Felszállási engedély

Megkaptam. Végre eljött ez is. Igaz, hogy csak egy próba alkalomra, aztán meglátjuk, hogy hogyan bírom. Azt hiszem nem is várok sokáig, még a héten elmegyek egy edzésre. Kíváncsi leszek. Ennek örömére most - igazából amiatt, mert javulok - a körömlakkommal harmonizáló színű tapaszt kaptam a bokámra, amit rögtön meg is örökítettem. Íme:

 

 

Ha a boka rendes mozgásához nem tartozna a talp befelé fordítása, akkor azt is mondhatnám, hogy meggyógyult. Ill. még egy jó darabig kerülendő minden kő és talajegyenetlenség a bal lábammal, ugyanis pár napja sikerült egyet megtalálnom, és azt hittem, hogy ottmaradok a fájdalomtól. De aztán rendbe jött :-)

Konzekvenciák

Az elmúlt pár nap kifejezetten hasznos volt, levontam néhány következtetést:

1) A legeslegfontosabb, hogy másodjára is ugyanolyat dobott a gép, mint elsőre, vagyis ismét van egy gyermekünk, aki csak és kizárólag a saját ágyában képes aludni. És nem, nem ájul be délután úgy, hogy éjjel csak 6 órát aludt. Sőt, még este sem ájul be, azután, hogy éjjel csak 6, nappal pedig 0 órát aludt. (Mi szülők pedig igazán jól elvagyunk 7-8 óra alvás/2 nap átlaggal. Bár reggel úgy éreztem, mint akinek savval öntötték ki a szemét, de 2-3 kávé és pár ébren töltött óra után már egész jól bírtam.)

2) Nálunk az a tézis is megbukott, hogy "a gyerek ott van otthon, ahol a szülei vannak". Az otthoni szokások szerinti "külön szobában altatás" buktája után megpróbáltuk a "közös szobában, de külön ágyban" verziót is, majd miután ez is ugrott, közénk vettük kisebbikünket. 3 órán keresztül egész jól aludt - mi kevésbé, ugyanis brutál hangerőn horkolt, amit félóránként álmában beszéléssel tarkított. Majd jött az ébredés, és 4(!) órán keresztül úgy aludt(???) ,hogy 5 percenként felriadt, dobálta magát, belefejelt a fejtámlába, felült, és rémülten szólított engem, majd az apját. Csak 30 puszi, simi és ölelés után volt hajlandó elfogadni, hogy ott vagyunk mellette, majd letette a fejét. És 5 perc múlva újra kezdődött minden. Nem érezte magát biztonságban, még köztünk sem... 

3) 2 nap a saját ágyától távol elég volt ahhoz, hogy fenekestül felforduljon az itthoni alvásrendje is. 4 napja vagyunk itthon, de még mindig 1 órás balhé van az esti alvása körül (ami régen úgy működött, hogy egy rövid rituálé után beraktam az ágyba, simi, kis beszélgetés és alvás), nappal pedig nem hajlandó aludni. Mint most. Éppen alvásidő van, de vidáman nyomogatja a Bubble Bird Rescue-t az apja ölében. Az alvás szó hallatán sikítófrászt kap. (Az apja 5 percenként megkérdezi tőle, hogy mennek-e aludni.)

3) Pár nap ünnepi kajálás (értsd süti és csoki) teljesen kizökkentette az egyébként is kriminális evési rendjéből. Alig eszik pár falatot a normális kajából, majd 10 perc múlva sír, hogy éhes. Persze, mikor felajánlok neki némi gyümölcsöt vagy joghurtot, fejet rázva monjda, hogy nem, majd közli, hogy "(cs)okit kérsz". A rost-, gyümölcs- és joghurtmentes kajálás pedig kifejezetten rossz hatással van az emésztésére, így amiatt is megy a kínlódás :-(

4) Két gyermekes édesanyaként végérvényesen rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen viszek magammal 2 napra könyvet. Hiába jutott időnként akár 7 felnőtt is a 2 gyerekre, nem igazán volt rá lehetőségem, hogy kinyissam. Nyugis 1-2 óra nem jutott, fél órára meg semmi értelme, hogy elővegyem a közel 1000 oldalas könyvemet. (Inkább a csajok színehzető házikóján dolgoztam.) Hát, majd egyszer. Talán nemsokára...

5) Tudomásul kell vennem, hogy hónapokig tartó szigorú diéta után máshogy kezd el tartalékolni a szervezet. Ez azt jelenti, hogy egyetlen étkezéstől is képes vagyok fél kilót hízni, két nap alatt pedig további kettőt. Tudom, ez nem zsír, csak a sós kaját kötik meg a vizet, de akkor is. Felháborító! Ráadásul nem is zabáltam magam halálra. Ok, nem hagytam parlagon heverni sem a libamájat, sem a kocsonyát, sem pedig a zserbót. De baromira mértékkel ettem mindenből, ráadásul amihez kellett, ahhoz is csak minimális szénhidrátcsökkentett kenyeret ettem. Még a "füredi zabálás" is kimaradt, épenhogy egy falat sütit ettem csak. Hazajövetelünk másnapján dobtam is egy hátast a mérlegen. No mindegy, nincsen még másodika, majd meglátjuk, mi lesz a tervemmel... (Most nézem, ebben a postban dec. 31-et írtam, pedig január 2-re gondoltam, hiszen akkor aktuális a következő "10 naponkénti" mérés. Szóval még két nap...)

6) A -17 kg, és persze az, hogy az eddigiektől eltérően nem ettem magam tele rosszullétig, kifejezetten élvezhetőbbé tette Veszprémben a lépcsőn való fel-le szaladgálást. Nem emlékszem olyan karácsonyra, amikor ne úgy éreztem volna egy az emeleten felejtett dologért való felszaladást, mintha minimum egy 8000 méteres hegycsúcsot kellett volna megmászni. (Kb. erőm is annyi maradt a 14. lépcsőfok tetejére). Élvezettel szaladgáltam föl és le, akárhányszor, minimális fáradtság vagy rosszullét nélkül. Ja, és a bokám is kezd partner lenni. (Ok, lefelé még nem az igazi, de alakul.)

20. hónap

Ismét eltelt két hónap, melynek a múlását leginkább Maja hajkoronájának változásán lehet lemérni. Egyre jobban kezd hasonlítani a Kész Átverés c. műsorban használt parókához. Ha meglátja az ollót a kezemben - néha bepróbálkozom egy-két szembe hulló tincs megkurtításával - heves tiltakozásba kezd, és esélyem sincs a műveletre, a csatot és egyéb hajszelidítő eszközöket pedig nagyon nem kultiválja mostanság. Súlyilag mintha megállt volna az idő, még mindig közelebb van a 8 kilóhoz, mint a 9-hez. Nőtt, ezt leginkább abból látom, hogy a széltében még mindig tökéletesen illeszkedő 68-as/74-es ruhákból kezd kezd kilógni a csuklója és bokája.
Növesztett néhány fogat, így az első körben várható fogakból 14-el már rendelkezik - egyébként Lizi is aktív fogas időszakában van, már 5 db fogváltáson + a 4 db 6-os rágófogon is túl van.
Belekezdett az önálló evésbe is, ami egyelőre kevésbé sikeres és hatékony. A szándék megvan, a sikertelenséget sokszor türelmetlen hiszti követi. Fejlemény, hogy megkezdte a pohárból való ivást is - jobb későn, mint soha. Na most ez az, amitől agyvérzést kapok, mert megmagyarázhatatlan módon minden második benyelt kortyot teljes egészében visszaküld. Mivel nem vizet iszik, eme folyamatnak meglehetősen sok káros következménye van ruhára, szőnyegre és mindenféle bútorra való tekintettel. Ráadásul lesben állva várja, hogy megfeledkezzünk magunkról, és számára könnyen elérhető helyen hagyjuk kitöltött italunkat, amit aztán ő fölmarkol, és izgatott sikítás közepette elszalad vele. Szalad, és közben lötyög minden mindenfelé. Eljutottam arra a pontra, hogy nem kapok agyvérzést a 245. maradandó folt miatt és elkönyveltem, hogy pár év múlva szőnyeg- és huzatcsere (milyen jó, hogy ilyen kanapét/fotelt választottunk?) lesz beiktatva.
Tevékenységeit tekintve Majca továbbra sem a mindennel szépen eljátszó típusú gyerek. Bár rájöttem, hogy mikor vendégek vannak nálunk, akkor direkt leül játszani. Mintha mindig is ezt csinálná. És mikor a vendégek megjegyzik, hogy milyen szépen eljátszik, akkor csillogó szemekkel néz rájuk... ...majd zsiványan rám. A nap nagy része továbbra is bujciból áll, hol a fotelben, hol a "nagyágyon", imád hozzám dörgölözni, ujjat szopva nyüsszögni. Azt hiszem ideje elfogadnom, hogy ő ilyen, ahelyett, hogy azon aggódom, hogy nem igényel annyi értelmes foglalkozást - értsd könyv olvasás, szó tanulás, kirakózás, építés, mondókázás stb. - mint Lizi. Borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötör emiatt. Mikor Lizi bölcsibe ment, elégedetten dőltem hátra, mert úgy éreztem, hogy az alapvető dolgok mellett kellőképpen foglalkoztam a kis agyával is az itthon töltött 2 év alatt, és jó alapokat kapott tőlem a további okosodáshoz. Ez meg is látszik rajta, naponta jönnek a pozitív visszajelzések. Maja meg nem vevő rá. És ha amiatt nem lesz okos, mert nem tanítottam meg neki ezeket a dolgokat az itthoni lét alatt? Nagyon rossz érzés, de hiába veszem elő ugyanazokat a játékokat, mint Lizinél, nem érdekli. Csak a folyamatos testi kontaktus. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy ő ilyen :-)
Beszédfejlődésében robbanás következett be az elmúlt időszakban. Azt gondolom, hogy eddig is bőven hozta az életkori átlagot, csak ugye mi Lizihez hasonlítjuk, aki ekkor már mondatokban kommunikált, betűket ismert föl és vers-részletet (József Attila Altatóját) tanult meg pár óra alatt. Mindenesetre Majca ma ott tart, hogy egyre több szót használ magától is - annyit, hogy gondban lennék, ha most fel kellene sorolnom, vagy össze kellene számolnom - és többször köt össze két szót, egyszer-egyszer hármat is. A leggyakoribb tőmondatok: kérsz enni, inni kérsz, abbót kérsz, gyere ágyra, anya indíts (DVD-t), kiszedjük kaki (=peluscsere, szinte mindig szól, ha megvolt az akció, amihez egyébként tök édes módon elbújik a szék/kanapé/ajtó mögé), ömmele anya (anya ölébe). Bemondásra mindent utánunk mond, vagy legalábbis próbál, ezzel teret adva Férjnek saját szórakoztatására - pl. a kedvenc argentín focicsapatok és játékosok neve, hogy egyebeket ne is soroljak. A beszédfejlődésén túl elkezdte rendeltetésszerűen használni az igen-t és a nem-et. Eddig bármit kérdeztünk tőle, IGEN esetén a válasz mindig az volt, hogy kérdő hangsúllyal visszamondta a feltett kérdést, NEM esetén pedig hátravetette magát és hisztibe kezdett. Most viszont teljes pontossággal válaszol a feltett kérdésre igennel vagy nemmel (amihez továbbra is erőteljes fejrázás jár).
Észrevettem, hogy visszaemlékszik napokkal korábban történt dolgokra. Pl. a minap leesett a fürdőben a fellépőről és megütötte magát a kövön, azóta naponta minimum 3x megy oda, és üti meg az adott követ, hogy "csúnya". Ha pedig eszébe jut valami ,édes módón az én kérdő hangsúlyomal megkérdezi, hogy emlékszel? és hozzáteszi, hogy éppen mi jutott eszébe.
Még egy cuki szokása van, amitől behalok. Kb. két hónapja az az altatási szokásunk, hogy mielőtt ágyba rakom, mondom neki, hogy "Boribon is alszik, Annipanni is alszik és Maja is alszik. Szép álmokat!" Pár napja viszont elkezdett visszakérdezni az egyéb családtagok aktuális helyzetét illetően. Először csak az érdekelte, hogy az apja ill. Lizi alszik/dolgozik/oviban van-e, de tegnap este ott tartottunk, hogy a fél rokonságról (még a vasárnap itt járt öcsémről és a barátnőjéről is) számot kellett adnom. Mikor már nem jutott eszébe új családtag, megkérdeztem tőle, hogy most minden OK, majd jött egy igen, és teljesen megnyugodva bevette az ujját a szájába, és hangos cuppogásba kezdett :-)

