Gólyatábor

Igen, ilyen is van már. Nem is akármilyen! 7 nap, augusztus 20. és iskolakezdés között. Szerintem nagyon jó dolog, minél több kis elsősnek kellene ilyet szervezni. Szerencsések vagyunk, hogy a mi leendő iskolánk biztosítja ezt. Azon túl, hogy megismeri a leendő osztálytársainak egy jó részét (mondjuk Lizinél eleve adott volt 9 fő az ovis csoportjából), a leendő tanítónéniket, az iskola épületét, a tantermeket, még a tanítás előtt átesik egy váltáson, ami egy teljesen másfajta minőségű felügyeleti rendszert jelent. Mert ugye az oviban még minden sokkal kötöttebb, a sarkukban van folyamatosan egy óvónéni vagy dadusnéni, itt meg rögtön kaptak egy kis önállóságot - persze a szükséges maximális felügyelet mellett. Azt hiszem Lizi számára ez volt a legnagyobb élmény, amit a tábortól kapott. Minden nap lelkesen számolt be arról, hogy éppen mit csinált teljesen egyedül. A moziban önállóan vásárolt popcorn mindent vitt :-) Visszavonhatatlanul elindult az iskolás nagylánnyá válás rögös útján, és én persze nagyon büszke vagyok rá. Le a kalappal a tanítónénik előtt, amennyi programot megvalósítottak a gyerekek számára, és amilyen lelkesen terelgették őket! Lizi jó helyen lesz. Annak meg kifejezetten örülök, hogy ilyen aktív csapatba került, mert sokat fognak jönni-menni. 
Kíváncsi vagyok, hogyan tovább... :-)

Utolsó Balaton

Legalábbis idén nyáron. És természetesen - mint ahogy az elmúlt 2 évben minden alkalommal, mikor lementünk - most is trutyi idő volt. Bár, ha az utolsó utazáshoz viszonyítom (akkor 4 napig ömlött az eső), nem is volt olyan vészes. Mindenesetre fürdőruhákat nem kellett pakolni... Igazi kirándulóidő volt, így aktívra vettük a figurát. Szombaton lementünk Tihanyba a kalandparkba, Lizi nagy kedvencébe. Maja is megpróbálkozott a gyerekpályával, de 5 perc után rájöttünk, hogy még nőnie kell hozzá, így ketté oszlott a társaság. A hasonló a hasonlóval elvét követtük, vagyis Férj elment Majával lángost enni, míg én Lizit segítettem, aminek az lett a következménye, hogy teljesen ráizgultam a felnőtt pályára. Ráadásul sportcuccban voltam, így simán bevállaltam volna. Csaltam Férjet is, de mivel egyetlen nagyszülőt sem vittünk magunkkal, így buktuk a mutatványt. Majd jövőre. Aztán felmentünk az apátsághoz sétálni, ahol legnagyobb meglepetésünkre összefutottunk Lizi kedvenc dadusnénijével. Nagy volt az öröm! 
Vasárnap Hegyestűt másztuk meg, és vérszomjas hattyúkat etettünk Révfülöpön. Hihetetlen módon eldurvultak a jószágok, egyszer úgy kellett visszarántani Lizit, mert attól féltem, hogy belekap a dög a kezébe. 
Eredetileg hétfőre is terveztünk egy kis túrát - és meg szerettük volna kóstolni kis hazánk állítólag legfinomabb túrógombócát - de végül töröltük a programot Majci alvása - pontosabban nem alvása - miatt. Hihetetlen módon felpörög, ha itt vagyunk, éjjel 10-11-kor alszik el, és legkésőbb 6-kor már ébred. Napközben meg max. 1 órát hajlandó szunyálni. 3 nap után persze totál hulla volt, így du. 1-kor elindultunk haza. És olyat csinált, mint még soha életében: a kocsiban 2 órát aludt (max. 30 perc a szintideje).
Mindenesetre a rövid pihi végén megjegyeztük Férjjel, hogy a lehető legjobban döntöttünk, hogy nem fizettünk be sehova sem egy hétre, mert Majci tutira felborult volna 4-5 nap után. És attól félek, mi szülők még addig sem bírtuk volna...

