihenőn, de már most nehezen bírom a tehetetlenséget. Alapvetően rájöttem, hogy nehezemre esik ugráltatni bárkit is, pedig most nincs más választásom, a család meg amúgy sem érzi ugráltatásnak a dolgot. Na jó, Férj néha mindig. Most testközelből megtapasztalhatja milyen két gyereket reggel összerakni, este vacsoráztatni, fürdetni, fektetni. Mert ugye teljesen más nap mint nap látni és csinálni :-)
A sport miatt viszont teljesen kivagyok. Mert az csak egy dolog, hogy buktam a runkeeper-en beállított terveimet, a havi korláltan fitness bérletemet és hogy a kalóriabázison beállított fogyási ütemem sem fog megvalósulni - bár ezek is elég nagy problémák számomra - de úgy érzem meg fogok kergülni, ha 1 hónapig nem sportolhatok. Olyan szinten rákattantam a mozgásra, hogy elvonási tüneteim lesznek. Nem tudom még, hogy fogom bírni, de nem akarok abba a hibába esni, hogy nem hagyok elég időt a gyógyulásra, mert azt később nagyon megbánhatom. Hát, így tervezzen előre az ember...

Október, az évfordulók hónapja

A tavaly október két fontos eseménynek is a kezdete volt. Csak remélni mertem, hogy egy év múlva is folyamatban lesz mindkét ügyem, és lám sikerült. Az első, a blog. Mára egészen belelkesültem, és szívesen írom ki magamból a kis családunk életében oly fontos eseményeket. A blog eredeti célja az volt, hogy ha majd a lányaim nagyok lesznek és anyává válnak, a sok megpróbáltatás közepette jót mosolyogjanak azon, hogy nekem sem volt könnyebb, hiszen ők is kellő számú feladattal látták el egyetlen anyukájukat. Menetközben kiderült, hogy rajtam kívül más is jól szórakozik a velünk történtenken. Néha nehéz összehozni, hogy minden eseményt azon nyomban dokumentáljak, ilyeynkor csalok egy kicsit - nem mintha bármi jelentősége lenne annak, hogy az adott történet a kellő napra legyen visszadátumozva. Na, ennyit a kulisszatitkokról (egyébként ma, okt. 21-én is vissza fogok dátumozni, mert ezt a mostani bejegyzést időrendben egy másik követi, ami pedig tegnap este történt.)
A másik nagy projektem is tavaly október elején kezdődött, ez pedig nem volt más, mint az életmódváltás diétával és rendszeres sportolással. Mivel kb. 10 éves korom óta vannak súlyproblémáim, a diéta és sport nem ismeretlen számomra, de valahogy mindig úgy alakult, hogy voltak "lukak" az életemben, amikor nekiálltam intenzíven sportolni, de aztán amint beindultak a dolgaim, a sport sajnos kirekesztődött. Első szülésem után másfél-2 évig nem végeztem semmilyen szervezett sporttevékenységet (a napi sokszor 2-3 óra babakocsis sétán túl), ami hozzájárult ahhoz, hogy Lizi bölcsis korára brutális állapotok uralkodtak. Második terhességem elején megfogadtam, hogy ezuttal mindent máshogy csinálok. Így is lett, ám sajnos a két terhességet messze nem ugyanazzal a súllyal indítottam. Míg Lizinél 16 kg-t híztam, addig Majcinál 8,5-et - így sikerült szülés után ugyanarra a súlyra kerülnöm. Maja születése után nagyon fegyelmezetten étkeztem, ennek ellenére egyre többet mutatott a mérleg. Tavaly október elején (Maja 5 hónapos korában) mentem el az első szervezett órára, ami a körülményeknek köszönhetően nem volt más, mint egy babás zumba. Maja a hátamra applikálva szundizott, miközben én próbáltam megszabadulni a feleslegemtől. Nagyon megszerettük az órát, az edzőt, a társakat, az a sok-sok hónap az életem egyik nagyon kedves és meghatározó élményévé vált. Ahogy elkezdődött a téli szezon, jöttek a folyamatos megbetegedések, így sajnos tarthatatlanná vált a célként kitűzött heti 3 óra mozgás, aminek meg is volt az eredménye: 0 eredmény. A karácsony még rátett egy lapáttal, így nem csoda, hogy 2013-at nem túl jó érzésekkel kezdtem. Végül pont egy betegeskedés közepette január végén Maja úgy döntött, hogy abbahagyja a szopit, így aztán el lehetett kezdeni egy keményebb diétát. A program sajnos nem hozta a várt sikereket, így továbbra is éreztem, hogy valami nem OK, és változtatni kellene a dolgokon. Egy vérvétel során kiderült, hogy némi anyagcserezavarral küzdök, ami nem könnyíti meg fogyási szándékomat. Sajnos a kezdeti sportolási helyen folyamatosan elmaradtak az órák, így léptem egy nagyot és májusban helyet váltottam, ahol kezdetben heti 3, majd 4, szeptembertől pedig 5 órát sportolok. Teljesen változatosan raktam össze a mozgásokat: kardió edzés gyanánt van iszonyatosan pörgős zumba (ezt 155-175-ös pulzussal tolom), van aerob tartományban végzett aerobik és szuper zsírégető tartományban végzett súlyzós edzés. Ezeknek köszönhetően pedig most már igencsak korrekt eredményekről tudok beszámolni. Jelenleg -12 kg-nál járok, ami a törzs mentén -12-14 centiket jelent és olyan brutál kemény izmokat sikerült magamra építeni főleg vádlira, combra és vállra-karra, amit korábban el sem tudtam volna képzelni (hála a heti többszáz boka- és kézisúllyal végzett kitörésnek). Voltam már ennél kevesebb kiló, de ilyen izmos még soha életemben. Olyan szinten átformálódtam, hogy mindenki megdöbben, mikor kiejtem a számon a még rajtam lévő plusz kilók számát (ami nagyon nem 10). Hab a tortán, hogy augusztusban rátaláltam egy iszonyatosan motiváló közössségre, aminek hatására olyan dologra szántam el magam, ami mérföldekkel a komfortzónámon kívül esik. Eddig nem is mertem róla írni, mert féltem, hogy fel fogom adni menetközben és az nagyon ciki lett volna. De így 6 hét után rátaláltam a dolog szépségére és megtaláltam benne az én utam. Ez pedig nem más, mint a futás. Egyre többször olvastam, hogy azoknak, akik rendszeresen végzik, milyen nagy energiát ad, és napról-napra azt éreztem, hogy én is akarom. Elkezdtem egy 0-ról felkészítő tervet, amit végül 2 hét után módosítanom kellett. Sajnos a nem kevés plusznak köszönhetően (amivel egyébként sokak szerint nem is tanácsos a futást elkezdeni) pillanatok alatt az egekben volt a pulzusom, így menetközben többször is át kellett váltanom power walking-ra. A kocogás és PW váltakozásával megtaláltam a saját tempóm, ami kellően kifáraszt és örömet okoz. Kitűztem magam elé célokat és most már biztos vagyok benne, hogy ezeket mind el tudom érni.