Csináltam róla mostanában néhány jó képet, ami nem kis teljesítmény volt részemről, tekintettel arra, hogy amint gépet lát a kezemben, őrült mozgásba kezd.

Ezeken szimplán gyönyörű!

   

Beöltözős:

 

 

Ilyen a reakciója, ha próbálom visszaszerezni az elcsent telefonomat:

 

 

Korunk gyermekei:

 

 

Könyvlapozgatás közben:

 

 

 

Ahogy megérzi a süti illatát...

 

Duplán rosszban sántikál (asztal tetején és Lizi cuccait rámolja):

 

 

 

 

 

Szent Karácsony Napja

Ahogy Férj szokta nevezni december 24-ét. Egyébként sokszor nem is olyan szent, mert mire minden összeáll, tutira túlvagyunk pár balhén. Csak olyan szokásos, "miértígyraktadfölaztagömböt" és "nemleszünkkészeksegítsélmárvalamit" és "miértkellmostórákigtelefonálnimosogassálinkább" típusú szóváltásokról van szó.
Az, hogy most billentyűzetet ragadtam, nem jelenti azt, hogy minden pöccre készen van, és semmi dolgom. Sőt! Köszönhetően annak, hogy van egy egész nap mágnesként funkcionáló másfél évesem, aki tegnap pontosan 75 percet aludt, Férj pedig a délelőtti pár órás munka helyett csak délután 5-kor ért haza, nem mondhatni, hogy annyira jól haladtam tegnap. Csomagolni is Majca mellett voltam kénytelen, ami kb. úgy nézett ki, hogy a két kezem szorgosan bújtatta díszes köntösbe az ajándékokat, két lábammal (vagy nem is tudom, lehet, hogy még két kezet növesztettem közben) pedig kisebbikemet szórakoztattam. Beraktam az etetőszékbe, 5 mp-ként adogattam neki vmi érdekeset és kevésbé veszélyeset - bár ő konzekvensen az ollót és a tapétavágót követelte - aztán kivettem, majd a székre mászott, utána az asztalra, ekkor kiszedtem a túl veszélyes eszközöket a kezéből, aztán levettem az asztal tetejéről, majd kezdődött minden előről. Ennek köszönhetően egy nem éppen rövid lista vár rám a mai nap folyamán, de mégis kénytelen vagyok beiktatni egy ünnepi bejegyzést. Kapásból két indokot is fel tudok sorolni: 1) Egyik fontos teendőm a fényképezőgép kártyáján lévő képek letöltése, hogy legyen bőven hely az elkövetkezendő napokban. Így aztán csak a feladataimat teljesítem azzal, hogy letöltöm a képeket és ide rögtön fel is rakok párat :-) 2) Majca tegnap volt kereken 20 hónapos, és mivel az elmúlt hónapban elég sok mindnenben volt változás, úgy érzem, szükséges ezeket a dolgokat gyorsan dokumentálni is. Tehát most akkor következzen a 20 hónapos bejegyzés, aztán a nekiállok a teendőimnek. Sajnos előre látom, hogy ma is a tegnapi forgatókönyv esélyes, hiszen M ma reggel 6:10-kor kelt - vagyis már reggel fél 9 óta nyűgös, most éppen a fotelben ülve hozzám bújva szopja az ujját tök álmosan. Valahogy minimum délig ki kellene húzni és csak remélni tudom, hogy a déluátni alvása hosszabb lesz, mint a tegnapi! Muszáj, ha nem szeretnénk, hogy kopasz fa mellett délután 1-kor érkezzen a Jézuska...

Rohanás

Idén azt hittem, hogy minden máshogy lesz, hiszen én itthon vagyok. Időm mint a tenger, hiszen "csak" egy másfél éves anyafüggő kismágnes van reggeltől estig rámtapadva. Bár az ajándékok beszerzését időben elkezdtük és be is fejeztük, azért még akad egy-két tennivaló. Pl. a rengeteg ajándék (kb. mindenkitől-mindenkinek, így aztán a sajátjaink is) becsomagolása is évek óta az én feladatom. Mivel az esti csomagolás ugrott (Lizi alvása fél 10 előtt esélytelen, és amíg el nem alszik, egy csomószor átszökik "csak egy puszira" a nappaliba), Maja mellett képtelenség ilyet csinálni, maradt a napközbeni alvás alatti idő. Ill. az sem nagyon, hiszen kedden a karácsonyi műsor után Lizi is hazajött, péntektől karácsonyig pedig már végleg itthon lesz. Kedden éreztem, hogy ütemtervet kell csinálnom karácsonyig, így végül felsorakoztattam a teendőimet, és most azon vagyok, hogy megtaláljam számukra a legmegfelelőbb időpontot. Mit ne mondjak, eléggé sűrű lett ez a hét. Kedden ovis karácsony, szerdán még egy utolsó sulis előkészítő, csütörtökön még egy kezelés a lábamra, pénteken még egy utolsó oltását Majcinak remélhetőleg 6 éves koráig, szombaton még egyszer gyógymasszőr, igyekszem a mosásoknak is megtalálni az optimális időpontot (minél később, de úgy, hogy minden ki legyen mosva, száradva, vasalva, mire 24-én megpakoljuk a bőröndöt), és a család 3 nő tagjának hajmosását is hasonló elvek szerint időzítem. Úgy érzem nem az unalom fogja jellemezni az elkövetkező napokat. A lányok ajándékai becsomagolva, de a többieké még hátra van. Most ugye lenne időm, de Lizi 1 m-re tőlem legozik, ezért választottam a blogírást a csomagolás helyett :-)

Lányok ajándékai - (majdnem) mindenkitől

Egyébként a lábamra visszatérve: sikerült végre az ovistárs gyógymasszőr apukához eljutnom - ami annak ellenére, hogy gyalog 2 percre laknak tőlünk, viccesen nehézkes volt - és 2 alkalom után elmondhatom, hogy nagyon sokat javított a lábfejem mozgástartományán. Sajnos azonban ő is és Ruben is elmondta, hogy kezdjek barátkozni a gondolattal, hogy még januárban sem fogok aerobic-on ugrándozni. Basszus! Ha én tudtam volna október 20-án, hogy most 3 hónap kényszerpihenő jön!!! Áááá, jobb is, hogy nem tudtam. Tutira eret vágtam volna magamon. Még most is roppant dühös vagyok. (És reménykedem, hátha mégis mehetek januárban tornázni. Még egy 20-i dátummal is kiegyezek, csak legyen január! Légyszi, légyszi, légyszi kicsi bokám!!!!)
Hab a tortán, hogy a súlyom is nagy fityiszt mutatott nekem. 3 nap alatt 1,3 kg-t híztam. Úgy, hogy TARTOM A DIÉTÁT!!! Bakker, ez egyszerűen nem igazság! Kb. ennyi szilárd kaját ettem 3 nap alatt összesen, és az emésztésemmel sincs probléma, naponta letudom a kötelező köröket abban a bizonyos helyiségben. Szóval nem tudom, hogy ez mi miatt lehet (ciklusilag sincs rá magyarázat), így aztán arra jutottam, hogy álmomban tutira elloptak az UFO-k és teletömtek mindenféle hízlaló kajával.

Ovis karácsony - Part II.

Az előző bejegyzésemből kimaradt Majci, pedig említésre méltó volt a viselkedése. Nem kicsit :-) Kezdődött azzal, hogy többször is megpróbálta ellopni a show-t. Miután van egy nővére, akitől láttunk már egyet s mást, fel voltunk készülve mindenre. Pl. arra is, mikor a tömött teremben, az ovisok bevonulása előtt kiszökött a "színpad" közepére és csak úgy elkezdett táncolni. Mindenki nagyot derült a kis színésznő produkcióján, én meg gyorsan ugrottam, és visszacsaltam magamhoz. Eme mutatványát a műsor alatt még 2x ismételte meg - úgy gondolta, hogy a nővére mellé áll, és ő is énekel egy kicsit - először némi édességgel bírtam csöndre és az ölemben nyugovóra, majd Férjnek ki kellett vinnie a teremből heves tiltakozások közepette.
Miután rendben lezajlott a műsor, a kislányok teljesen ráröpültek Majcira. Lizi már ment volna haza, de Maja teljesen belakta az ovit. Élvezte, ahogy a lányok, simogatják, babusgatják és egyszerre 3-an, 4-en foglalkoznak vele. Nem hiába, tőlem sem tűri napközben, hogy akár csak pár percre is megfosszam a figyelmemtől...