74 gramm nem elég…

Mármint szénhidrát és futásra. Történt ugyanis a minap, hogy csak ennyit sikerült magamhoz vennem. Nem szándékoztam ennyire lenyomni az értéket, csak kordában szerettem volna tartani. Hát sikerült. A múlt heti sikeres zabarohamomat követően (köszi PMS) hétfőtől visszaálltam a szokásos menümre. Tapasztalataim szerint 2-3 nap kell hozzá, hogy a visszafogott ch és megemelt fehérjebevitelnek köszönhetően elmúljon minden félrekajálási szándékom. Még a gyümölcsöket is kiiktattam az elmúlt 3 napban – ez sem volt annyira szándékos, csak ami itthon volt azt nem szeretem, meg egyébként is tiltólistás. Du. 3-kor ettem utoljára ch-t, akkor sem sokat, amit követett egy brutális trx óra, ami után egy gyors, majd este egy lassú fehérjeturmix. Bár lefekvéskor pokolira korgott a gyomrom, de úgy éreztem este 10-kor már nincs ideje a szénhidrátnak. Egyébként meglepő módon egyáltalán nem kívántam annyira, így könnyen meghoztam a döntést. Aztán mivel reggel Zsuzsival futást terveztünk, kipattantam az ágyból és felkaptam a futócuccom. Evésre már nem volt lehetőség (utána legalább 2 óra, mire futni tudok), meg amúgy is jobban szeretek reggel éhgyomorra futni. Végül úgy alakult, hogy egyedül mentem. A 3. körömben éreztem, hogy valami nem stimmel, alig volt erőm futni. A 4. körtől kezdve minden egyes emelkedőbe belesétáltam, 6 kör után pedig végleg lekullogtam a pályáról. Ilyen már nagyon régóta nem történt velem, a km időm 5 hónapja volt ilyen rossz, amikor még a „0-ról 5 km-re” program elején jártam. No, nem, mintha annyira rá lennék feszülve a tempóm javítgatására, de azért most már ott tartok, hogy megnézem, hogy alakul, és magamban egy fél mondattal konstatálom, hogy jó voltam-e vagy sem (persze szigorúan magamhoz képest). Szóval a tanulságot levontam, ennyi ch nem elég ennyi edzésre. Legközelebb máshogy csinálom. Még akkor is, ha eredményes volt az elmúlt 3 nap. Mert az volt, nem is kicsit. Annak köszönhetően, hogy újra keményen csinálom a szakszerű diétát (=nem koplalok, hanem napi 5x-i étkezésre normális mennyiségű kcal-t beviszek), és 4x sportoltam a 3 nap alatt, lement rólam 2,6 kg. Tehát tudom én ezt visszafelé is csinálni! :-) Visszanézve a tegnapi mérleget, magam is megdöbbentem, hogy milyen rekord mennyiségű fehérjét ettem: összesen 176 grammot (ez egyébként 50%-ot jelentett a teljes étkezésemből), és már közel van a súlyomhoz képesti maximum ajánláshoz, úgyhogy mától visszaveszek egy kicsit.

Ja, és megvan az új kedvenc testrészem. Ez pedig a kar/váll. Valószínűleg tartom, hogy azért, mert borzasztóan látványos a különbség a mostani és a másfél évvel ezelőtti állapotomhoz képest. Valahogy egyébként a nők nem szeretnek erre dolgozni, pedig szerintem szépen mutat egy vékony, tónusos (=nem fonott kalács, ahogy Lizi mondaná) állapot. Bár a vékonyig még hosszú az út, a tónus már elkezdett szépen kirajzolódni, de ne legyünk elégedetlenek, mert ha belegondolok, hogy másfél éve hogy nézett ki... jájjj! 

Hát, itt tartok most: 

Majci már megint ellopta a show-t...

Kétszer is az elmúlt két hétben. Hiába no, ő (is) ilyen. Az első egy baráti esküvőn történt, ahol Lizivel koszorúslányok voltak. Lizi az életkorának megfelelően (magam is meg voltam döbbenve), kellő komolysággal és tökéletességgel teljesítette a feladatot. Menetrend szerint szórt és ment, majd az egész szertartást egyedül végigülte az első sorban, egyetlen mukk nélkül. Olyan büszke voltam rá! Mi ugyanis nem ülhettünk a többiek közé, hiszen ugrásra készen kellett állnunk, hogy Majcit kiszedjük a sorból, ha szükség lesz rá. És szükség volt rá. 5 lépés után megunta a feladatot (mondjuk én már azon is meglepődtem, hogy hajlandó volt felvenni a koszorút) és bekiabált a placc másik végén lévő vőlegénynek, hogy jöjjön oda hozzá. Na itt léptünk közbe, és próbáltuk a háttérben tartani a kisasszonyt. Már amennyire sikerült. Mert időnként odakiabált a dobogón ülő párnak, és ez persze mindig a csöndes részeknél sikerült. A zenéknél rendszeresen táncba/pörgésbe kezdett és szórta saját magára a szirmokat. A zsinórban kattogó fényképezőgépek láttán pedig vitathatatlan, hogy sok vendég szórakozott a mutatványán. Jöttek is a visszajelzések, hogy Majci volt az extra fellépő, és hát a videóba is behallatszik a kiabálása. Pedig tényleg háttérbe vonultunk vele... Lizi 2011-ben ugyanezt csinálta egy másik esküvőn, végig ő volt a téma, ismeretlenek jöttek oda hozzánk, hogy neki is ilyen gyerek/unoka kell. Borzasztó szereplési vággyal van megáldva mindkét gyerekünk. Talán ez lehet az oka, hogy Lizi mostanában megint nagyon féltékeny Majcira.

