Az első hét...

...fél lábbal. Hogy hogyan telt? Őszintén? Sz.rul. Nekem, a főzsizsiknek feküdni napokon keresztül? Na ne! Nagyon nehezen bírom, pedig nincs más választásom. Szerencsére (pontosabban a lábfejem szerencséjére), ha akarnék, sem tudnék ráállni a bal lábamra. Merthogy ezt még pár napig tilos. Csütörtökön megbizonyosodtam arról, amit már eddig is tudtam: törés nincs, szalagszakadás és bevérzés van. Miután 6. napja élek mankóval - és volt egy egy 5 órás doki-rtg-doki túrám, melynek keretében 2x ugráltam fel és le féllábon 3 emeletnyit - a pokolba kívánom a szerkezetet. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ilyen megterhelő a használata. Elismerésem minden embernek, aki hetekig-hónapokig erre kényszerül. Előnye: első kétségbeesésem után rádöbbentem, hogy amíg mankózom, biztosan nem kell aggódnom a hónapok kemény munkája során megszerzett izmaim miatt. Izomlázam van a teljes törzsemben, a jobb lábamban (kiemelten vádli és farizom) valamint a bal combhajlítóban (köszönhetően az állandóan 90 fokos szögben tartott alsó lábszáramnak). Hátrány: iszonyatosan sajgó hónaljak és vízhólyagokkal tarkított tenyerek. Ráadásul a bal kezem is kuka 70%-ban, hiszen arra estem, és azt is ugyanolyan sokk érte mint a bokámat, így az is tele van vérömlennyel. 2 ujjam alig mozog, ellenben pokolian fáj. (És ez még csak nem is javult az elmúlt napokban, hiszen ezt nem tudom kímélni)
Most, hogy ilyen jó idő van, olyan mértékű dühöt érzek a szobafogság miatt! Mennyit futhatnék, és tutira sorra javítanám a saját rekordjaimat. Most, amikor már úgy benne voltam! Pár hónapja még földönkívülinek néztem valakit, aki képes volt 200 m-nél többet futni, most pedig karnyújtásnyira voltam eddigi legnagyobb - komfortzónámon igencsak kívül eső - célkitűzésemtől: miszerint idén ősszel lefutom életem első 100 km-ét. Hát, a runkeeperem most beragad 54 km-nél (ebből az utsó két hétre esett 28 km), -4000 kcal-nál és még sorolhatnám. Doki szerint a futást jövő tavaszig ne erőltessem, mert 6 hét az alap, de akkor már olyan hideg lesz, hogy amiatt fog folyamatosan megfázni/begyulladni a rossz bokám. Hiányoznak az órák is, mikor dögfáradtan, csuromvizesen vonszoltam haza magam, majd másnap megmozdulni is alig bírtam az izomláztól. Egyedül a diéta az, aminek a tartásával lehetőségem lenne megőrizni az eddigi eredményeket. Csak az a baj, hogy 1 hete ez nagyon nehezen megy. Kiesett egy szenvedély: a sport, ami elűzte az éhségérzetet, egy csomó boldogsághormont termelt, és sajnos ezt valamivel pótolni kell. És mivel pótol egy tipikus nő, aki ráadásul egész nap ágyhoz van kötve és unatkozik? Khhmmm, khhmmm egy másik szenvedéllyel. Nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek és sajnos van úgy, hogy nem sikerül :-( 
Már számolom vissza a napokat. Alig várom, hogy legalább lábra tudjak állni, és valamit elkezdhessek mozogni. Eleinte olyan gyakorlatokat tervezek, amikhez nem kell a bokám: pl. hasizom, súlyzózás, aztán majd szépen lassan a döglött részt is bevonjuk a folyamatokba. Egy biztos: idén még biztosan nem bokasúllyal fogom csinálni a kitöréseket és az egyéb fenék- ill. lábformáló gyakorlatokat :-)

 

A kép a 3. napon készült, jól látszik a méretbeli különbség a két végtatom között. Egyébként vicc, de a sérült lábfejem tényleg barnább (???), de nem ennyire mint a fotón. Jelenleg a pukli apadt, viszont teljesen lila...