Lányok gyűrűjében



Mindent lerámolt (volna)

Totális átszellemülés

 

 

1-es számú művésznő

 

19-re lapot húztam

Ma elhatároztam valamit. Felbuzdultam az eddigieken, és azon, hogy fél bokám és korlátozott sportolási lehetőségeim ellenére is EL FOGOM ÉRNI karácsonyra azt a súlyt, amit október 15-én kitűztem (aztán 5 nappal később be is ütött a krach). Ez pedig nem más, mint az, hogy karácsonyra sem függesztem föl a programot. Nem tudom elképzelni, hogy napokon keresztül tömjem magam mindenféle cukor- és lisztbombákkal. Ok, persze, biztosan fogok enni a finomságokból és a zserbót sem hagyom parlagon heverni, de el sem tudom képzelni hogy a tavalyi karácsonyhoz hasonlóan reggeltől-estig megállás nélkül szaloncukor hegyekkel, fehérkenyérrel, hatalmas adag kajákkal a rosszullétig tömjem magam 1 héten keresztül. A célom az, hogy dec. 31-én kevesebbet (na jó, legrosszabb esetben ugyanannyit) mutasson a mérleg, mint dec. 23-án. Ez aztán a kihívás!

Királyság van! Egyébként meg ovis karácsony

Karácsony előtt szerettem volna egy összegző fogyókúrás posztot, de a mai nap után muszáj addig is a témáról írnom. Olyan dolog történt velem ugyanis, amire eddig még nem nagyon volt példa - kb. egész életem során. Ez pedig nem más, mint hogy VÉKONY-nak neveztek!!!! OK, tudom, EZ a vékony még nem AZ a vékony, csak a korábbi önmagamhoz képest vékony, de mégis nagyon jól esett. (Szegény ismerősöm, ha megtudná, hogy ehhez a vékonyhoz pontosan hány kiló is tartozik, biztosan dobna egy hátast és már eszébe sem jutna rám eme jelzőt használni.) Mindenesetre a kedves ovistárs anyuka nem győzött bíztatni, hogy milyen ügyes vagyok és döbbenet, amin keresztülmentem és hogy én vagyok a példaképe! Tényleg nagyon jól esett a dolog, és úgy néz ki, hogy ez most egy ilyen időszak. Vasárnap nagy baráti karácsonyi ebédre voltunk hivatalosak, ahol mindenki percenként bókolt, hogy milyen jól nézek ki. Hogy mire képes egy jó frizkó (újítottam!!!), csini ruci, no meg persze -17 kg! A kedves szavaknak köszönhetően sem a vasárnapi svédasztal sem a mai terülj-terülj asztalkám nem ingatott meg egyetlen másodpercre sem. Hidegvérrel figyeltem, ahogy körülöttem mindenki desszertet és egyéb finomságokat eszik.
Egyébként Lizi ma is hozta a formáját. Pont mint tavaly. Magabiztosan, lámpaláz nélkül, hangosan, érthetően szavalta el az ovis ünnepségen a ráosztott verszakokat. Pedig kiderült, hogy az egyiket csak tegnap délután kapta meg valaki más helyett. Úton hazafelé megkérdeztem, hogy tudja-e még mások versét is, mire rávágta, hogy az egész műsort el tudná szavalni (2 kisfiú kivételével). Biztos, hogy valamilyen szereplős irányba kell majd terelgetni, mert nagyon ügyes és szereti is. Már most lebeszélte a leendő tanítónénijével, hogy majd indulni szeretne az iskolai versenyeken, aki bíztatta őt.

Majci és a divat

Kisebbik leánykámnál az öltözködés terén is kezdenek megmutatkozni határozott elképzelései. Annak ellenére, hogy lányból már Majci előtt is volt egy itthon, nagyon meglepődtem a ma reggeli történéseken, ugyanis Lizire soha nem volt jellezmő a válogatás ekkora korában, sőt, a mai napig rám bízza, hogy összeállítsam az aznapi szettjét. Néha belekontárkodna, de az esetek 99 %-ban sikerül meggyőznöm, hogy az adott szoknya/nadrág miért az általam kiválasztott felsővel a legjobb, ill. az olyan alapvető dolgokról, hogy télen nem veszünk spagettipántos ruhát, nyáron pedig nem kell a sál - mert néha vannak ilyen próbálkozásai is. A haja már egy másik kérdés, abban nem képes kompromisszumra.
Visszakanyarodván a ma reggelre, kiválasztottam Majca számára egy nagyon mintás legginst (74-es méretben, annak is be kellett szűkítenem gumival a derekát!!!), amihez egy egyszínű kis rózsaszínű pólót terveztem ráadni, mire őrjöngő fej- és kézrázásba kezdett, majd az érthetőség kedvéért szóban is megerősítette a szándékát egy "nemnemnemnem" keretében. Meglepődve ránéztem, mire közölte, hogy "egér", "azt" és rábökött egy Minnie-mintás felsőre. Mikor kivettem a fiókból, elégedett sóhajtás keretében tartotta föl a két kezét az öltözködéshez. Nőciből van kérem szépen :-)

Valamiért így kellett lennie :-)

Megérkezett a gyerekek ajándéka a webáruháztól. Mivel mindenkinek a nevében mi logisztikázzuk be a játékokat, idén (is) a megszokott helyemen válogattam ki őket nem kis műgonddal. Mindent 26x megnéztem, ajánlásokat olvastam, összehasonlítottam, majd a hasonlók közül is választottam. A rendelés megküldése előtt természetesen még 3x átfutottam a listát, hogy biztosan nem böktem félre és mindenből pont azt a fajtát tettem a kosárba, amit szerettem volna.
Férj hazahozta az irodájába érkezett hatalmas dobozt, majd este fél 10-kor nekiálltunk a bontásnak. Hirtelen sokkot kaptam, mikor a Lizinek kiválasztott logikai játék Junior változata helyet a sima volt a dobozban. Nem ezt rendeltem. És a szállítón sem ez volt, csak csomagolásnál voltak figyelmetlenek és a JR felirat nélküli verziót pakolták be. Már magamban mérgelődtem, hogy most lehet velük balhézni, hogy mielőbb cseréljék ki a felnőtt verziót (8-99 éves korig) a Juniorra (6-8 éveseknek), mikor Férj megmondta a tutit, hogy tulajdonképpen Lizi úgysem egy átlagos 6 éves, ne cseréljük vissza. Lehet, hogy segíteni kell neki az elején, ill. nem csinálja meg, csak a kártyák felét, de legalább később is talál majd kihívást az új játékában.
Csere tehát nem lesz. Majd karácsonykor kiderül, hogy mennyire döntöttünk jól :-)

Majci beteg és az ölemben fekve szopja az ujját egész nap...

...de nincs az a legyengült állapot, ami megakadályozhatná abban, hogy a rádióban meghallva a "Roar"-t, ne pattanjon föl egy tized másodperc alatt és kezdjen bele egy minden végtagjával kalimpálós, körbe-körbe szaladgálós táncba és énekeljen együt hangosan Katy Perry-vel :-)

Lizi, minden titkok tudója

Vasárnap délután elvergődtünk a hozzánk legközelebb eső bevásárlóközpont egyik üzletébe, ahol rövid vásárlás után a kasszához mentünk. A kuponos akciónak köszönhetően az amúgy sem üres boltban hatalmas tömegnyomor alakult ki fizetésre felkészülve 4 dugig tömött sorban. Bankkártyámat előkészítve Lizi nem éppen halkan fordult hozzám:

- Anya, én tudom ám a PIN-kódodat!
Rajtam a jeges rémület futott át, mert bár eszem ágában sem volt ilyen jellegű információt megosztani 6 évesemmel, azért volt már részem döbbenetben. Még a nyáron eltűnt a szobájában, majd egy papírlapot lebegetve jelent meg a nappaliban "Rajzoltam Tominak!" (L keresztapja, egyben az én öcsém) És lám, a papírra kedves betűkkel ráírva, h "PIN KÓD ****(itt a 4 szám szerepelt)" plusz még valami kedves kis ábra. Rögtön fel is hívtam Tomit, hogy sürgősen cseréljen kódot a telefonján, mert a szemfüles keresztlánykája hibátlanul kileste.
Az emlékképektől görcsbe rándult a gyomrom, majd ezt kellő magabiztossággal leplezve válaszoltam Lizinek!
- Ugyan már! Azt biztosan nem tudod! El sem mondtam neked!
- De, én tudom anya. Megsúghatom?
Itt elfogott a harctéri ideg, mivel 1) Lizi képtelen halkan súgni 2) Ha mégis, a hering-állapotoknak köszönhetően akkor is minimum 5-6 ember birtokába eljutott volna az információ.
- Nem Lizi, légy szíves ne mondd el!
Reménykedtem, hogy nagyobbikom most kivételesen szót fogad, majd remegő kézzel villám gyorsasággal, kellő takarásban bepötyögtem a 4 számot és sietősen távoztunk a boltból.

A folyósóra kiérve Lizi már majd letépte a karom:
- Anya, anya, most már szeretném megsúgni a kódot!
- Na, mi az?
- Monster High! - vágta rá 6 évesem csillogó szemekkel, mintha legalább egy NASA titkot osztott volna meg a fél világgal.
- Igen, tényleg az! De ne mondd el senkinek sem, jó? Ez a mi titkunk. - nyugtáztam a dolgot egy jól hallható megkönnyebbült sóhajtás keretében.

Blúz

Vettem egy blúzt magamnak. Ez amúgy nem egy érdekes információ, a szekrényemben szépen ott sorakoznak a blúzok, amik mindennapi kellékei a dolgozó énemnek. De ez a blúz AZ A BLÚZ, amire már oly régóta vágyom. És, hogy miért nem vettem meg eddig? Hmmm, fogalmazzunk úgy, hogy a korábbi alkatom nem tette lehetővé. Tegnap is bátortalanul vittem be a próbafülkébe, majd euforikus állapotba kerültem, mikor megláttam magamon: kifejezetten jól állt. Nem is töprengtem túl sokáig, gyorsan megindultam vele a kasszához.
Egyébként súlyilag többé-kevésbé egy helyben topogok. Sajnos nálam a diéta önmagában mindig is kevés volt, igazából heti 6-8 óra sport kellett ahhoz, hogy ne 10 grammonként csökkenjen a súlyom. Azt meg ugye most buktam egy darabig. Nem segít a helyzetemen, hogy mikulás közeledtével elkezdtek gyűlni a lakásunkban a csokoládék és társaik, amire Férj este fél 10 után - mikor már tutira alszik mindkettő - szépen rájár. (Egyébként az a szövege, hogy a kicsinek úgysem kell csokit ennie, a nagynak meg túlságosan is árt, és rá most úgyis nagyon odafigyelünk, szóval tulajdonképpen ő most saját magát áldozza fel eme nemes ügy érdekében.) Este fél 10-kor sajnos én is elgyengülök. Napközben teljesen hidegen hagy ki milyen kalóriadús kaját pakol a tányérjára, nem kívánom meg a kedvenceimet, miközben főzöm őket, és szempillám sem rebben, mikor valamelyiknek túró rudit v. csokit bontok. De aztán este fél 10-kor történik valami. Pedig még éhes sem vagyok. Nem tudom másra fogni, mint arra, hogy a kiesett szenvedélyt (sport) egy másikkal (csoki) pótlom. Baromira rossz csere. Az is elképzelhető, hogy kezdek besokallni a hónapok óta tartó csirkemell-barnarizs-csirkemellsonka-fekete kenyér-zöldség-joghurt-túró-fehérjeturmix kombótól. Vagy csak szimplán érzem, hogy alig két hét választ el karácsonytól, amikor úgy fog eltelni pár nap, hogy nem veszem elő a grammos mérleget, és már elkezdtem a lazulást. Pedig ezt a két hetet még kőkeményen végig kellene nyomni, így talán lemenne az a másfél-két kiló, ami a kitűzött célhoz kellene. Jajj, ha másért nem, hát a blúz miatt!!! Igazán megérdemli.
Na, azt hiszem indulok, és sütök magamnak egy kis csirkemellet :-)

Olyan büszke vagyok!

