2013. november 26., kedd

Breaking news!!!

19 hónaposom elkezdett egyedül enni. El sem hiszem. Az elmúlt hónapok sok kudarcba fulladt próbálkozása után átmenetileg feladtam a dolgot és elkönyveltem magamban, hogy kisebbik gyermekem még ovis korában is az ölemben ülve lapátoltatja a kaját a szájába. De mégsem!
Mondjuk egyenlőre nincs benne köszönet. Nem emlékszem, hogy Lizi is ilyen borzasztó bénán kezdte az evészetet, de az biztos, hogy bőven 2 éves kora előtt gyönyörűen és tisztán evett, még a bölcsiben is kiemelték eme tulajdonságát a gondozónők. Szóval egyenlőre maszatolunk. Előszedtem az eredetileg gyermekfestésre gyártott teljes felsőtestet eltakaró előkét és elfogadtam, hogy mostantól dupla mennyiséget szükséges főznöm. A tányérba kiszedett étel legjobb esetben fele érkezik célba, a többi útközben lepotyog. Ez nálam jobban csak Majcit zavarja, aki minden egyes kanál után hisztérikusan mutat a lecsöppenő maszatokra, amit a célra kijelölt takarítószemélyzetnek (=vagyis nekem) 1 mp-en belül el kell tüntetnem. Nincs apelláta. Így aztán jelenleg minimum fél tekercs papírtörlővel kezdünk neki az étkezéseknek. A szintidő egyenlőre kritikán aluli, melynek legfőbb oka az, hogy a kanalát függőlegesen döfi a főzelékbe, amire így pontosan 1/10 mokkáskanálnyi étel képes odaragadni. A feladat tehát adott számomra: indulhat a kísérletezés - nagy kedvencem Heston Blumenthal, a molekuláris gasztronómia nagy királya után szabadon - hogy kifejlesszem azt az állagot, ahol a falat kellően rátapad egy akár függőlegesen tartotta kanálra is, és onnan menetközben sem csúszik le. Ha valaki ismeri a titkot, ne habozzon megosztani velem.

2013. november 24., vasárnap

A repülés és én

Nem vagyunk barátok. Nagyon nem. Pedig olyan szépen kezdődött minden... Máig elevenen él bennem, mikor 1994 nyarán először emelkedtem a felhők fölé a Malév TU-154-es típusán. Túljutván az első alkalommal repülőkön rendszeresen eluralkodó sokkon - miszerint az a messziről szép fényes gép bizony sok darabból rengeteg apró szegeccsel van összerakva - igazán élveztem az addig soha nem tapasztalt érzéseket, úgy mint gyorsításkor ülésbe préselődés, emelkedés, kilátás és pattogó fül leszálláskor. Annyira jól sikerült az első alkalom, hogy ez alapján ma pilótanőként vagy minimum stewardessként kellene tevékenykednem. Az első évek abszolut kellemesen teltek, majd jött pár év kihagyás, végül 2004-ben megismerkedtem Férjjel, akivel éveken keresztül a közös utazásoknak szenteltünk szabadidőnket és megtakarított pénzünket. Na, itt kezdett valami megváltozni. Először találkoztam valakivel, aki férfiember létére felszállás közben ujjfehéredésig markolássza a karfát és csukott szemmel koncentrál. Eleinte csak mosolyogtam rajta, majd azon kaptam magam, hogy engem is megszáll némi feszültség ilyenkor. A dolgot tetézte, hogy egyszer baráti körben repültünk, ahol az egyik férfiember még Férjnél is nagyobb paracsávónak bizonyult. Kedvenc tézise az volt, hogy a felszállás utáni első 60 mp-ben irányíthatatlan a gép, így aztán, ha ilyenkor történik valami kis gikszer, akkor tutira lepottyanunk. Mivel 2 alkalommal is utaztunk közösen, hamarosan Férj repülési rutinjai közé is bekerült a felemelkedést követően félhangosan, karfát markolva riadt arccal történő számolás 60-ig. Aztán mintha elfújták volna az egészet, vígan telt a többi óra. A repülés kezdetén jelenlévő halálfélelem nem szegte kedvünket (főleg, miután rájöttünk a trükkre, miszerint lezsibbasztott aggyal sokkal jobb nekifutni a felszállásnak). Nekem egyes esetekben (pl. Londonba 6-kor induló gép) nem kis nehézséget okozott a hajnali töményezés, de hát mindent az ügy érdekében, ugye? Még szerencse, hogy nem hetente utaztunk. Végül a sort az törte meg, hogy üzleti útra kellett mennem, amit nagyon nem szerettem volna alkoholos befolyásoltság alatt tenni. Még egy apró tudnivaló a repülési szokásainkról: Férj és én vagyunk az egyetlenek, akik képtelenek normálisan aludni menet közben. A nászutunkon (11+2 óra) én egyszer 35 percre, Férj pedig 20 percre bóbiskolt el. Az előttem ülő csávó felszállás után 20 perccel berakta a kispárnát és már aludt is. A kajákhoz felkelt, de utána rögtön folytatta is az alvást egészen a célállomásig - Férj meg majdnem gutaütést kapott tőle.
A családalapítás miatt évekig szünet következett, majd 2010-től újra aktív időszak jött. És ez volt a végső fordulópont az életemben, ami a repülést illeti. Minden egyes úton történt valami. Én nem tudom, hogy csak a Bp-Varsó és Bp-Madrid útvonalak voltak így elátkozva, de addig soha nem tapasztalt borzalmakat éltem át minden alkalommal - pedig addigra már nem csekély számú repülést tudtam a hátam mögött rövid-, közép- és hosszútávon. Utanként akadt minimum egy gépet össze-vissza dobáló légörvény, de volt két megmagyarázhatatlan helyzet is. Az egyik a LOT Emraer 145-ös típusán történt. Mikor a busz megérkezett a gép elé, konkrétan a szívroham kerülgetett látván, hogy a gép kisebb mint a busz. (Tulajdonságom, hogy minél nagyobb a gép, annál biztonságosabbnak érzem - akkor még nem tudtam, hogy a pár hónap bekövetkező események erre igencsak rácáfolnak).