Engedte, hogy feltűzzem a haját. Imádnivalók a csigái,
mindig mindenki a haját akarja simogatni :-)

A második eset a hétvégi fesztiválon történt, ahol Majci igencsak jól érezte magát. 6-tól este fél 10-ig rendületlenül menetelt/lépcsőzött/táncolt a többiek legnagyobb örömére. Mindezt szombaton és vasárnap (éjjel 7 óra alvás után) este is megismételte. Mindenkivel barátkozott, mindenkinek integetett és leállt beszélgetni vadidegenekkel. Vasárnapra annyira magáénak érezte a terepet, hogy már nem volt elég neki az, hogy a színpad előtti tér közepén táncol, hanem felment rá. A produkció közepette a színpad szélén szaladgált és táncolt. Persze többen ugrásra készen álltunk, ha esetleg úgy gondolná, hogy ő is beáll a fiúk közé a Sinatra-estre. Művész emberek mondogatták, hogy színpadra termett. A végén a kijáratnál vártuk Férjet - ő a hivatalos köröket futotta - eközben a nézők közül többen is odajöttek hozzánk gratulálni a csajszihoz. Hát, majd meglátjuk mi lesz belőle, de tény, hogy nagyon elemében van a figyelem központjában.

És ilyen, mikor profi géppel fotós készít róla képet: (Most komolyan elgondolkodtam egy családi fotózáson. Lassan már én is fénykép-kompatibilis kezdek lenni...)

Wind of change

Nem megy mostanában a rendszeres írás... Annyi teendő van, és ez mindig a lista végére kerül, aztán mire odaérek, inkább bezuhanok az ágyba. Maja mostanában nem sem kényeztet el minket alvás terén: 5 és 6 között kel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy közel éjfél, mire mi elalszunk, hát nem igazán pihentük ki magunkat az elmúlt hónapokban. És éjjel is van minimum egy ébredés, az ivás, amit most már rendszeresen Férj nyer meg. Mióta Maja bölcsis lett, azzal büntet, hogy a második helyre szorított. Ez van. Volt közel 2 évem, mikor le sem szakadt az ölemből, most úgy tűnik az apján a sor. (Mondjuk az éjszakai itatást nem bánom, keltem én eleget a 2 év alatt.) 
Amiatt aggódom kicsit, hogy általában nyáron szoktam magam kipihenni, ilyenkor feltöltődöm, és ősszel/téren bírom, amíg bírom. Most vajon meddig fogom így bírni???
A dolgaim csigalassúsággal haladnak. Már amelyik halad egyáltalán... Időnként rám tör a türelmetlenség, de továbbra is hiszek abban, hogy majd eljön az igazi, ami csak rám vár, és oka van, hogy egyelőre nem jött össze más. Anno is sok hónap kellett, mire rátaláltam a tuti helyre, és így utólag visszagondolva, hosszú listát tudnék arról írni, hogy mennyi mindennel lettem több az által. Szóval nyugi van nekem, meg kitartás! Egyébként a változás szele visszavonhatatlanul utolérte a családot. Minden fronton pozitív elmozdulások vannak, a dolgok mégsem maradnak örökké a tehetetlenség mocsarában. Ez borzasztóan motivál és úgy érzem, hogy most rajtam a sor.
A súlyom meg igencsak ingadozik mostanában. Két hete megint elértem az alsó határt, és ott nem ment tovább. Hiába csináltam mindent kifogástalanul, a számok csak nem csökkentek. Sőt, 2 napig nőttek. És persze ilyenkor jön a kudarc érzés, ami általában botlást eredményez. Aztán jött életem legszörnyűbb PMS-e. Ilyenben még soha nem volt részem: a hangulatingadozások mellett egész nap csak ettem volna. Aztán ami PMS után jött, az is leterített rendesen. A kis szervezetem alaposan büntet mostanában, a pokoli időjárásnak köszönhetően 2 levél advilultrabrutálgiga cuccost tüntettem el az elmúlt 2 hétben, a lehajolásoknál konkrétan azt hittem, hogy leszakad a fejem. 2 napja viszont újra felálltam: a mielőbbi cél, hogy a feljött 3 kiló lemenjen, majd átszakítsam azt a bizonyos lehetetlen határt. Olyan, mintha a testem belőtte volna magának ezt a jelenlegi súlyt mint optimálist, és nem akarná alább adni. Pedig azért elég vicces a jelenlegi állapotomat optimálisnak hívni. És még az sem tántorít el a további küzdelemtől, hogy lépten-nyomon kapom a pozitív visszacsatolásokat férfiaktól és nőktől (ami ugye duplán számít :-)) egyaránt.