Most éppen a nagyobbikra. Történt ugyanis, hogy drága Mikulásunk hozott neki egy Olvasó Tigrist. Ez az önálló olvasásra nevelést célul kitűző Olvasólétra második szintje, amiben pár oldalas rövid történetek vannak - jelen esetben a barátságról. Lizi péntek délután izgatottan vette kezébe a könyvet, majd nyomban neki is kezdett a hangos olvasásnak. És tudja meg az egész világ, hogy az ovis nagylányom gyönyörűen elolvasta az első mesét, majd szépen elmesélte az egész történetet. Olyan okos!!! Soha semmit nem erőltettem nála, pár hónapos kora óta a könyvek rabja, alig 19 hónaposan felismerte az apja pólóján lévő betűket, 5 évesen olvasta a nyomtatott nagy betűkkel írt szavakat, most meg már szépen folyékonyan megy minden :-)

Gödör alján

Azt hiszem most éppen itt vagyok. Az egésznek pedig a bokám az okozója. Minden ide vezethető vissza. Voltam dokinál, aki tájékoztatott, hogy a bokám cseszik normál ütemben gyógyulni, így most 1 hónap sporttilalmat rendelt el. (Halkan szeretném megjegyezni, hogy olyan, hogy normál gyógyulási ütem egy másfél és egy 6 éves mellett nem létezik, főleg úgy, hogy a kisebbik 24/7-ben velem van.) Szóval sport nuku, elvonási tünetek (úgy mint nyűgösség, türelmetlenség, fáradékonyság, rosszkedv) befigyeltek, akárcsak régi kedves barátom, Derékfájás. A  több felvonásos karácsonyi vásárlás-menetelés-toporgás őrületnek köszönhetően pedig visszatértő bokafájdalmaim vannak, így eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, hogy a bokám soha nem fog meggyógyulni és már konkrét időpontot sem látok, amikor végre újra elkezdhetem a sportot. Pedig az idő nagyon sürget. Lassan azt a tényt is el kell fogadnom, hogy nem lesz meg karácsonyra a kitűzött kg sem. Sport nélkül lehetetlen. Az egészet tetézi, hogy Majcának teljesen elromlott az alvókája, éjjel 9-9,5 órát alszik, nappal pedig beéri 50-70 perccel. Mondanom sem kell, hogy nem elég neki, így aztán totál nyűg egész nap, megy az "Anyanyanya" c. műsor és 3 cm-re sem távolodhatok el tőle. A rövidke napközbeni alvás alatt alig haladok, a karácsonyig elvégzendő teendőim listája pedig egyre csak nő. A neten kinézett ajándékok sorra fogynak el, mert napok óta nem bírok végezni a vásárlással... Váháháááááá! Elegem van!!! Csokit akarok enni!!!!!!!! (Basszus, és van itthon! Ez a gáz!)
Egyébként jelen bejegyzést kb. 5 nap alatt, 16 részletben sikerült megírnom, Majci a változatosság kedvéért ismét az ölemben ül, bal keze a szájában, jobb keze a pólómat bögyörgeti, miközben 2 percenként kamu fájdalmat szimulálva a számhoz emeli valamelyik lábát, hogy "aúúú, puci".

Breaking news!!!

19 hónaposom elkezdett egyedül enni. El sem hiszem. Az elmúlt hónapok sok kudarcba fulladt próbálkozása után átmenetileg feladtam a dolgot és elkönyveltem magamban, hogy kisebbik gyermekem még ovis korában is az ölemben ülve lapátoltatja a kaját a szájába. De mégsem!
Mondjuk egyenlőre nincs benne köszönet. Nem emlékszem, hogy Lizi is ilyen borzasztó bénán kezdte az evészetet, de az biztos, hogy bőven 2 éves kora előtt gyönyörűen és tisztán evett, még a bölcsiben is kiemelték eme tulajdonságát a gondozónők. Szóval egyenlőre maszatolunk. Előszedtem az eredetileg gyermekfestésre gyártott teljes felsőtestet eltakaró előkét és elfogadtam, hogy mostantól dupla mennyiséget szükséges főznöm. A tányérba kiszedett étel legjobb esetben fele érkezik célba, a többi útközben lepotyog. Ez nálam jobban csak Majcit zavarja, aki minden egyes kanál után hisztérikusan mutat a lecsöppenő maszatokra, amit a célra kijelölt takarítószemélyzetnek (=vagyis nekem) 1 mp-en belül el kell tüntetnem. Nincs apelláta. Így aztán jelenleg minimum fél tekercs papírtörlővel kezdünk neki az étkezéseknek. A szintidő egyenlőre kritikán aluli, melynek legfőbb oka az, hogy a kanalát függőlegesen döfi a főzelékbe, amire így pontosan 1/10 mokkáskanálnyi étel képes odaragadni. A feladat tehát adott számomra: indulhat a kísérletezés - nagy kedvencem Heston Blumenthal, a molekuláris gasztronómia nagy királya után szabadon - hogy kifejlesszem azt az állagot, ahol a falat kellően rátapad egy akár függőlegesen tartotta kanálra is, és onnan menetközben sem csúszik le. Ha valaki ismeri a titkot, ne habozzon megosztani velem.

A repülés és én

Nem vagyunk barátok. Nagyon nem. Pedig olyan szépen kezdődött minden... Máig elevenen él bennem, mikor 1994 nyarán először emelkedtem a felhők fölé a Malév TU-154-es típusán. Túljutván az első alkalommal repülőkön rendszeresen eluralkodó sokkon - miszerint az a messziről szép fényes gép bizony sok darabból rengeteg apró szegeccsel van összerakva - igazán élveztem az addig soha nem tapasztalt érzéseket, úgy mint gyorsításkor ülésbe préselődés, emelkedés, kilátás és pattogó fül leszálláskor. Annyira jól sikerült az első alkalom, hogy ez alapján ma pilótanőként vagy minimum stewardessként kellene tevékenykednem. Az első évek abszolut kellemesen teltek, majd jött pár év kihagyás, végül 2004-ben megismerkedtem Férjjel, akivel éveken keresztül a közös utazásoknak szenteltünk szabadidőnket és megtakarított pénzünket. Na, itt kezdett valami megváltozni. Először találkoztam valakivel, aki férfiember létére felszállás közben ujjfehéredésig markolássza a karfát és csukott szemmel koncentrál. Eleinte csak mosolyogtam rajta, majd azon kaptam magam, hogy engem is megszáll némi feszültség ilyenkor. A dolgot tetézte, hogy egyszer baráti körben repültünk, ahol az egyik férfiember még Férjnél is nagyobb paracsávónak bizonyult. Kedvenc tézise az volt, hogy a felszállás utáni első 60 mp-ben irányíthatatlan a gép, így aztán, ha ilyenkor történik valami kis gikszer, akkor tutira lepottyanunk. Mivel 2 alkalommal is utaztunk közösen, hamarosan Férj repülési rutinjai közé is bekerült a felemelkedést követően félhangosan, karfát markolva riadt arccal történő számolás 60-ig. Aztán mintha elfújták volna az egészet, vígan telt a többi óra. A repülés kezdetén jelenlévő halálfélelem nem szegte kedvünket (főleg, miután rájöttünk a trükkre, miszerint lezsibbasztott aggyal sokkal jobb nekifutni a felszállásnak). Nekem egyes esetekben (pl. Londonba 6-kor induló gép) nem kis nehézséget okozott a hajnali töményezés, de hát mindent az ügy érdekében, ugye? Még szerencse, hogy nem hetente utaztunk. Végül a sort az törte meg, hogy üzleti útra kellett mennem, amit nagyon nem szerettem volna alkoholos befolyásoltság alatt tenni. Még egy apró tudnivaló a repülési szokásainkról: Férj és én vagyunk az egyetlenek, akik képtelenek normálisan aludni menet közben. A nászutunkon (11+2 óra) én egyszer 35 percre, Férj pedig 20 percre bóbiskolt el. Az előttem ülő csávó felszállás után 20 perccel berakta a kispárnát és már aludt is. A kajákhoz felkelt, de utána rögtön folytatta is az alvást egészen a célállomásig - Férj meg majdnem gutaütést kapott tőle.
A családalapítás miatt évekig szünet következett, majd 2010-től újra aktív időszak jött. És ez volt a végső fordulópont az életemben, ami a repülést illeti. Minden egyes úton történt valami. Én nem tudom, hogy csak a Bp-Varsó és Bp-Madrid útvonalak voltak így elátkozva, de addig soha nem tapasztalt borzalmakat éltem át minden alkalommal - pedig addigra már nem csekély számú repülést tudtam a hátam mögött rövid-, közép- és hosszútávon. Utanként akadt minimum egy gépet össze-vissza dobáló légörvény, de volt két megmagyarázhatatlan helyzet is. Az egyik a LOT Emraer 145-ös típusán történt. Mikor a busz megérkezett a gép elé, konkrétan a szívroham kerülgetett látván, hogy a gép kisebb mint a busz. (Tulajdonságom, hogy minél nagyobb a gép, annál biztonságosabbnak érzem - akkor még nem tudtam, hogy a pár hónap bekövetkező események erre igencsak rácáfolnak).

Íme, ő az. Nem valami nagy...