Annyi mindenről szeretnék most írni...

...de nem tudok. Az elmúlt másfél hetet így lehetne illusztrálni:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most másodszor beteg a rövidke időtartam alatt, ilyenkor napokig a fotelben lakunk, éppenhogy csak enni (M+én) és pisilni (én) álltunk föl. Ilyenkor a napi alvása 2x20 perc rajtam. A betegségek közti pár napon pedig NEM VOLT HAJLANDÓ nappal aludni. Az én hónapok óta a saját ágyában könnyen elalvó gyermekem magából kikelve üvölt, ahogy elindulok vele az ágya felé és ilyenkor inkább EGYÁLTALÁN NEM ALSZIK. Pontosabban 1-2 percet rajtam, de amikor át akarom vinni az ágyába, akkor kezdődik a balhé. És ami nagyon durva, hogy simán végigbírja alvás nélkül a napot, csak este 7-8 felé kezd elfáradni. Cserébe ilyenkor is inkább engem választ, megint 2 mágnest játszunk. (Egyébként remélem csak a betegsége miatt van ez a nem alvása, mert ha másfél évesen leszokik a nappali alvásról - Lizi 2 évesen tette ezt - akkor tuti megvan az esélye, hogy a zárt osztályon landolok. Mindennél jobban imádom ezt a kis kutyaházit - a nővérével egyetemben - de muszáj naponta minimum 1 órára kizökkennem az "egésznapcsakanyáratapadok" üzemmódból. Bármilyen házimunka felüdülés ilyenkor.