Íme, ő az. Nem valami nagy...

Ha tehettem volna, tutira elszaladok. A gép egyik oldalán 1, a másokon pedig 2 ülés virított tizenvalahány sorban. A folyósón kapóra jött alacsony termetem, mert 180 centi felett csak nyakat behúzva lehetett közlekedni - ennek 198 centis kollégám kifejezetten örült, neki már térdet is rogyasztania kellett. Kb. 10 perccel a felszállás után - még emelkedés közben - esett egyet a gép, de elég komolyan. Nem tartott tovább az egész fél mp-nél, de mindenki rámarkolt az előtte levő ülésre - minta az bármit is segítene vészhelyzetben - és többen (közöttük én is) tompa sikolyt hallattak. Alig állt vissza a szívverésünk a normálhoz közeli tartományba, az eset megismétlődött. Akkor már kibővült a sikoltozók tábora, én közel álltam ahhoz, hogy elkezdjem azt a bizonyos filmet pörgetni. A hátralévő 45 perc maga volt a pokol, mikor Budapestre értünk, nem győztem a fentieknek hálálkodni.
A másik eset Madrid felé történt a Malév flotta legnagyobb gépén - ennyit az érzéseimről. Már 2 órája repültünk, kezdtem pilledni a könyvem olvasgatása közben, mikor közel 11 km-es magasságban a következő történt a géppel: hirtelen jobb oldalára dőlt (de úgy, hogy a jobb szárny a föld felé nézett), majd ugyanezt bal oldalra is, és vissza alaphelyzetbe. 1 mp alatt tört ki a pánik a fedélzeten, megint mindenki az előtte lévő háttámlában kereste a megoldást és a tompa sikoltozások is megvoltak. Az otthon hagyott családtagokra és a bennem növekvő kis 8 centisre gondoltam, és azt mantráztam magamban, hogy itt és most nem lehet vége. Az eset után mindenki éber lett, és összes érzékszervével azt figyelte, hogy mikor történik megint valami szokatlan. Olvasni nem volt kedvem, próbáltam sürgetni az időt, hogy mielőbb újra szilárd talajt érezhessek a talpam alatt.  A leszállás további izgalmakat okozott (pedig ettől aztán tényleg nem paráztam eddig), a normális süllyedés - aminek a vonala elvileg egy szép hegyesszöget zár be a talajjal - igencsak lépcsősre sikeredett. Huppantunk egyet, majd viszonylag vízszintesen haladtunk, aztán megint huppantunk. Aztán még párszor. Kettővel mellettem ült egy spanyol lány, a kritikus pillanatban mindig megtaláltuk egymás riadt arcát. Leszállás után újra imákat rebegtem, majd próbáltam nem arra a tényre koncentrálni, hogy 4 nap múlva haza kell mennem. Repülővel. A budapesti landolás után megfogadtam, hogy többet nem repülök. Terhesen biztosan nem, amit kedves főnököm meg is értett és átálltunk a webkonferenciákra.
Mivel szülés után tudtam, hogy egy jó darabig megint nem fogok repülni, felbátorodtam és rászoktam a nat geo-n futó Légikatasztrófák c. sorozatra. És jó horrornéző szokásomhoz híven - nem bírom, de mégis nézem, aztán napokig nem alszom - a több évadnyi részek min. 90%-át végignéztem. Nem nyugodtam meg tőle. Sőt! Sajnos jellemző rám, hogy annyira beleélem magam a helyzetbe, amit szerencsétlen utasok az utolsó perceikben érezhettek, hogy tv-nézés közben is rendszeresen gyomorgörcsöm lesz, majd napokig/hetekig erről álmodom. Így aztán az elmúlt másfél évből hónapokok teltek el visszatérő rémálmokkal.
És hogy miért írtam meg ezt a bejegyzést? Sajnos megint aktualitása volt a témának. A napokban zuhant le Kazanyban egy gép, amit legnagyobb bánatomra valaki videon is rögzített. A képsor ismét beleégett a retinámba, és napok óta lezuhanósat álmodom.
Nem tudom mi lesz ezután... Ha valaki most a kezembe nyomna két New York-i repjegyet - amiért alaphelyzetben ölni tudnék - nem biztos, hogy örülnék neki. Fenét nem! Örülnék nagyon, de tutira megkeresném a város legjobb kineziológusát, hogy oldja bennem ezeket a félelmeket :-)


2013. november 23., szombat

5. hét

Holnap lesz 5 hete, hogy lesérültem. Meglehetősen csalódott vagyok, mert az elején 4-6 hetet ígértek a sporthoz való visszatérésemet illetően, jelenleg viszont ott tartok, hogy járok a lábamon lapos cipőben. Ez egyébként hamarosan necces lesz, mert mindjárt itt a tél és a sarok nélküli csizmámról 3 napja letéptem a cipzár fogantyúját - nesze neked Tamaris. Minden egyes nagyobb megerőltetés után - pl. mikor pénteken megejtettem Majcival egy posta-kört, ami elvileg 2x10 perc babakocsitolás lett volna, de M cseszett a kocsira és ölben cipeltette a fenekét oda-vissza - rendesen beüt a fájdalom. A lábfej mozgatása igencsak behatárolt, oldalirányban (főleg a talpat befelé forgatva) gyakorlatilag 1-2 cm után jön a pokoli fájdalom. Szomorúan vettem tudomásul, hogy 1 hét múlva aligha fogok cardio edzéseket csinálni, de attól félek, hogy még 2 hét múlva sem. Kedden megyek Rubenhez, ő majd megnézi és mond valamit.
A súlyom leginkább stagnál, amit annak tudok be, hogy itthon elkezdtem a komolyabb edzéseket. Előkerült az összes súlyzó és jó érzés volt az első alkalom után megint mindenhol izomlázat érezni. Egy biztos: a súlyzós edzés jó és kell is, de nekem a fogyáshoz szükség van az erősítések mellett legalább heti 3 futásra/zumbára. És ez a két dolog baromira messze van pillanatnyilag. Szerencsére a kaja továbbra is OK, mindjárt fel is rakom az elmúlt napok összegzését.










Az összegyűjthető 30 smiley-ból 27-et sikerült elérnem. Általában a zsírral vannak gondjaim, ill. az egyik edzésnapon nem bírtam annyi csirkemellett/fehérjeturmixot lenyomni, amennyit kellett volna.
Majca továbbra is mágnes, gyakorlatilag semmit nem lehet vele kezdeni. 7 körül ébred (már amikor nem 6:05-kor, Lizi meg 5:00-kor, mert a héten ilyenre is volt példa), majd 7:05-kor beleköltözik az ölembe, ahonnan csak a délutáni pihire tudom lerakni. Szomorúan konstatáltam, hogy semmiféle okosító játékra nem hajlandó, a formabedobókkal, kirakókkal, építőjátékokkal hetek óta én játszom, a Lizitől örökölt könyvhalmazból 5 mp-nél tovább semmi sem érdekli és a mondókákat is csak saját örömömre dünnyögöm neki. Olyan furcsa, hogy az embernek születik egy gyereke, aki pár hónapos kora óta a könyvek rabja, majd jön egy másik, aki csak tapos rajtuk és tépkedi a lapjait. Két játék létezik számára: 1) beáll az ajtóba, majd picike ujjait mozgatva hív: DELE-DELE, ekkor követnem kell, felmászik Lizi íróasztalára és DVD-ket válogat. 2) megszerzi a telefonomat, majd belekezd a zenehallgatásba, kedvencei: "GAGA" (Lady G), "Ádonke" (Icona Pop) ill. "Ácsi" (Avici) és társai, amire kamu angollal hablatyol, közben brutál-táncot lejt. Hétfő óta újra kimerészkedtem vele a levegőre - egyenlőre eltolom a játszótérre, és ott elengedem, mert futni még nem tudok utána - de utálja az egészet. Fúj a szél és hideg van, így kb. 3 perc után jön az ölbekérős anya-anya-anya-anya. Kocsiban 1 percet bír ki, gyalog nem jön, motorra nem ül. Ki kell találnom valamit, amivel lekötöm. Bárcsak mehetnénk már edzésre, ott úgy imádta a gyerekfelügyeletet! Bárcsak!
Liziről mindig kevesebb szó esik, de nem lehet elmenni amellett, hogy folyékonyan(!) olvas, a leendő tanítónénije szerint van olyan hatodikosa, aki nem olvas így és az átlagosnál sokkal kevesebb idő alatt 98%-osra írta az iskolaérettségit. Nagyon büszke vagyok rá! Az oviban már az óvónők is mindent vele olvastatnak :-)

2013. november 2., szombat

A második hét...

Szerencsére ezen is túlvagyok. Majdnem. Hivatalosan holnap este :-) A 10. nap tájékán éreztem, hogy mentálisan kezdek megkattanni az egész napos henyéléstől. A türelemtáram teljes mértékben kiürült, néha szegény kisebbikem itta meg a levét - egyébként némileg ő is tehet róla, mert 10 napja megint rajtam lakik, és ha vmit nem én csinálok vele (mert ugye nem tudok), akkor páros lábon ugráló hisztiroham jön min. 10 percig, naponta 6-8x. Ez már nekem is sok. Rájöttem, hogy a rendszeres sport mellett ezeket a rohamokat is jobban viseltem, meg ugye mikor nem vagyunk a négy fal közé zárva és akkor hisztiből is kevesebb van és a lecsillapítása is egyszerűbb. Lizi szerencsés, hiszen ő ezeket a napokat békességes hangulatban töltheti a nagyszülőknél.
Csütörtökön újra voltam Rubennél, kezelés előtt kb. 10-15 kg terhelésnél tartottam - ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy állás közben már nem kellett tartani a lábam, hanem kicsit letámaszthattam. Péntek reggel meglepődve tapasztaltam, hogy erősebben rá tudok támaszkodni a rossz lábamra, lemértem, ez pontosan 35-40 kg-t jelent, szóval jól sikerült a kezelés. Tudom, ilyenkor lehet nagyot bukni, mikor az ember lánya úgy érzi, hogy ő a jani, és túl hamar kezdi el terhelni a sérült lábat. Biztos voltam benne, hogy én ezt majd nem így teszem Sajnos én is beleestem ebbe a hibába, hiszen a péntek délutánt mankó nélkül botorkáltam végig egy meglehetően érdekes - férj szerint egy galamb és egy kenguru mozgását ötvöző - koregráfia keretében, és még a hétfőt sem bírtam kivárni, délután 1 órás edzést csináltam fitnesz szalaggal, ami rohadt jól esett. Nyilván a bokát nem érintettem, főleg ülő és fekvő helyzetben dolgoztam felsőtestre, hasra és combra. Cserébe ma újra magamhoz vettem a mankómat, és pihenő üzemmódra váltottam. (Na jó, nemsokára boltba fogunk menni, meg kicsit főzök is)

A másik dolog, amiről írni szeretnék az a diétám. Most egy kicsit diétás bloggá fogok válni, de muszáj leírnom a tapasztalataimat. Szóval nem is tudom, hogy említettem-e korábban, de rátaláltam a világ legjobb találmányára, ez pedig nem más, mint a kaloriabazis.hu. Egyszer korábban már fogytam többet (pontosan 13 kg-t) kcal számolással, de ez még az őskorban volt, mikor egy táblázatból kellett kimazsolázni minden adatot, és kockás papíron vezettem az étkezési naplómat. Emlékeim szerint a kapott papírformátumú táblázat energiatartalmon túl ch-t tartalmazott, mivel eredetileg cukorbetegeknek készült. Ennyi. Ki gondolta volna, hogy egyéb dolgokat is lehet=kell figyelni? Bő két hete ajánlották figyelmembe a fönt említett online étkezési naplót, ami hatalmas találmány! Beírja az ember a jelenlegi paramétereit, ami alapján megkapja azt a kcal értéket, ami mellett nem változik a súlya. Ez alá kell bemenni úgy, hogy látható eredménye legyen a diétának, de ne essünk bele a túl gyors tempó csapdájába=éhségroham miatti zabálás, jojó effektus. Így lett az én napi mennyiségem 1085 kcal, ami a súly csökkenésével egyre kevesebb lesz. Mindent lemérek evés előtt, majd beviszem a rendszerbe, ami tökéletesen kiszámol minden releváns értéket, úgy mint kcal, ch, fehérje, zsír. Szuper! A másik nagy találmány a sportolás bevitele, minden tevékenységet a beregisztrált súlyhoz mérten kalkulál és értelemszerűen az edzés által elhasznált kalóriamennyiséggel nő az aznapi megengedett limit. Nagyszerű, kár hogy ez most nálam annyira nem játszik. Bár meg kell jegyeznem, hogy aznap, mikor féllábon ugrálva bejártuk a fél várost és lépcsőztem párszor, nem voltam rest beírni 30 perc ugrálókötelezést. Leginkább ehhez tudtam hasolnítani a mankós szökdécselést. Ennyi kalóriát teljesen biztosan elégettem. Miután a program külön követi az ételek ch, fehérje és zsírtatalmát, ezzel a tényezővel is elkezdtem foglalkozni. Világ életemben azt hallottam mindenkitől, hogy a szénhidrát maga a sátán. A fehérjével és zsírral nem igazán foglalkoztam, ezekről alapvetően azt gondoltam, hogy jól zsonglőrködöm velük, hiszen nem eszem túl zsíros dolgokat. És itt jött a nagy hasraesés pár nap után. A zsírvesztés szerint beállított arányok (megemelt fehérje, csökkentett ch, csökkentett zsír) rohadtul nem akartak kijönni. Hiába tartottam a napi kcal-szintet, az arányok nagyon nem stimmeltek. És mivel volt a gond? Nagy meglepetésemre nem a ch-val, hanem a másik kettővel. A fehérje mindig kevés volt, a zsírt pedig pár grammal mindig túlléptem. Meglepő módon a ch az elmúlt két hétben egyszer sem hibádzott, mindig a megengedett maximum alatt voltam. Így aztán saját elhatározásra elkezdtem változtatni az ételeken és 12 nap után eljutottam oda, hogy 3 smiley-t kaptam a nap végén (=megvolt az előírt fehérje és nem léptem túl a zsírt és ch-t). Azóta erre a három kis hangulatjelre gyúrok minden nap, és többet ér számomra, hogy ezek ott virítsanak a lap alján, minthogy belenyaljak a férj sk csokiöntetébe. Bő két hét után pedig mit vettem észre? Az arányok pontos betartásával megérkeztem azokhoz az étrendekhez, amiket korábban nem akartam/tudtam betartani. Vicces! Zárójelben megjegyezném, hogy mióta pontosan tudom, hogy mit/mennyit eszem szépen megy lefelé a súlyom még edzés nélkül is. (Istenem, mi lenne, ha még a szokásos sportot is bele tudnám rakni?!) Szóval tényleg más az, amikor az ember rendel vmi diétásat (de nem tudja pontosan az hány kcal, stb) meg mikor úgy érzi, hogy "ma alig ettem valamit" és amikor fehéren-feketén látja, hogy mit és mennyit evett aznap és TÉNYLEG kijelentheti, hogy "ma alig ettem valamit". Jelenleg átléptem a "valaha leadott legtöbb kiló" álomhatáromat (13 kg) és annyira elszánt vagyok, mintha most lennék a diéta legelején :-)