Ha tehettem volna, tutira elszaladok. A gép egyik oldalán 1, a másokon pedig 2 ülés virított tizenvalahány sorban. A folyósón kapóra jött alacsony termetem, mert 180 centi felett csak nyakat behúzva lehetett közlekedni - ennek 198 centis kollégám kifejezetten örült, neki már térdet is rogyasztania kellett. Kb. 10 perccel a felszállás után - még emelkedés közben - esett egyet a gép, de elég komolyan. Nem tartott tovább az egész fél mp-nél, de mindenki rámarkolt az előtte levő ülésre - minta az bármit is segítene vészhelyzetben - és többen (közöttük én is) tompa sikolyt hallattak. Alig állt vissza a szívverésünk a normálhoz közeli tartományba, az eset megismétlődött. Akkor már kibővült a sikoltozók tábora, én közel álltam ahhoz, hogy elkezdjem azt a bizonyos filmet pörgetni. A hátralévő 45 perc maga volt a pokol, mikor Budapestre értünk, nem győztem a fentieknek hálálkodni.
A másik eset Madrid felé történt a Malév flotta legnagyobb gépén - ennyit az érzéseimről. Már 2 órája repültünk, kezdtem pilledni a könyvem olvasgatása közben, mikor közel 11 km-es magasságban a következő történt a géppel: hirtelen jobb oldalára dőlt (de úgy, hogy a jobb szárny a föld felé nézett), majd ugyanezt bal oldalra is, és vissza alaphelyzetbe. 1 mp alatt tört ki a pánik a fedélzeten, megint mindenki az előtte lévő háttámlában kereste a megoldást és a tompa sikoltozások is megvoltak. Az otthon hagyott családtagokra és a bennem növekvő kis 8 centisre gondoltam, és azt mantráztam magamban, hogy itt és most nem lehet vége. Az eset után mindenki éber lett, és összes érzékszervével azt figyelte, hogy mikor történik megint valami szokatlan. Olvasni nem volt kedvem, próbáltam sürgetni az időt, hogy mielőbb újra szilárd talajt érezhessek a talpam alatt.  A leszállás további izgalmakat okozott (pedig ettől aztán tényleg nem paráztam eddig), a normális süllyedés - aminek a vonala elvileg egy szép hegyesszöget zár be a talajjal - igencsak lépcsősre sikeredett. Huppantunk egyet, majd viszonylag vízszintesen haladtunk, aztán megint huppantunk. Aztán még párszor. Kettővel mellettem ült egy spanyol lány, a kritikus pillanatban mindig megtaláltuk egymás riadt arcát. Leszállás után újra imákat rebegtem, majd próbáltam nem arra a tényre koncentrálni, hogy 4 nap múlva haza kell mennem. Repülővel. A budapesti landolás után megfogadtam, hogy többet nem repülök. Terhesen biztosan nem, amit kedves főnököm meg is értett és átálltunk a webkonferenciákra.
Mivel szülés után tudtam, hogy egy jó darabig megint nem fogok repülni, felbátorodtam és rászoktam a nat geo-n futó Légikatasztrófák c. sorozatra. És jó horrornéző szokásomhoz híven - nem bírom, de mégis nézem, aztán napokig nem alszom - a több évadnyi részek min. 90%-át végignéztem. Nem nyugodtam meg tőle. Sőt! Sajnos jellemző rám, hogy annyira beleélem magam a helyzetbe, amit szerencsétlen utasok az utolsó perceikben érezhettek, hogy tv-nézés közben is rendszeresen gyomorgörcsöm lesz, majd napokig/hetekig erről álmodom. Így aztán az elmúlt másfél évből hónapokok teltek el visszatérő rémálmokkal.
És hogy miért írtam meg ezt a bejegyzést? Sajnos megint aktualitása volt a témának. A napokban zuhant le Kazanyban egy gép, amit legnagyobb bánatomra valaki videon is rögzített. A képsor ismét beleégett a retinámba, és napok óta lezuhanósat álmodom.
Nem tudom mi lesz ezután... Ha valaki most a kezembe nyomna két New York-i repjegyet - amiért alaphelyzetben ölni tudnék - nem biztos, hogy örülnék neki. Fenét nem! Örülnék nagyon, de tutira megkeresném a város legjobb kineziológusát, hogy oldja bennem ezeket a félelmeket :-)

5. hét

Holnap lesz 5 hete, hogy lesérültem. Meglehetősen csalódott vagyok, mert az elején 4-6 hetet ígértek a sporthoz való visszatérésemet illetően, jelenleg viszont ott tartok, hogy járok a lábamon lapos cipőben. Ez egyébként hamarosan necces lesz, mert mindjárt itt a tél és a sarok nélküli csizmámról 3 napja letéptem a cipzár fogantyúját - nesze neked Tamaris. Minden egyes nagyobb megerőltetés után - pl. mikor pénteken megejtettem Majcival egy posta-kört, ami elvileg 2x10 perc babakocsitolás lett volna, de M cseszett a kocsira és ölben cipeltette a fenekét oda-vissza - rendesen beüt a fájdalom. A lábfej mozgatása igencsak behatárolt, oldalirányban (főleg a talpat befelé forgatva) gyakorlatilag 1-2 cm után jön a pokoli fájdalom. Szomorúan vettem tudomásul, hogy 1 hét múlva aligha fogok cardio edzéseket csinálni, de attól félek, hogy még 2 hét múlva sem. Kedden megyek Rubenhez, ő majd megnézi és mond valamit.
A súlyom leginkább stagnál, amit annak tudok be, hogy itthon elkezdtem a komolyabb edzéseket. Előkerült az összes súlyzó és jó érzés volt az első alkalom után megint mindenhol izomlázat érezni. Egy biztos: a súlyzós edzés jó és kell is, de nekem a fogyáshoz szükség van az erősítések mellett legalább heti 3 futásra/zumbára. És ez a két dolog baromira messze van pillanatnyilag. Szerencsére a kaja továbbra is OK, mindjárt fel is rakom az elmúlt napok összegzését.

Az összegyűjthető 30 smiley-ból 27-et sikerült elérnem. Általában a zsírral vannak gondjaim, ill. az egyik edzésnapon nem bírtam annyi csirkemellett/fehérjeturmixot lenyomni, amennyit kellett volna.
Majca továbbra is mágnes, gyakorlatilag semmit nem lehet vele kezdeni. 7 körül ébred (már amikor nem 6:05-kor, Lizi meg 5:00-kor, mert a héten ilyenre is volt példa), majd 7:05-kor beleköltözik az ölembe, ahonnan csak a délutáni pihire tudom lerakni. Szomorúan konstatáltam, hogy semmiféle okosító játékra nem hajlandó, a formabedobókkal, kirakókkal, építőjátékokkal hetek óta én játszom, a Lizitől örökölt könyvhalmazból 5 mp-nél tovább semmi sem érdekli és a mondókákat is csak saját örömömre dünnyögöm neki. Olyan furcsa, hogy az embernek születik egy gyereke, aki pár hónapos kora óta a könyvek rabja, majd jön egy másik, aki csak tapos rajtuk és tépkedi a lapjait. Két játék létezik számára: 1) beáll az ajtóba, majd picike ujjait mozgatva hív: DELE-DELE, ekkor követnem kell, felmászik Lizi íróasztalára és DVD-ket válogat. 2) megszerzi a telefonomat, majd belekezd a zenehallgatásba, kedvencei: "GAGA" (Lady G), "Ádonke" (Icona Pop) ill. "Ácsi" (Avici) és társai, amire kamu angollal hablatyol, közben brutál-táncot lejt. Hétfő óta újra kimerészkedtem vele a levegőre - egyenlőre eltolom a játszótérre, és ott elengedem, mert futni még nem tudok utána - de utálja az egészet. Fúj a szél és hideg van, így kb. 3 perc után jön az ölbekérős anya-anya-anya-anya. Kocsiban 1 percet bír ki, gyalog nem jön, motorra nem ül. Ki kell találnom valamit, amivel lekötöm. Bárcsak mehetnénk már edzésre, ott úgy imádta a gyerekfelügyeletet! Bárcsak!
Liziről mindig kevesebb szó esik, de nem lehet elmenni amellett, hogy folyékonyan(!) olvas, a leendő tanítónénije szerint van olyan hatodikosa, aki nem olvas így és az átlagosnál sokkal kevesebb idő alatt 98%-osra írta az iskolaérettségit. Nagyon büszke vagyok rá! Az oviban már az óvónők is mindent vele olvastatnak :-)

A második hét...

Szerencsére ezen is túlvagyok. Majdnem. Hivatalosan holnap este :-) A 10. nap tájékán éreztem, hogy mentálisan kezdek megkattanni az egész napos henyéléstől. A türelemtáram teljes mértékben kiürült, néha szegény kisebbikem itta meg a levét - egyébként némileg ő is tehet róla, mert 10 napja megint rajtam lakik, és ha vmit nem én csinálok vele (mert ugye nem tudok), akkor páros lábon ugráló hisztiroham jön min. 10 percig, naponta 6-8x. Ez már nekem is sok. Rájöttem, hogy a rendszeres sport mellett ezeket a rohamokat is jobban viseltem, meg ugye mikor nem vagyunk a négy fal közé zárva és akkor hisztiből is kevesebb van és a lecsillapítása is egyszerűbb. Lizi szerencsés, hiszen ő ezeket a napokat békességes hangulatban töltheti a nagyszülőknél.
Csütörtökön újra voltam Rubennél, kezelés előtt kb. 10-15 kg terhelésnél tartottam - ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy állás közben már nem kellett tartani a lábam, hanem kicsit letámaszthattam. Péntek reggel meglepődve tapasztaltam, hogy erősebben rá tudok támaszkodni a rossz lábamra, lemértem, ez pontosan 35-40 kg-t jelent, szóval jól sikerült a kezelés. Tudom, ilyenkor lehet nagyot bukni, mikor az ember lánya úgy érzi, hogy ő a jani, és túl hamar kezdi el terhelni a sérült lábat. Biztos voltam benne, hogy én ezt majd nem így teszem Sajnos én is beleestem ebbe a hibába, hiszen a péntek délutánt mankó nélkül botorkáltam végig egy meglehetően érdekes - férj szerint egy galamb és egy kenguru mozgását ötvöző - koregráfia keretében, és még a hétfőt sem bírtam kivárni, délután 1 órás edzést csináltam fitnesz szalaggal, ami rohadt jól esett. Nyilván a bokát nem érintettem, főleg ülő és fekvő helyzetben dolgoztam felsőtestre, hasra és combra. Cserébe ma újra magamhoz vettem a mankómat, és pihenő üzemmódra váltottam. (Na jó, nemsokára boltba fogunk menni, meg kicsit főzök is)
A másik dolog, amiről írni szeretnék az a diétám. Most egy kicsit diétás bloggá fogok válni, de muszáj leírnom a tapasztalataimat. Szóval nem is tudom, hogy említettem-e korábban, de rátaláltam a világ legjobb találmányára, ez pedig nem más, mint a kaloriabazis.hu. Egyszer korábban már fogytam többet (pontosan 13 kg-t) kcal számolással, de ez még az őskorban volt, mikor egy táblázatból kellett kimazsolázni minden adatot, és kockás papíron vezettem az étkezési naplómat. Emlékeim szerint a kapott papírformátumú táblázat energiatartalmon túl ch-t tartalmazott, mivel eredetileg cukorbetegeknek készült. Ennyi. Ki gondolta volna, hogy egyéb dolgokat is lehet=kell figyelni? Bő két hete ajánlották figyelmembe a fönt említett online étkezési naplót, ami hatalmas találmány! Beírja az ember a jelenlegi paramétereit, ami alapján megkapja azt a kcal értéket, ami mellett nem változik a súlya. Ez alá kell bemenni úgy, hogy látható eredménye legyen a diétának, de ne essünk bele a túl gyors tempó csapdájába=éhségroham miatti zabálás, jojó effektus. Így lett az én napi mennyiségem 1085 kcal, ami a súly csökkenésével egyre kevesebb lesz. Mindent lemérek evés előtt, majd beviszem a rendszerbe, ami tökéletesen kiszámol minden releváns értéket, úgy mint kcal, ch, fehérje, zsír. Szuper! A másik nagy találmány a sportolás bevitele, minden tevékenységet a beregisztrált súlyhoz mérten kalkulál és értelemszerűen az edzés által elhasznált kalóriamennyiséggel nő az aznapi megengedett limit. Nagyszerű, kár hogy ez most nálam annyira nem játszik. Bár meg kell jegyeznem, hogy aznap, mikor féllábon ugrálva bejártuk a fél várost és lépcsőztem párszor, nem voltam rest beírni 30 perc ugrálókötelezést. Leginkább ehhez tudtam hasolnítani a mankós szökdécselést. Ennyi kalóriát teljesen biztosan elégettem. Miután a program külön követi az ételek ch, fehérje és zsírtatalmát, ezzel a tényezővel is elkezdtem foglalkozni. Világ életemben azt hallottam mindenkitől, hogy a szénhidrát maga a sátán. A fehérjével és zsírral nem igazán foglalkoztam, ezekről alapvetően azt gondoltam, hogy jól zsonglőrködöm velük, hiszen nem eszem túl zsíros dolgokat. És itt jött a nagy hasraesés pár nap után. A zsírvesztés szerint beállított arányok (megemelt fehérje, csökkentett ch, csökkentett zsír) rohadtul nem akartak kijönni. Hiába tartottam a napi kcal-szintet, az arányok nagyon nem stimmeltek. És mivel volt a gond? Nagy meglepetésemre nem a ch-val, hanem a másik kettővel. A fehérje mindig kevés volt, a zsírt pedig pár grammal mindig túlléptem. Meglepő módon a ch az elmúlt két hétben egyszer sem hibádzott, mindig a megengedett maximum alatt voltam. Így aztán saját elhatározásra elkezdtem változtatni az ételeken és 12 nap után eljutottam oda, hogy 3 smiley-t kaptam a nap végén (=megvolt az előírt fehérje és nem léptem túl a zsírt és ch-t). Azóta erre a három kis hangulatjelre gyúrok minden nap, és többet ér számomra, hogy ezek ott virítsanak a lap alján, minthogy belenyaljak a férj sk csokiöntetébe. Bő két hét után pedig mit vettem észre? Az arányok pontos betartásával megérkeztem azokhoz az étrendekhez, amiket korábban nem akartam/tudtam betartani. Vicces! Zárójelben megjegyezném, hogy mióta pontosan tudom, hogy mit/mennyit eszem szépen megy lefelé a súlyom még edzés nélkül is. (Istenem, mi lenne, ha még a szokásos sportot is bele tudnám rakni?!) Szóval tényleg más az, amikor az ember rendel vmi diétásat (de nem tudja pontosan az hány kcal, stb) meg mikor úgy érzi, hogy "ma alig ettem valamit" és amikor fehéren-feketén látja, hogy mit és mennyit evett aznap és TÉNYLEG kijelentheti, hogy "ma alig ettem valamit". Jelenleg átléptem a "valaha leadott legtöbb kiló" álomhatáromat (13 kg) és annyira elszánt vagyok, mintha most lennék a diéta legelején :-)

Az első hét...

...fél lábbal. Hogy hogyan telt? Őszintén? Sz.rul. Nekem, a főzsizsiknek feküdni napokon keresztül? Na ne! Nagyon nehezen bírom, pedig nincs más választásom. Szerencsére (pontosabban a lábfejem szerencséjére), ha akarnék, sem tudnék ráállni a bal lábamra. Merthogy ezt még pár napig tilos. Csütörtökön megbizonyosodtam arról, amit már eddig is tudtam: törés nincs, szalagszakadás és bevérzés van. Miután 6. napja élek mankóval - és volt egy egy 5 órás doki-rtg-doki túrám, melynek keretében 2x ugráltam fel és le féllábon 3 emeletnyit - a pokolba kívánom a szerkezetet. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ilyen megterhelő a használata. Elismerésem minden embernek, aki hetekig-hónapokig erre kényszerül. Előnye: első kétségbeesésem után rádöbbentem, hogy amíg mankózom, biztosan nem kell aggódnom a hónapok kemény munkája során megszerzett izmaim miatt. Izomlázam van a teljes törzsemben, a jobb lábamban (kiemelten vádli és farizom) valamint a bal combhajlítóban (köszönhetően az állandóan 90 fokos szögben tartott alsó lábszáramnak). Hátrány: iszonyatosan sajgó hónaljak és vízhólyagokkal tarkított tenyerek. Ráadásul a bal kezem is kuka 70%-ban, hiszen arra estem, és azt is ugyanolyan sokk érte mint a bokámat, így az is tele van vérömlennyel. 2 ujjam alig mozog, ellenben pokolian fáj. (És ez még csak nem is javult az elmúlt napokban, hiszen ezt nem tudom kímélni)
Most, hogy ilyen jó idő van, olyan mértékű dühöt érzek a szobafogság miatt! Mennyit futhatnék, és tutira sorra javítanám a saját rekordjaimat. Most, amikor már úgy benne voltam! Pár hónapja még földönkívülinek néztem valakit, aki képes volt 200 m-nél többet futni, most pedig karnyújtásnyira voltam eddigi legnagyobb - komfortzónámon igencsak kívül eső - célkitűzésemtől: miszerint idén ősszel lefutom életem első 100 km-ét. Hát, a runkeeperem most beragad 54 km-nél (ebből az utsó két hétre esett 28 km), -4000 kcal-nál és még sorolhatnám. Doki szerint a futást jövő tavaszig ne erőltessem, mert 6 hét az alap, de akkor már olyan hideg lesz, hogy amiatt fog folyamatosan megfázni/begyulladni a rossz bokám. Hiányoznak az órák is, mikor dögfáradtan, csuromvizesen vonszoltam haza magam, majd másnap megmozdulni is alig bírtam az izomláztól. Egyedül a diéta az, aminek a tartásával lehetőségem lenne megőrizni az eddigi eredményeket. Csak az a baj, hogy 1 hete ez nagyon nehezen megy. Kiesett egy szenvedély: a sport, ami elűzte az éhségérzetet, egy csomó boldogsághormont termelt, és sajnos ezt valamivel pótolni kell. És mivel pótol egy tipikus nő, aki ráadásul egész nap ágyhoz van kötve és unatkozik? Khhmmm, khhmmm egy másik szenvedéllyel. Nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek és sajnos van úgy, hogy nem sikerül :-( 
Már számolom vissza a napokat. Alig várom, hogy legalább lábra tudjak állni, és valamit elkezdhessek mozogni. Eleinte olyan gyakorlatokat tervezek, amikhez nem kell a bokám: pl. hasizom, súlyzózás, aztán majd szépen lassan a döglött részt is bevonjuk a folyamatokba. Egy biztos: idén még biztosan nem bokasúllyal fogom csinálni a kitöréseket és az egyéb fenék- ill. lábformáló gyakorlatokat :-)

 

A kép a 3. napon készült, jól látszik a méretbeli különbség a két végtatom között. Egyébként vicc, de a sérült lábfejem tényleg barnább (???), de nem ennyire mint a fotón. Jelenleg a pukli apadt, viszont teljesen lila...

Másfél év

Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy kisebbik lányunk hajnal 3-kor úgy döntött, hogy magasról tojik a programozott szülésre, és ő elindul. Eddig még nem írtam róla, de az előzmények után ő bizony előre meghatározott dátumban született volna. A végső időpont előtt másfél héttel kiválasztottunk egy keddi napot, azon belül is a 2-es sorszámot húztam, így az utolsó hetekben kezdtünk barátkozni a 2012.04.24. 9:15-ös születési időponttal. Megértettem, hogy ez mindkettőnk érdekében zajlik, mégsem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy a semmi közepén felvágjanak és kiszedjék belőlem szegény gyermeket minden előjel nélkül. Az utolsó hetekben folyamatosan próbáltam afelé terelgetni, hogy készüljön. A 38. hét végig jóslófájásokkal volt tarkított, és 1 nappal a várt dátum előtt, 04.23-án, hajnali 3-kor megtörtént a végső momentum: elfolyt a magzatvíz. Így utólag azt mondhatom, hogy ez volt az első jele annak, hogy határozott elképzeléssel rendelkezik a világ dolgairól - többek között a születése napjáról - és nem igazán szereti, ha ebbe bárki megpróbál beleszólni.

Másfél évvel később ez az egyik legfontosabb tulajdonsága, amellett, hogy iszonyatosan jó fej, vidám, kiegyensúlyozott kisember. Igazi mókamester, fél perc alatt halálosan meg tud nevettettni vadidegen embereket - persze csak akkor, ha ő is akarja, csak a mi kedvünkért nem teszi. Mozgékonyságát, energikusságát szeretném még kiemelni, mint fő jellemzőjét, nagykorában hegymászó vagy sprinter lesz a jelenlegi teljesítménye alapján. A fáradékonyságot hírből sem ismeri, egyedül a betegség az, ami képes teljesen kiteríteni. Akarata kimagasló, amit ő nem szándékozik csinálni, azt bizony nagyon nehéz rajta - ha nem éppen lehetetlen - keresztülvinni. Kézben léve ilyenkor megpróbál hídba lemenni - törzsét elképesztő ívben hajtja hátra, hangos hiszti keretében, földön léve pedig komoly sprinttevékenységet igényel befogása. Hisztiből jeles - khmmm, volt kitől tanulnia drága kis Lizikém - ilyenkor földhöz veti magát bárhol (még az úttest közepén is), vagy páros lábbal ugrál (ezzel tehát nem lesz gond a 2 éves státuszvizsgálaton). Peszéde átlagos 1,5 éves lányhoz illő, vagy talán kicsit jobb, sok szót tud, magától keveset használ, viszont most ott tartunk, hogy bármit utánunk mond. Jelenlegi kedvence kedvencünk a kutyaházi, amivel napjában 55x illetjük őt, ez kb. így hangzik: tuttázi. Több szótagos szavakat is mond többé kevésbé hasonló magánhangzókkal, mint mi. Bár nem hasonlítunk össze, Lizitől jócskán el van maradva, de ő ugye teljesen extrém volt ezen a területen. Most néztük vissza egy 19 hónapos videóját, amiben beszél, ill. az apja pólóján lévő betüket olvassa. (E-Emma betű, S-süsü betű, D-dédi betű stb.) Úgy rémlett ezt két évesen csinálta, így most újra meglepődtem. Olvasás helyett Majci a habtapi L-betűjével pisztolyt formálva puffogtat - vajon ki tanította ezt neki???
Kézügyessége jobb mint Lizié - na mondjuk annál nem nehezebb - de ezt sem a hagyományos játékokon (pl. formabedobó, pohár építő) gyakorolja, hanem okostelefon képernyővédőjének feloldásával, korrektor kupakjába való bedugásával és még sorolhatnám. És hogy arról is beszéljünk, aminek már nagyon mennie kéne, de mégsem megy: önálló evés-ivás. Nem kevés pénzt mernék rátenni, hogy nem a képesség hiányáról van szó - hiszen ilyenkor már Lizi is bőven önállóan végezte eme tevékenységeket - hanem egyszerűen nem akarja. Addig is lehet rám hagyatkozni. Hiszen még mindig kis mágnes, és napjában 825x jön oda mindenért, hogy "anya-anya-anya". Pokolian nem szereti, ha rajta kívül bármi mással foglalkozom - tehát már leszoktam minden nemű házimunkáról és főzésről az ébren töltött idejében -, azt is nehezményezi, ha 3 percre odaállok a konyhapulthoz reggelit csinálni v. ebédet melegíteni. Teljesen rám van tapadva. Aludni továbbra sem szeret, alvásigénye a 0-hoz konvergál, viszont lekopogom, (alig merem leírni) eljutottunk az éjjeli nyugodt alváshoz. Pezsgőt még nem bontok, de az elmúlt pár hét alatt - a betegségeket leszámítva - nem volt műsor éjszakánként. Halkan megjegyzem, hogy első alkalommal ez a trehány szülők miatt volt, akik egész éjjelre a konyhában hagyták a bébiőrt. Reggel kisimultan ébredtünk és megállapítottuk, hogy jé, milyen csönd volt éjjel, majd enyhe sokkot kapva megpillantottuk, hogy elfelejtettük áthozni a figyelő szerkezetet. Utána már mindig így tettünk gyermek is egyre jobban viselte az éjszakákat, néha felnyüszizett 1-2 rövid alkalommal, majd aludt tovább, később pedig már csak a forgolódások hangját közvetítette a gép. Most éjjel rekordalvást sikerült elérni, mozdulatlanul nyomta 11,5 óráig - bár ehhez a teljesítményhez hozzátartozik, hogy tegnap 25 percet aludt napközben, előtte éjjel meg 9-et és az elmúlt napokban is csak 45 perces nappali alvásai voltak (az egész napi alvása napokon keresztül max. 10 óra volt). Szóval volt mit pótolni.
Az evése továbbra is kriminális - bár látszólag nagyon szereti művelni eme tevékenységet, normális mennyiség mégsem csúszik le a torkán. Ha rajta múlna banánon, üres csirkemellsonkán, kölesgolyón és túrórudin élne, amit persze én görcsösen nem hagyok, így próbálok minél több tápláló és értékes ételt kínálni számára - több-kevesebb sikerrel. Így néz ki egy átlagos napi étkezése: 1,5 dl tápszer, 2-3 szelet csmellsonka max. 2 pici katona kenyérrel, 5 kanál főzelék, 2/3 banán vagy 3 gerezd alma, 1/3 pohár joghurt, 5 kanál főzelék. Namármost, ezt a sort látva ne csodálkozzunk azon, hogy a mérleg hónapok óta a 8,2 kg-n dekkol. És én még Lizi ekkori soványságán voltam kiakadva... (ő ilyenkor közel 10 kg volt).

Végül néhány kép:

 

 

 

kedvenc hely

 

 

teljesen "Petike"

 

ez a kedvenc esti elfoglaltság Lizivel

 

meg ez :-)

 

Ember tervez...

Olyan szépen alakultak végre a dolgaim. Már éppen megtaláltam a futásban a saját ritmusom, és örömet okozott eme tevékenység. Vasárnap du. egy jó kis bemelegítés után nekiláttam a szokásos adagomnak, ami meglepő módon jól ment, kétszer olyan sokáig bírtam futni egyhuzamban, mint eddig bármikor és menet közben sem fáradtam ki úgy, ahogy szoktam. Teljesen fel voltam dobva, a fülemben dübörgött a zene és az 5 km után úgy döntöttem (mivel tervezett időn belül voltam), hogy még egy fél kört rádobok. Na, ez az, amit nem kellett volna... Az utolsó 200 m-en megtörtént a baj, az egyik sarkon az utólag pótolt, és emiatt pontos síkba nem rakott 4 db térkőböl sikerült egy kiállót eltalálnom és elvágódtam. Egy tized mp volt az egész, mégis egy csomó gondolat futott át közben a fejemben: 1) meglepődés, 2) térdfájdalom a becsapódás után 3) tenyérfájdalom ütközéskor 4) riadalom, hogy még a kezemmel sem fogom tudni megállítani magam és az arcom lesz a következő, ami a betonba csapódik. Végül, kb. 2 cm-re a földtől sikerült lefékezni a fejemet, így legalább azt megúsztam, de totál bepánikoltam, mikor próbáltam felállni és rájöttem, hogy megmozdulni sem tudok. Végül pár perc ücsörgés után össze tudtam magam szedni, felálltam és hazasántikáltam. Ekkor még simán ráálltam a rossz lábamra. Itthon jött a fölpolcolás, borogatás, puklisodás, majd kialakult a folyamatos, mozgatás nélkül is pokolian lüktető fájdalom. Mozdítani, ráállni persze nem tudtam, a próba üvöltésbe torkollott. Mégis bíztam abban, hogy reggelre kipihenem az egészet. Persze reggel rájöttem, hogy nem úgy van az, ahogyan én gondolom. Kedves ovistárs gyógymasszőr apuka átjött és vetett rá egy pillantást. Megforgatta minden irányba, megállapította, hogy részleges szalagszakadásom van (valahol 10 és 80 % között), adott spéci jegelő szettet, krémet javasolt és intézett délutánra egy mankót. Egyenlőre nem terhelhetem a bal lábamat pár napig, majd jön és újra megnézi.
Ekkor rájöttünk, hogy OK, hogy magamat még úgy-ahogy bicegve ellátom (kb. 10 perc egy sima pisi), de mi lesz Majcival? Fölvenni sem tudom, nemhogy hozni-vinni, ágyba/etetőszékbe ki-berakni, arról nem is beszélve, hogy kb. 5 percenként kerül olyan életveszélyes helyzetbe, hogy utána kell kapni. Így aztán sajnálatos módon mindenkinek borítani kellett a hetét, szerencsére a Mama el tudott jönni a munkahelyéről, Férj pedig átszervezte a tárgyalásait. Csütörtökig minden megoldva, de lehet, hogy Lizi+Mama pénteki szüretre való leutazása is veszélybe került, Mert Férj aznap éjjelig vidéken lesz.
1 napja vagyok kényszerpihenőn, de már most nehezen bírom a tehetetlenséget. Alapvetően rájöttem, hogy nehezemre esik ugráltatni bárkit is, pedig most nincs más választásom, a család meg amúgy sem érzi ugráltatásnak a dolgot. Na jó, Férj néha mindig. Most testközelből megtapasztalhatja milyen két gyereket reggel összerakni, este vacsoráztatni, fürdetni, fektetni. Mert ugye teljesen más nap mint nap látni és csinálni :-)
A sport miatt viszont teljesen kivagyok. Mert az csak egy dolog, hogy buktam a runkeeper-en beállított terveimet, a havi korláltan fitness bérletemet és hogy a kalóriabázison beállított fogyási ütemem sem fog megvalósulni - bár ezek is elég nagy problémák számomra - de úgy érzem meg fogok kergülni, ha 1 hónapig nem sportolhatok. Olyan szinten rákattantam a mozgásra, hogy elvonási tüneteim lesznek. Nem tudom még, hogy fogom bírni, de nem akarok abba a hibába esni, hogy nem hagyok elég időt a gyógyulásra, mert azt később nagyon megbánhatom. Hát, így tervezzen előre az ember...

Október, az évfordulók hónapja

A tavaly október két fontos eseménynek is a kezdete volt. Csak remélni mertem, hogy egy év múlva is folyamatban lesz mindkét ügyem, és lám sikerült. Az első, a blog. Mára egészen belelkesültem, és szívesen írom ki magamból a kis családunk életében oly fontos eseményeket. A blog eredeti célja az volt, hogy ha majd a lányaim nagyok lesznek és anyává válnak, a sok megpróbáltatás közepette jót mosolyogjanak azon, hogy nekem sem volt könnyebb, hiszen ők is kellő számú feladattal látták el egyetlen anyukájukat. Menetközben kiderült, hogy rajtam kívül más is jól szórakozik a velünk történtenken. Néha nehéz összehozni, hogy minden eseményt azon nyomban dokumentáljak, ilyeynkor csalok egy kicsit - nem mintha bármi jelentősége lenne annak, hogy az adott történet a kellő napra legyen visszadátumozva. Na, ennyit a kulisszatitkokról (egyébként ma, okt. 21-én is vissza fogok dátumozni, mert ezt a mostani bejegyzést időrendben egy másik követi, ami pedig tegnap este történt.)
A másik nagy projektem is tavaly október elején kezdődött, ez pedig nem volt más, mint az életmódváltás diétával és rendszeres sportolással. Mivel kb. 10 éves korom óta vannak súlyproblémáim, a diéta és sport nem ismeretlen számomra, de valahogy mindig úgy alakult, hogy voltak "lukak" az életemben, amikor nekiálltam intenzíven sportolni, de aztán amint beindultak a dolgaim, a sport sajnos kirekesztődött. Első szülésem után másfél-2 évig nem végeztem semmilyen szervezett sporttevékenységet (a napi sokszor 2-3 óra babakocsis sétán túl), ami hozzájárult ahhoz, hogy Lizi bölcsis korára brutális állapotok uralkodtak. Második terhességem elején megfogadtam, hogy ezuttal mindent máshogy csinálok. Így is lett, ám sajnos a két terhességet messze nem ugyanazzal a súllyal indítottam. Míg Lizinél 16 kg-t híztam, addig Majcinál 8,5-et - így sikerült szülés után ugyanarra a súlyra kerülnöm. Maja születése után nagyon fegyelmezetten étkeztem, ennek ellenére egyre többet mutatott a mérleg. Tavaly október elején (Maja 5 hónapos korában) mentem el az első szervezett órára, ami a körülményeknek köszönhetően nem volt más, mint egy babás zumba. Maja a hátamra applikálva szundizott, miközben én próbáltam megszabadulni a feleslegemtől. Nagyon megszerettük az órát, az edzőt, a társakat, az a sok-sok hónap az életem egyik nagyon kedves és meghatározó élményévé vált. Ahogy elkezdődött a téli szezon, jöttek a folyamatos megbetegedések, így sajnos tarthatatlanná vált a célként kitűzött heti 3 óra mozgás, aminek meg is volt az eredménye: 0 eredmény. A karácsony még rátett egy lapáttal, így nem csoda, hogy 2013-at nem túl jó érzésekkel kezdtem. Végül pont egy betegeskedés közepette január végén Maja úgy döntött, hogy abbahagyja a szopit, így aztán el lehetett kezdeni egy keményebb diétát. A program sajnos nem hozta a várt sikereket, így továbbra is éreztem, hogy valami nem OK, és változtatni kellene a dolgokon. Egy vérvétel során kiderült, hogy némi anyagcserezavarral küzdök, ami nem könnyíti meg fogyási szándékomat. Sajnos a kezdeti sportolási helyen folyamatosan elmaradtak az órák, így léptem egy nagyot és májusban helyet váltottam, ahol kezdetben heti 3, majd 4, szeptembertől pedig 5 órát sportolok. Teljesen változatosan raktam össze a mozgásokat: kardió edzés gyanánt van iszonyatosan pörgős zumba (ezt 155-175-ös pulzussal tolom), van aerob tartományban végzett aerobik és szuper zsírégető tartományban végzett súlyzós edzés. Ezeknek köszönhetően pedig most már igencsak korrekt eredményekről tudok beszámolni. Jelenleg -12 kg-nál járok, ami a törzs mentén -12-14 centiket jelent és olyan brutál kemény izmokat sikerült magamra építeni főleg vádlira, combra és vállra-karra, amit korábban el sem tudtam volna képzelni (hála a heti többszáz boka- és kézisúllyal végzett kitörésnek). Voltam már ennél kevesebb kiló, de ilyen izmos még soha életemben. Olyan szinten átformálódtam, hogy mindenki megdöbben, mikor kiejtem a számon a még rajtam lévő plusz kilók számát (ami nagyon nem 10). Hab a tortán, hogy augusztusban rátaláltam egy iszonyatosan motiváló közössségre, aminek hatására olyan dologra szántam el magam, ami mérföldekkel a komfortzónámon kívül esik. Eddig nem is mertem róla írni, mert féltem, hogy fel fogom adni menetközben és az nagyon ciki lett volna. De így 6 hét után rátaláltam a dolog szépségére és megtaláltam benne az én utam. Ez pedig nem más, mint a futás. Egyre többször olvastam, hogy azoknak, akik rendszeresen végzik, milyen nagy energiát ad, és napról-napra azt éreztem, hogy én is akarom. Elkezdtem egy 0-ról felkészítő tervet, amit végül 2 hét után módosítanom kellett. Sajnos a nem kevés plusznak köszönhetően (amivel egyébként sokak szerint nem is tanácsos a futást elkezdeni) pillanatok alatt az egekben volt a pulzusom, így menetközben többször is át kellett váltanom power walking-ra. A kocogás és PW váltakozásával megtaláltam a saját tempóm, ami kellően kifáraszt és örömet okoz. Kitűztem magam elé célokat és most már biztos vagyok benne, hogy ezeket mind el tudom érni.

Annyi mindenről szeretnék most írni...

...de nem tudok. Az elmúlt másfél hetet így lehetne illusztrálni:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most másodszor beteg a rövidke időtartam alatt, ilyenkor napokig a fotelben lakunk, éppenhogy csak enni (M+én) és pisilni (én) álltunk föl. Ilyenkor a napi alvása 2x20 perc rajtam. A betegségek közti pár napon pedig NEM VOLT HAJLANDÓ nappal aludni. Az én hónapok óta a saját ágyában könnyen elalvó gyermekem magából kikelve üvölt, ahogy elindulok vele az ágya felé és ilyenkor inkább EGYÁLTALÁN NEM ALSZIK. Pontosabban 1-2 percet rajtam, de amikor át akarom vinni az ágyába, akkor kezdődik a balhé. És ami nagyon durva, hogy simán végigbírja alvás nélkül a napot, csak este 7-8 felé kezd elfáradni. Cserébe ilyenkor is inkább engem választ, megint 2 mágnest játszunk. (Egyébként remélem csak a betegsége miatt van ez a nem alvása, mert ha másfél évesen leszokik a nappali alvásról - Lizi 2 évesen tette ezt - akkor tuti megvan az esélye, hogy a zárt osztályon landolok. Mindennél jobban imádom ezt a kis kutyaházit - a nővérével egyetemben - de muszáj naponta minimum 1 órára kizökkennem az "egésznapcsakanyáratapadok" üzemmódból. Bármilyen házimunka felüdülés ilyenkor.

Enni!!!

Szokásomtól eltérően nem írok havi jelentést Majciról. Semmi extra nem történt: növesztett egy fogat - így már csak a szemfogak és a kettes őrlők váratnak magukra - egyre több értelmes szót használ a megállás nélküli karattyolása mellett és megtudtam, hogy 75 centi (Lizitől bő 1,5 kilós és 5 centis lemaradásban van Pöttömkém).

Viszont, ami mellett nem lehet elmenni, az a kaja iránti vonzódása. És itt jön a becsapás, ugyanis azt hihetnénk az előbbi mondat után, hogy kettes számú gyermekem végre belecsapott a lecsóba és tömi magába a kaját. De nem, ez az egész egy nagy színház. Ami engem kezd kiborítani. Az éppen aktuális kajája után - amiből szokásához híven egy 6 hónapos babának megfelelő mennyiséget fogyasztott el - max. 15 perccel dühösen jelzi, hogy enni akar. Ennek általában két módja van: 1) odamegy a hűtőhöz és "enni ké" felszólítással üti az ajtaját 2) kinyitja a konyhaszekrényt, és elkezdi kipakolni a bébiételes üvegeket - rosszabb esetben földhöz vágja - és kiválaszt egyet, majd beletolja az arcomba, hogy "nymnymnymnym enni". És mit tesz ilyenkor egy anyuka, aki idestova lassan másfél éve rettegve figyeli kisebbik csemetéje alatt a mérlegen megjelenő alig növekvő számokat? Naná, hogy bedől és kaját melegít/gyömölcsöt pucol/üveget bont. És mit tesz ilyenkor C. Maja kiskorú szélhámos? (Jobb esetben) megeszik belőle 3 kanállal, majd üvölt, hogy elég. Maradék fóliáz, hűtöbe. Aztán 20 perc múlva kezdődik minden elölről. Tele a hűtő apró tálkákkal, amit aztán napjában többször melegítek, este meg szétosztok a család tagjai között.

Immáron a napi tevékenységünk 3 fő csoportra osztható (aminek sajnálatos módon egyáltalán nem része az anya-gyermek értelmes/tanító/fejlesztő közös játéka):
- gyermek leszedése székről/asztalról/egyéb bútorról
- 10 perces visszapakolása/hajtogatása az 1 perc alatt a fiókból kirángatott ruháknak, tamponoknak, egyéb egészségügyi termékeknek, kártyapakliknak és mindenféle apróságoknak (soha véget nem érő folyamat)
- kaja előkészítése, gyermek etetése (legalábbis próbája), maradék dobozolása

Gyakorlatilag a szokásos - most külön említésre nem kerülő - háziasszonyi tevékenységek mellett a fönti három egység körkörös váltakozása biztosítja, hogy nehogy legyen napi 2x5 perc pihenőm két nyamvadt kávé nyugodt elfogyasztására.

Maja és a kutyák

Maja egészen kicsi kora óta rajongásig odavan a kutyákért. (Fő a változatosság, Lizinél a cicák, sőt egy bizonyos cica, Süti - R.I.P - volt az istencsászár.) Első helyen természetesen Rudi áll, de általános szabály, hogy az eb minél nagyobb, annál jobb. A közeli zöld területre szoktunk esténként kijárni - amit a bennfentesek roppant fantáziadúsan csak "Nagydomb"-nak neveznek - ahol rendre összegyűlnek a gyerekesek és a kutyások és a gyerekes-kutyások. Bő a választék: van kicsi cuki, közepes és egészen nagytestű eb is. Míg a gyerekek általában a kisebbekre mozdulnak rá, addig Majci kivétel nélkül a falka legnagyobb tagját találja meg. Ez általában egy vizsla, vagy egy boxer szokott lenni. Nem volt egy éves sem, mikor egész szoros kapcsolatot alakított ki egy nála minimum 2x nagyobb kutyával, volt bújci és simi, sőt még puszit is akart neki adni. A rokonságban található egyetlen ebbel, Rudival rendszeresen eljut a nyálcseréig, sőt nyáron a barátaink vizslájának is átvizsgálta a fogberendezését a kis nyelvével. Szerencsére Majci nem elsőnek született, így ezekben a helyzetekben már nem kapok szívinfarktust, csak egy erőteljes "fújMajanecsináld" felszólítás mellett választom szét a két smárolót.
A szomszéd utcában található minden gyermek kedvenc beagle-je, aki anno azért már Liziben is megingatta a macskák iránti felülmúlhatatlan vonzalmát. Rendszeresen ejtjük útba a kis kutyuskát, akit ilyenkor Majci mindenáron meg akar érinteni. Kedvence a kutya kis orra. Ma viszont nem a kis ujjacskáját dugdosta a kutya felé, hanem "orrozott" vele. Íme: