2012. december 27., csütörtök

Első karácsony

Legalábbis Majci számára. 24-én itthon ünnepeltünk, nagyon jól sikerült az este, Lizi extázisban, sikítozva bontogatta a csomagokat, Majci pedig a kék kockás, masnis szoknyás fenekét billegette, mikor dobozról-dobozra mászott. Őt még a csomagolópapír és a dobozok érdekelték a legjobban.


Viszont dobtam egy hátast, hogy az én kis 8 hónaposom nyugiban végigülte a karácsonyi vacsit az etetőszékében. 24-én, 25-én és 26-án is. Hihetetlen! Nem vagyok ehhez hozzászokva. Lizinek kb. 15 másodperc után fogyott el a türelme és kb. 3 éves koráig nem tudtunk együtt enni, mert felváltva foglalkozott vele egy felnőtt. Regényt tudnék írni az 5 perces szülinapi ebédekből, a végigüvöltött családi összejövetelekből és az éttermekről, ahova bejönni sem volt hajlandó, így aztán felváltva ült vele kint a kocsiban egy felnőtt. Ilyen előélet után igenis nagy szó a mi családunkban, hogy egy kisbaba, aki a mi génkészletünket örökölte, képes nyugton ülni az asztalnál 20 percig. Na jó, közben azért szórakoztatni kell és percenként új játékokat kell a keze ügyébe helyezni.
25-27-én a szokásos családlátogatós kört jártuk be, a legemlékezetesebb pillanatok: Majci tátott szájjal nézi a csillagszórót, közben még a nyála is kicsordult kicsit ill. mikor próbáltam az idegen környezetben elaltatni, amire csak rajtam volt hajlandó, méghozzá úgy, hogy a garbómba jobb kézzel teljes erővel belekapaszkodott, jelezvén, hogy ő itt akar maradni, nehogy le merjem tenni. Persze 20 perc után gonoszanya voltam és áthelyeztem az ágyikójába.

2012. december 23., vasárnap

8 hónapos lett

Súly: ingadozó és kaki-függő, de nagyjából 6400 gramm
Mozgásilag hozza a tankönyvi átlagot: forog, kúszik, felül, feláll
Hangilag továbbra is beleillik a családba: tud és szeret karattyolni. És már cseppet sem halk.
Haj göndörödik ezerrel a fejtetőn, lassan csatra lesz szükség.
Evés: továbbra is gazdaságtalan üzemmódban van, csak üveges bébiétel elfogyasztására hajlandó, a gyümölcsöknél még széles a repertoár, de zöldségileg van kb. 5-féle, amit hajlandó megenni. Azt is csak úgy, hogy kiabál minden egyes falat után, mintha számon kérné a szülőanyjától, hogy miért kínozza szájnyitogatással és nyeléssel. A múltkor olyan mérges volt, hogy szó szerint lekiabálta a fejemet. Így aztán az evés lassan és nehezen megy, 2 szilárd ételnél tartunk, de legalább már megeszik 2 rendes adagot: 1 gyümit és 1 főzeléket. Ha viszont fáradt – ami azért előfordul, mert továbbra sincs rendszer a napi ritmusban – esélytelen a kanalazás, ilyenkor marad a favorit: a jó kis meleg tejci cumisüvegből.
Szeparációs szorongás megy ezerrel: gyakorlatilag mindent csak úgy hajlandó csinálni, hogy egy kezével belém vagy a ruhámba kapaszkodik, illetve minimum egy testrésze hozzámér. Így a napokat a földön gubbasztva töltjük, igazi hát,derék és térdbarát testhelyzetben.

 

2012. december 20., csütörtök

A két mágnes

Egy kicsi és egy nagy, amelyek mindig egymás közelében vannak. Vagy a kicsi tapad a nagyhoz, vagy a nagy a kicsihez. Maja a kicsi, én a nagy. Így telnek a napjaink hetek óta. Kőkeményen zajlik a szeparációs szorongás. Kicsit rossz, nagyon jó. Nem haladok, de soha vissza nem térő pillanatok/napok/hetek részesei vagyok. Már nincs hátam és derekam az egész napos földön üléstől. Gyakorlatilag Majci reggel fölmászik az ölembe, áll rendületlenül és időnként ráhajtja a fejét a mellkasomra – amikor éppen nem az anyajegyeimnek magyaráz.

A nappali alvások idejére tudom kicsit levenni magamról, ami nem túl sok. Persze vannak rövid időszakok, amikor muszáj eltávolodnom tőle. Na, ilyenkor szélvész sebességgel teper utánam kétségbeesve. Bárhol vagyok, jön utánam és a fejével bökögeti a bokámat vagy rángatja a nadrágomat jelezve, hogy most azonnal vegyem föl. Amikor meg éppen felfedezőjáraton van, akkor én tapadok rá és kucorgok mellette, hogy a felfedezés biztonságos legyen. A fáradtságot ugyanis hatalmas puffanások tudják kísérni. Néha lehuppan a fenekére, sokszor csak eldől, mint egy liszteszsák. Ilyenkor azért jó, ha a közelben van az ember.
A szorongáson túl még a szokásos tényezők is bezavarnak a nappalokba/éjszakákba, úgy mint fogzás és mozgásfejlődés. A sok nyűgös nappalt néha nyűgös éjszakák követik, de előbb-utóbb ez is jobb lesz. A tegnapelőtt éjjeli 3 órás üvöltést pl. tegnap már egy nyugodt, békés éjszaka követte :-)

2012. december 18., kedd

Művésznő

Azt hiszem visszavonhatatlanul elindult ezen az úton. Most már biztosan állíthatom, hogy nem csak a szülői elfogultságunk mondatja azt, hogy valamilyen előadóművész lesz belőle. Vagy legalábbis erre a pályára született. Két éve nem tudom úgy társaságba vinni Lizit, hogy ne döbbennének meg az emberek a magabiztosságában, a szégyenlőség nélküli szereplésén. Bárhol, bármikor és bárkinek képes komplett műsort előadni énekléssel, tánccal és drámával, szöveggel csak hogy minden figyelem feléje irányuljon. Ez élteti. Akkor a legboldogabb, ha a lehető legtöbb szempárt magára tudja irányítani. Mindent megtesz érte és mi tagadás, halálosan jó fej és szórakoztató. És ezt megint nem csak én mondom, hanem minden ismerős és ismeretlen, aki részese a produkcióknak. És hogy mi az apropója a bejegyzésnek? Hát az, hogy ma ismét elhangzottak a szokásos mondatok, ami csupa büszkeséggel tölti el anyai szívemet: „hitetetlen a lányod”, „kész művésznő”, „nem lehet rá nem odafigyelni”, „színpadra termett”, „még biztosan hallunk róla”. 
A hely, ahol mindez történt pedig nem más, mint az ovis karácsony. Külön is énekelt, de a közös éneklésből is az ő hangja tűnt ki, a táncmozgásait pedig tanítani kellene :-)

Nem tudom mi lesz belőle, de van egy erős tippem :-)

A későbbiekre való tekintettel dokumentálom a kezdeteket:




 

2012. december 17., hétfő

Összehasonlítósdi

Ez az, amit nem lenne szabad, de mégis minden anyuka megteszi, aki egynél több poronttyal rendelkezik. Mert viszonyítani jó. Van, ahol a hasonlóságokat keressük, és van ahol a különbségeket. A mozgásfejlődésben szerintem legfőképpen különbségek vannak. Erre engedek következtetni a nem reprezentatív felmérésem alapján.
Akkor most nem hasonlítgatok, csak leírom a tényeket.
Lizit brutálisan erős nyakizmokkal hoztuk haza a kórházból, 5 naposan itthon emelgette a fejét, a Dokinéni csak nézett az első itthoni látogatása alkalmával. Igazából csak az előírás miatt fogtuk a fejét egy darabig (kb. 1 hétig), mert szinte az első pillanattól kezdve gyönyörűen tartotta. Háton egyetlen percet nem töltött, a sok hasalás ellenére lusta időszak jött, hónapokig semmit nem csinált, 6 hónaposan a 4 forgásból is csak egyet volt hajlandó rendszeresen bemutatni. Védőnéni javaslatára forgattuk is pokrócostul nap mint nap. Aztán jött egy nagy kattanás és mindent bepótolt, amiben lemaradt, sőt túl is teljesítette az elvártakat: 2 hét alatt beindult a forgása minden irányába, négykézlábra pattant, egy kicsit kúszott, elkezdett mászni és felállt. Mindezt 7 hónapos kora előtt. Az ülés a feledés homályába veszett, nem találtam róla feljegyzést, de azt tudom, hogy viszonylag hamar megült stabilan, az önálló felülés pedig nem sokkal később jött. A hosszabb távú lépegetést pedig az első szülinapja előtt 1 nappal megrendezett bulin tette meg. Naná, már akkor is szerepelt. Minek tartogatta volna a nagy pillanatot a szülőanyjának, mikor a fél rokonság előtt is ünnepeltethette magát :-)

Maja átlagos újszülöttként látta meg a napvilágot, fejecskéje kellő alátámasztást igényelt egy jó darabig. Sőt, a hátrafeszítés/előrebillenés és egyéb más figyelmeztető jel miatt úgy éreztem, hogy nem az elvárt tempóban halad. Ennek köszönhetően 3 hónapos korában már Dévény tornára jártunk, ami iszonyatosan beindította. 2 kezelés után elkezdett pörögni és 4 hónapos korára már megállíthatatlanul forgott körbe-körbe. Aztán nekiállt piramisoskodni: kéz és tappancs a földön, popó az égben, és így próbált előre haladni. A nagyobb távokat 6,5 hónapos kora óta végül kúszás formájában bonyolítja, nagyon vicces látni a kommandózását. Nekem külön élmény, hiszen Lizi alig csinálta ezt a mozgásformát. Pár napja felállt (pont 1 hónappal később, mint anno Lizi) és most ezt csinálná a nap minden percében. Felülésig is eljutottunk a minap, ennek az első pillanatával Mamit örvendeztette meg – én csak a hetekig tartó előmunkálatokat láttam. Viszont mászni továbbra sem hajlandó. Visszavittem Dévényes kontrollra, és abban maradtunk, hogy január végéig adunk időt az önálló mászásra, ami 1 hónappal korábban van mint az előírt 10 hónapos határ, de nem akarjuk, hogy a kúszás túlságosan berögzüljön. Most itt tartunk. Kíváncsian várom, hogy a többi dolog hogyan alakul. Aztán persze rögtön előkapom a Liziről vezetett kis füzetet és megnézem, hogy ő éppen mit csinált akkor. Mert hasonlítgatni jó :-)

Megmutatom mi az, amiben nagyon hasonlítanak egymásra. Szinte napra pontosan egyidősek :-)


 

2012. december 3., hétfő

Kaki

Úgy érzem, önálló bejegyzést kell szentelnem a témának, mely oly kedves minden gyermekkel rendelkező anyukának és oly érthetetlenül borzalmas gyermektelen társainknak.
A dolog ott kezdődött, hogy Majci élete első 3 hónapjában szinte teljesen mellékelte a témát. Komolyan aggasztó volt a jelenség, hogy az esti fürdésnél a popómosás mondhatni csak rituális értékkel bírt, komoly tisztító szerepet nem töltött be. Kb. 2 hetes korában „felejtett el” kakilni, és a 2-4. napokon jellemző keserves sírást eleinte hasfájásnak tudtam be. Még a népi gyógymódot is bevetettük, szegénykémmel bőszen itattam a kapros teát, aminek hatására zsinórban pukkantgatott akkorákat, hogy csak lestünk, és a lehelete is olyan volt, mint egy frissen bontott csemegeuborkás üvegnek. A küzdelem viszont tovább tartott, így rájöttünk, h nem puffadás, hanem kakigondok állnak a fájdalom hátterében. Nem volt más választásom, bevetettem az eszközt, amihez eddig nem volt szerencsém: a szélcsövet. Mikor már nagyon szenvedett, akkor megpiszkáltam. És ez így ment hónapokig. Aggódtam, hogy rászokik és majd iskolás korában is csak így fog tudni kakilni, de dokinéni megnyugtatott, hogy ne aggódjak, legkésőbb a hozzátáplálásnál megoldódik az ügy, ami azért még bőven hónapokat jelentett.
Végül akkor állt be javulás a dologban, mikor szeptember tájékán elkapott Lizitől egy jó kis f.sós vírust, és szegénykémnek naphosszat a pelenkáját kellett cserélni. Úgy rákapott a dolog ízére, hogy gyógyulás után is megtartotta jó szokását és napjában többször telepakolta a pelust. Ami tök jó dolog, de azzal a ténnyel együttvéve, hogy a táplálékbevitel nem igazán növekedett, végeredményképpen siralmas hízási eredményeket mutatott a havi státuszvizsgálatokon. Ehhez még azt is számoljuk hozzá, hogy a forgás elsajátítása után igen aktívan töltötte a napokat, ami szintén nem növelte a mérlegen a számokat.
Ma ott tartunk, hogy a kisasszonyból egy igazi kis „Kakamanó” lett, napjában 3-4 adagot produkál. Olyan kis nőcis adagokat, ami arra jó, hogy ne érezzük a szagát – így simán bent lehet felejteni a kakiban 1-2 órára. Szóval ahelyett, hogy napi 1 rendes méretűt produkálna, 4 részletben kibogyózva adagolja pár óránként. Arra a pontra jutottam, hogy a szaglás kevés, sűrű időközönként véletlenszerűen pelusellenőrzést kell beiktatni, ami az esetek nagy részénél tartalommal is jár :-)

2012. december 2., vasárnap

Sosem lesz vége

A betegséghullám idestova 3 hónapja tart és mikor már azt hisszük, hogy kijöttünk belőle, újra lecsap. Nem tudom mi lehet Lizivel, mert átlagban évi 3x szokott beteg lenni, most meg folyamatosan hazahoz valamit az oviból, ami aztán szépen körbejár a családban. Éppen legyűrtem a mellgyulladás okozta több napig tartó lázat, mikor Lizit elkapta vmi hányós nyavalya. Éjjeleken keresztül rohangáltunk a WC-re. Szegénykém, olyan kis elesett volt, még makacs lázzal is küzdött, ami aztán rá egyáltalán nem jellemző. Így aztán a betegségben töltött szülinapot betegségben töltött névnap követte. Minden fotón látszik, hogy nem egészséges. Már úgy tűnt, hogy a család többi része ezt végre megússza – Lizi is újra járt oviba – mikor is én újra kidőltem. 39 fok fölötti láz napokig és a szokásos macerák. Mivel nem volt kedvem újra 10 napig szenvedni, elmentem a szakorvosokhoz, akiktől rögtön bezsebeltem 2 lórúgás gyógyszert. Mivel az antibiotikum 6-ig napjáig semmilyen javulás nem következett, már kezdtem megijedni, de végül, mire elfogyott az egész doboz, mégis meggyógyultam. És itt még mindig nem tudtunk hátradőlni, hiszen Lizi ugatva kezdett köhögni, amivel újra mentünk a dokinénihez. Egyetlen dologért vagyok hálás: köszönhetően a tejen keresztül átjutott némi AB-nak és a sokat viselt maszknak, Majci megúszta az egész dögkórt. Holnap végre mehet oviba Lizi, és nagyon remélem, hogy most már végérvényesen vége lesz a kínlódásnak, mert ez az itthonlevősdi megint nem segített Majci napirendjének a kialakulásában. Sőt, ez a kis drágaság hetek óta nem jutott a neki járó kiadós sétákhoz sem. Szegény kis másodszülöttek…

2012. november 11., vasárnap

A műtét

Az egész hét a műtét hangulatában telt, már napokkal előtte sem tudtam semmi másra koncentrálni, csak a szerdára. Közben persze kavarogtak a fejemben a gondolatok: vajon jól tettük, hogy egyáltalán belevágtunk a dologba? Nem nagy macera ez egy 6 hónapos számára? Biztos, hogy ki kell tenni ezt a kis lényt egy ilyen – legfőképpen esztétikai, de mégis az összes orvos által ajánlott – beavatkozásnak? Mivel azonban a kocka már el volt vetve, kedden találkoztunk az altatóorvossal. Némileg megnyugodva és a műtét közelségének kézzelfogható tényével tértünk nyugovóra. Hajnali fél 4-kor felkeltettem és megetettem Majcit, mivel 8-ra voltunk berendelve, és 4 órával a műtét előtt már nem ehetett. Lizit reggel 7-kor letettük az oviban és 8 előtt bejelentkeztünk a kórházba. Rögtön osztályra is kerültünk, majd megkezdődött az idegőrlő várakozás. A reggeli vizitnél találkoztunk az orvosunkkal, aki semmi konkrétumot nem tudott mondani. Vártunk és vártunk, Majci hősként tűrte a nem-evést és nem-alvást, végül magamra kötöttem és a folyósón korzóztam vele a hangzavarban, így ő csupán 10 percre tudott elszundítani.
Fél 12-kor megjelent a műtősfiú és kérte Maját. Szerencsére én éppen pakolásztam a táskában, és nem kellett látnom az elválás utolsó pillanatát, mert biztosan elbőgtem volna magam. Aztán kiszellőztettük a fejünket és kezünket tördelve álltunk a műtő előtt. Végül 12 előtt pár perccel meghallottam az ismerős – valamiért azonban mégis más ritmusban zajló – sírást és megláttam Majcit a műtősfiú kezében. Nagyon el volt keseredve, de felkészítettek rá, hogy ez lehet az altatás hatása. Végül az első 40 perc után rendeződtek a dolgok, Maja megnyugodott, nemsokára már kacarászott és a zoknis kezével játszott a játékaival. Délután megjelentek a bohócdoktorok is, akiket nagy lelkesedéssel figyelt, még a folyósóra is utánuk kellett menni. Mivel minden jól alakult, este már haza is jöttünk. Az első éjjel itthon teljesen zökkenőmentes volt, így megnyugodhattunk. A vasárnapi kontrollon Dokibácsi mindent rendben talált, és – teljes meglepődésemre – szinte alig látszó hegecske maradt a szerdai műtétből. Végérvényesen hónap végén felejthetjük el a történetet, akkor ugyanis van még egy jelenésünk a kötelező szövettan miatt.Így utólag (már elfelejtvén a sok várakozást) azt kell, hogy mondjam, minden a lehető legjobban zajlott, és látván azt, hogy a nagyobb gyerkőcöknek milyen trauma elválni a szülőktől és tudatosan a műtőbe készülni, a legjobb döntést hoztuk, hogy most átestünk ezen a kellemetlen beavatkozáson. Majci pedig nagyobb korában biztos hálás lesz ezért nekünk JHogy még se legyen annyira kerek a történet: a műtét miatti  11 órás szopi-kihagyásnak köszönhetően utolért egy elég komoly mellgyulladás. 2 nap láz, sok fájdalom és jelentős tejcsökkenés. Most reménykedem, hogy a dolog még megfordítható, de Maja nagyon nem partner benne.

2012. november 2., péntek

Szilánkok napja

A történet még tegnap kezdődött azzal, hogy délután megnéztünk egy lenyűgöző dokumentumfilmet a The Shard építéséről, aminek hihetetlenül a hatása alá kerültem. Aztán valamikor este fél 11-kor folytatódott azzal, hogy Férj levert egy a kanapé háttámlájára lerakott üvegpoharat. Ez ellen naponta harcolok, hiszen onnan garantáltan leverhető bármi 30 másodpercen belül. És láss csodát, leverte a poharat, ami persze miszlikekre tört. Mivel már félálomban voltam az ágyban, úgy döntöttem, nem megyek át a nappaliba, és rábízom a romeltakarítást. Meg különben is dühös voltam, hogy megint rossz helyre pakolt. 15 perccel később azt mondta, tökéletesen feltakarított mindent, én meg hittem neki. Itt hibáztam.
Másnap dél körül éppen a járókába akartam berakni Majcit – már indulásra kész állapotban voltunk – mikor sikeresen beleléptem egy meglehetősen nagy szilánkba. Bő fél cm hosszú volt és olyan 2-3 mm széles. Maját az utolsó 20 centin meglehetősen gyorsan pottyantottam a járókába, és felüvöltöttem. A szilánkot szemöldökcsipesszel kellett kirángatni, és nem éppen szolid módon elkezdett folyni a vérem. Alig bírtam lábra állni. Aztán 2 óra múlva én is összetörtem egy poharat, ami majdnem elkaszabolta a kezemet. Itt még nem volt vége a napnak, ugyanis az esti fürdetés közben Majci meglökte a bögrét – amiben a fürdőkrémet készítem – és csak egy hajszálon múlott, hogy elkaptam, mielőtt darabokra tört volna. Kezdtem unni a napot, melyre a koronát ismét Drágaférj tette föl: este 22:10-kor levert egy poharat, ami – minő véletlen – a kanapé háttámlájára volt rakva. A változatosság kedvéért ebben cola is volt . Most ott tart az ügy, hogy már összetörölt, és felporszívózott. Azt hiszem, ezúttal megyek és én is teszek egy kört a szerkezettel. Biztos, ami biztos

2012. november 1., csütörtök

Rodin

A mai napra nem terveztünk semmilyen programot. Ilyen is ritkán van, de mivel Lizi nagyszülőzik, az eső pedig metsző szél kíséretében ömlött, úgy döntöttünk, maradunk. Pont fél éve várok egy ilyen napra, amikor végre lehet az itthoni lemaradásokkal foglalkozni. Ennek örömére a reggelt a mélyhűtő leolvasztásával kezdtük.
Majci alvása utánra pedig végre nekiálltunk szobrászkodni. Bő egy hónapja szereztem be az ehhez szükséges készletet, mert úgy éreztem üres nélküle az életem. Nem tudom mikor nőtt meg Lizi aprócska tappancsa a rajta lévő borsószemekkel egy 28-as lábfejjé, de a mai napig nosztalgiázok a puha babatappacsairól. Úgy éreztem Majcival újabb lehetőséget kaptam a sorstól, hogy megörökítsem ezt a kis falatnyi lábikót. Persze precíz ember módjára a művelet előtt pontosan elolvastam a leírást, sőt még Gyártó oldalán lévő video-t is megnéztem, aminek az aláfestő zenéje a Mekk mester volt. Ez már akkor jelzésértékű lehetett volna. No, mindegy! Terep előkészít, hőmérő, mérőedény, stopperóra elővesz – merthogy Gyártó szerint ezek kulcsfontosságúak. Hőmérő szerint előkészítettem a 20 fokos vizet, ami a beépített saját kézhőmérőm szerint eléggé hideg volt. Sajnos nem a kezemnek hittem, így gyorsan lerángattuk Majciról a harisnyát és belenyomtuk a lábikóját a frissen kikevert zöld masszába. Neki is hideg volt. Legalábbis erre a következtetésre jutottam a száján kiadott nyüszítés alapján. Letelt a kívánt idő, de a cucc csak nem akart dermedni, így ráhúztunk még pár másodpercet. Ez is kevés volt, mert mikor kirángattuk a lábikóját, a massza nem az edényben maradt – Gyártó által bemutatott láb által kialakított üreggel – hanem rátapadt szegény gyermek tappancsára. Nem tetszett neki a 40 dekányi hideg, zöld, rágógumiszerű izé, aminek újra hangot adott. Ezen a ponton fejeztük be a szobrászkodást, amit egy Mekk Elek dal dúdolásával tettem teljessé. Tanulság: a víz túl hideg volt és ezért nem kötött meg (időre) a cucc.
Miután dupla részes készletet vettem – ezúton is áldom magam érte – van még egy lehetőségünk. Most gyűjtöm az erőt, és a kiöntő dobozt, hogy aztán újra nekivágjunk a dolognak. Úgy döntöttünk legközelebb a kezecskével próbálkozunk – hátha az szerencsét hoz.

2012. október 30., kedd

Túl a vizsgálatokon

Hétfőn reggel célba vettük a kórházat, hogy elintézzük a szükséges vérvételt. Miután kicsit össze-vissza sikerült Majci reggeli alvása, jó későn értünk oda, így szerencsére a tömeg már lement. Ennek ellenére a kórházban így is sikerült várakoznunk. Imádom ezt a „ha nincs tömeg, majd csinálunk” mentalitást. Kivártuk a sorunkat, szegénykémet hárman fogtuk le, mikor egy normál vastagságú tűvel megbökték jobb könyékhajlatban. Vér levéve, pisit meg számonkérték. Tök jó, senki nem szólt, hogy előre kell vinni, azt gondoltam, majd itt helyben fogjuk megoldani. Így aztán a kedd reggel a pisigyűjtés hangulatában telt, egyszer Lizivel már csináltam ilyet és bár tudtam, hogy nem egyszerű, nem gondoltam volna, hogy Majcival ennyire sem fog sikerülni. Gyakorlatilag tök száraz zacsikat szedtem le róla, míg a pelusban fél pohárnyi pisi volt. (Közben rájöttem, hogy Lizi már jóval nagyobb volt és le tudtam ültetni mesét nézni, így nála ezért volt sikeresebb a mintavétel). Mozgó Majcenggal teljesen esélytelen volt a dolog, inni nem volt hajlandó, szopizni sem. Délre kellett a mintával beérni, addigra pontosan 3 csepp pisit sikerült összegyűjteni. A laborban fejcsóválva fogadták a mennyiséget, telefonszámot azért mindenesetre meghagytunk, hogy szóljanak, ha mégis ismételni kell. Nem szóltak. Délután még 6 hós státuszon is voltunk, Majcikám pontosan 20 dekát hízott az elmúlt hónap alatt. Megemlítettem, hogy 10 napig volt beteg, még AB-kúrán is volt, így egyenlőre nem maceráltak a kevés hízás miatt. Dokinéni megnyugtatott a jövő heti műtét miatt, hogy nagyon jó kezekben leszünk. Hála Istennek!

2012. október 28., vasárnap

Veszprémi kirándulás

Újra itthon, bár létszámilag egyel kevesebben, ugyanis Lizi Veszprémbe kívánkozott egy kicsit. Nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor megy egy kicsit Mamizni-Papizni, az azt megelőző napokon úgy viselkedik, mint egy kis rém és mindannyiszor eléri, hogy fellélegezzünk egy kicsit, mikor Veszprémben hagyjuk. Most sem volt ez másképp. Már nem létezett idegszálam szombat reggel, mikor beültünk az autóba és nekivágtunk az útnak. Azért jó kisbabával utazni, mert 1 éjszakára is úgy telepakolja az ember a kocsit, mintha 2 hétre menne. És még azért is jó egy Majci nevű kisbabával utazni, mert nem hajlandó a kocsiban aludni. Hiába intéztünk mindent a jól megkomponált terv szerint – reggel felkel, kaja, mi pakolunk, és mire elérkezik a következő alvásidő, őt berakjuk a gépjárműbe és terveink szerint az út végéig alszik. De ismét rá kellett jönnöm, hogy Majci nem így működik. Komolyan nem értem magam, hogy Liza után még mindig ilyen naivan gondolkodom. De hát a remény hal meg utoljára! Szóval elindultunk egy álmos babával és egy játékkal az ölében felpakolt ötévessel. És láss csodát, pontosan 15 perc után unta el magát mindkettő. Az álmos meglepő módon rövid kínlódás után elaludt, a nagy pedig elkezdte a „mikor érünk már oda” kérdéssorozatot, egyelőre türelmesen. Az idilli állapot pontosan 20 percig tartott, mikor is alvó Maja úgy döntött, hogy eleget aludt és felébredt nézelődni. 5 percre. Aztán kezdődött a balhé, feszítette magát az ülésben és rákezdett a sírásra, ekkor persze már Lizi sem volt a türelem mintaszobra. Szerencsére megérkeztünk kedvenc benzinkutunkhoz, ahol egy kicsit mindenki szabad lehetett. Lizi evett-ivott, Maja nézelődött. 10 perces szünet után szerettünk volna indulni, de mindkét gyermeken kitört a para, mikor a kocsihoz értünk. Maja és Lizi is ott folytatta, ahol abbahagyta, így a maradék bő 1 óra 15 perces szünetekkel telt. Mikor Maja már az ájulás határára ért ordításügyileg, akkor félreálltunk és előrevettük egy kicsit megnyugtatni. Az eső ömlött, így Lizit nem szándékoztam kivenni, és a helyzet megértését kértem, amire ő hangos, őrjöngő, és ülést szétrúgó hisztivel válaszolt. Nem értette meg a helyzetet. Mamit ekkor felhívtam, hogy kapjon egy kis ízelítőt milyen szívderítő is a két kis unokájával utazni. Sokkolva volt mindenki a vonal túloldalán. Végül mégiscsak leértünk Veszprémbe, de teljesen kiborulva fogadkoztam, hogy ezt kb. másfél éven belül nem szándékozom megismételni. És ekkor még hátra volt a „vajon ez a gyerek hajlandó Veszprémben aludni” nagy kérdés. Mert ugye Lizivel elég szépen – nem is tudom, hogyan fogalmazzak a legszebben – „rosszul jártunk” élete első két évében, ami a nem a saját ágyában töltött (megpróbált) alvásokat érinti. Mikor eljött az alvás ideje, próbáltam teljesen pozitívan feltöltődve nekilátni az altatásnak, de sajnos nem jártam sikerrel. Aztán az apja sem, aztán Mami sem. A kiborulás határán álltam, mikor Margit is tett egy próbálkozást, és bár 40 percig tartott, elaltatta! Áldom érte! A lényeg, hogy ez a gyerekem sem hajlandó utazóágyban aludni. Szegény Mamiék vettek egy ágyat, ami elégett – ez egy másik, ma is fájó történet – aztán még egyet teljesen feleslegesen. A gyermekeim ugyanis tojnak az idegen ágyikóra. Hiába vittem itthoni alvókát, plédet és társait. A megoldás a kanapé lett, amit ügyesen le kellett oldalról zárni, hogy a kis izgágám véletlenül se potyogjon le róla.
A dolog működött szombat du. és éjjel. Sajnos vasárnap már nem, túl izgalmas dolgok voltak a szobában, ami látható volt Papi legnagyobb igyekezete – pléd tetőablakra való applikálása – ellenére is. Levontam a következményeket: Majci továbbra is csak tök sötétben, tök csöndben és tök egyedül hajlandó aludni. Már most gyomorgörcsöm van a jövő heti műtétje miatt, ahol addig nem engedik haza, amíg magától nem aludt egyet. A sokágyas, világos, sokemberes kórteremben, idegen ágyban… Hát, nem mondom, hogy nyugodt vagyok. Mindenesetre a gyerekekkel való közös ottalvós kirándulásokat egy jó darabig el lehet felejteni. Lizivel 3 éves korában mertünk belevágni 3 éjszakára, de nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes, vidám és pihentető volt az a túránk.
Az elkövetkező napokban hárman leszünk és rohangálás lesz a program a jövő heti műtét miatt, amit jelentősen megkönnyít Lizi távolléte, de már most hiányzik az a kis Frincifranci. Talán ő is érezte, hogy a múlt heti tripla adag balhét nem kellett volna – mégis van egy kis lelkiismerete? – mert a mai skype után sírásra biggyedt a szája. Pedig tényleg imád Veszprémben lenni. Sosem felejtem el, az első hosszabb lent töltött alkalom után hazahozáskor fél óráig sírt, hogy örökre Mamiéknál akar maradni. Aztán persze másnap mégiscsak úgy döntött, hogy itthon, velünk a legjobb. :-)

2012. október 26., péntek

Fogak hete

A családban megváltozott a fogak összlétszáma, melynek végeredménye +1. A dolog nem ilyen egyszerű, ezért egy könnyed matematikai képlettel is szemléltetném a dolgot: 1=2-1. Majcengnak szerdán kijött a második foga is, Lizinek pedig pénteken végre kihullott az első. Kisebb gyermekem fogzási mizériája bő 3 hónapja tart, de a nagyé még ezen is túltesz. Kb. fél éve kezdett el neki mozogni – meg is rémültem, hogy ez normális-e, hiszen emlékeimben még elevenen él az elsős olvasókönyves-iskolaköpenyes-fogatlan portrém, ami ugye 6 évesen volt. De jobban utánajárva a dolgoknak rájöttem, hogy nekem a felső fogaim hiányoztak, amit megelőz az alsó, ami simán elkezdhet mozogni a gyermek 4,5 éves korában. És amit akkor nem is gondoltam volna: hogy nem pottyan ki az olyan könnyedén. Szóval az elmúlt fél év az „anya, nézd meg hogy mozog a fogam”, „anya, mozgasd meg a fogam” mondatok bűvöletében telt. Olyan naponta 10x, így néha magamban már azt kívántam, bár esne ki mielőbb az a fogacska, mert nagyobbikam ellenállást nem tűrő hangon követelte, hogy nyúljak a szájába és piszkáljam a mozgó fogát a legextrémebb helyzetekben is. Pl. orvosi rendelőben, földben turkálás közben vagy éppen Majci pelenkacseréje közepette. Úgy tűnt, hogy a kiesés pillanata távolabb van, mint valaha reméltem. Szerda este vendégeink voltak. Baráti házaspár, aki az első babáját várja, jött egy kicsit bekuksizni, milyen is az élet két gyermekkel. Kezdődött azzal, hogy Majceng alig aludt valamit aznap és már du után kettő óta fent volt (barátok kb. negyed 7-re értek ide). Mivel akkor már kb. 2 órája nyüglődés volt, a legrosszabbra – a totális összeomlásra – számítottam. De mivel babalátogatóba jöttek, mégsem vihettem el Majcit fürdetni. Mikor beléptek a vendégek, Majci 180 fokos fordulatot vett, és elkezdett hangosan kacarászni, gügyögni, és a pár férfitagjával kekeckedni !!! Istenem, de ismerős ez a viselkedés! Bár Lizim csak kb. 2 éves korától fogva viselkedik így. Szóval Majcival semmilyen gond nem volt az este folyamán, simán kibírta fél 8-ig mikor elvittem fürdeni. A show-műsor azonban még hátravolt. Lizi negyed 9-kor kitalálta, hogy neki annyira mozog a foga, hogy most azonnal szedjem ki. Tényleg nagyon ficánkolt, így fogtam egy zsepit és megpróbáltam kicsavarni. De ekkor jött a tragédia, a fog elkezdett vérezni. Nem nagyon, de azért rózsaszín pöttyök lettek a zsepin. És Lizi ezt meglátta. Ezt őrjöngő összeomlás követte olyan műsor keretében, mintha rókafűrésszel vagdicsolná éppen valaki a lábait. És a fog nem akart jönni, de Lizi üvöltött, hogy azonnal szedjem ki. Egyik felén borzasztóan ragaszkodott az ínyhez, hiába tekergettem. Persze az apja rögtön felajánlotta a segítségét stílusához hűen (értsd: „gyere ide, majd apa kiszedi, hadd frecskoljon a vér”), amire még nagyobb hisztiroham következett. A pár csak figyelt, és láttam, hogy gondolatban jegyzetelnek, mire lehet majd pár éven belül számítani. Kb. fél órás üvöltő hiszti után végre sikerült bedobnom a jolly jokert: másnap ovis fényképezés, amin mégiscsak jobban mutatna ép fogsorral. Így aztán Lizi lenyugodott és a fog is maradhatott a helyén. Még pontosan másfél napig, ugyanis pénteken az oviban reggeli közben kihullott az a fogacska. Lizi elmesélése alapján meglátott valamit az asztalon, amit rögtön a földre söpört, majd hirtelen rájött, hogy ez a foga is lehet, így rögtön megtapogatta (akkor már csak a helyét). Majd lemászott a székről, megkereste a fogát és diadalittasan tájékoztatta a csoportot az eseményről. :-)

2012. október 23., kedd

Hihetetlenül gyorsan eltelt

Nagy nap a mai, és most éppen nem a dicső történelmi múlt miatt írom ezt. Drága kis Majcendáré pont ma ünnepli legelső feledik születésnapját. Ennek örömére reggel jól agyon lett ölelgetve, puszilgatva az egész család által. Liza az alábbi szavakkal köszöntötte:  „Isten éltesse a kis féléves golyófejűt! Hát, nem bírom ki, megzabállak, olyan kis cuki vagy!” Vajon kitől hallhatta az utolsó mondatot? :-)
Tényekkel megemlékez e a fél éves szülinapra
Hosszúság: 64,5 cm
Súly: 5880 gr (kis soviniszta bordakirálynő)
Fog: 1 db jobb alsó 1-es, pont a mai napon tört át
Mozgás: minden irányba forog, mint egy kis mini kombájn,hason körbepörög, piramisost játszik (feneke az égbe tolva), időnként négykézlábra áll és képes helyet változtatni (ezt tolató üzemmódban teszi).
Beszéd: hajajajj, de még mennyi! Visszavontuk az elején tett kijelentésünket, miszerint ő egy csöndesebb gyermek lesz.
Evés: több anyatej (Lizi után nem hiszem el, hogy még mindig van), kevesebb tápszer, alma (nem kell a saját), barack, sütőtök (csak mással keverve) gabonapéppel. Még az elején vagyunk, az adag nem túl nagy, max 60 gramm.
 

A négynapos ünnepekre több programot is terveztünk, amit aztán Maja végül teljesen szétlőtt az alvásával/nem alvásával. Reggel nem volt hajlandó visszaaludni, aztán mikor indultunk volna, akkor meg ő úgy döntött, hogy alszik. Miért olyan ismerős ez nekem???? Így végül délutáni rövidprogramként szombaton volt egy kis Hármashatár-hegy, vasárnap vásárlás, hétfőn pedig Állatkert. Gondoltam, hogy ha álmos lesz, úgyis aludni fog a babakocsiban, vagy a manducában. Szerintem képzavarban voltam, mikor ezek a gondolatok végigcikáztak a fejemben, és elfelejtettem, hogy a saját gyerekeimről van szó, és nem máséról. Abban bíztam, hogy a kicsi alkalmazkodik a nagyhoz – elvégre 2 napig az egész család alkalmazkodott Majcihoz – és egy szép napot tud a kedves család együtt eltölteni. Azzal kezdődött, hogy kriminális tömeg fogadott az állatkert környékén – úgy tűnik a „Vidi” bezárása hatalmas tömegeket mozgatott meg búcsúként – de az állatkertben is bőven akadt embertömeg. Majceng hamar elunta a babakocsit, meg kezdett fáradni is, de nem ment a kocsiban alvás, így a hátamra applikáltam. Ott kepesztett egy darabig, végül győzött az álommanó teljes 30 percre. Azt megállapíthatom, hogy iszonyat tapló az átlagember. Olyan szinten többször jöttek nekem, pontosabban az alvó Majcinak, hogy azt hittem fellöknek. Biztos velem van a baj, de én nem szoktam az emberekbe belemenni. Sokan viszont a témát máshogy értelmezik. Vagy már a gyalogosforgalomra is átterjedt volna a gyönyörű közlekedési szabály, miszerint akinek nagyobb/drágább az autója, – aminek a gyalogos leképezése talán a hordott ruha/táska/cipő értéke – annak van elsőbbsége? Bunkósodik az átlag magyar, nincs mese.
A Hármashatár-hegy annyira nem, az állatkert annál inkáb érdekelte Majcit.



Lizi nagyon élvezte az állatkertet, most – röpke 4 év alatt – eljutottunk odáig, hogy nem csak a lépcsőzni megyünk több ezer forintért. Hosszú menet volt! A nap után kijelenthetem, hogy a két gyermekem kísértetiesen kezd egymásra hasonlítani, úgyhogy sok nyugodt percre még úgy 15-20 évig nem nagyon számíthatok. Hihetetlen, de Majci ugyanúgy nem tud menetközben aludni sem a babakocsiban, sem a manducában, sem a kocsiban és pár óra után teljesen KO a hangulata. Nekem továbbra is az maradt, hogy sóvárogva nézem a békésen szundikáló gyerekeket napközben én pedig megbarátkozom a gondolattal, hogy egy jó darabig elfelejthetjük az egész napos kirándulásokat. Persze cserébe az enyém a világ 2 legcukorfalatabb és legokosabb gyermeke! És még azt mondják, hogy a szülők hajlamosak az elfogultságra! :-) Egyébként Lizi nagyon durva dolgokat művel mostanában: a betűkhöz való vonzalma – ami ugye 2 éves korában elkezdődött – ma ott tart, hogy már egész hosszú, nagybetűkkel írt szavakat kiolvas. És reggel, mikor kinyitja a szemét, az az első, hogy olvasható betűket keres. Ha akarnám, sem tudnám visszafogni, olyan elszánt. Hihetetlen, de még két éve van az iskoláig, és ledöbbenek, hogy a csoport azon felének, amelyik jövőre iskolába megy, most tanítják a hét napjait! Az én nagyom mennyivel az átlag előtt van. Az, hogy kiselőadást tart az óvónéniknek a Faraday-kalitkáról, vagy az Akropoliszról ill. Michelangelo munkásságáról, már napi rendszerességgel fordul elő. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek semmi előjele nem volt 1-1,5 éves korában. Cserébe persze kutya egy gyerek, aki kellőképpen kifáraszt minket azzal, hogy alig alszik és 25 mp-enként fegyelmezni kell. De azért nagyon imádjuk ezt az akaratkirálynő becenévre hallgató kis bestiát! :-) Már a bölcsiben is elmondta a gondozónő a tutit: az okos gyerekek rosszak és nem alszanak.
Ma még egy vicces szökési kísérletnek is a szemtanúi lehettünk. Lévén a mai volt az idei év utolsó szép napja – hihetetlen, de tényleg 24 fok volt árnyékban – hétvégére pedig havazást ígérnek, nekiláttunk a teraszok téliesítésének. Négykézlábas sika-mika vízkőoldóval és társaival, remek kis sportprogram. Lizi a parkolóban rollerezett, Majcinak pedig a füvön csináltam habtapiból és játszószőnyegből egy jó kis figyelőkuckót. Tartottam vele a folyamatos kapcsolatot és szerencsére a mozgó levélkék, fűszálak is gyönyörűen lekötették a figyelmét bő 1 órára, mikor is átadtam a gyermek megfigyelését az apjának 3 percre, míg bejöttem. Mire kimentem, Majci a sövény tövében nyalta a földet, fél méterre a gondosan kialakított kuckó szélétől. Miért van az, hogy ezek a dolgok mindig a férfiakkal történnek?



2012. október 20., szombat

Most már mindig korán indul a nap?

A sok kihagyott nap jelzésértékű, és gyönyörűen megmutatja, hogy mennyire nem volt időm semmire az elmúlt napokban. Pedig elvileg csütörtök-pénteken még segítségem is volt Mami személyében. Valahogy mégsem jöttek össze a dolgok. Nemhogy haladni nem tudtam, de még tovább nőtt az intéznivaló/pakolnivaló teendők kupaca. Sajnos Majci nappali alvása, pontosabban nem alvása átragadt az éjszakákra is. 3 hete stabilan 4:25 és 5:30 között kel, így azt hiszem ideje megbarátkozni a dologgal, mert ennyi idő után nem tűnik átmenetinek a jelenség. A fő probléma nem is a korai ébredéssel van, hanem a ténnyel, hogy ő ezt reggelnek tekinti, és nem hajlandó visszaaludni. Max. 7 és 8 között, amivel ugye én már kevésbé vagyok kisegítve, lévén, hogy van a családban egy 5 éves, aki igencsak igényli a serénykedésemet a reggeli készülődésben. Meg amúgy sem vagyok egy nagy nappali alvó típus. Valahogy nekem nem megy. Vannak halvány emlékeim, mikor Liza egyszer hajlandó volt aludni az ágyában 2 órát, én pedig úgy döntöttem, h megpróbálok pihenni. Hát nem nagyon sikerült, mert kb. 1,5 óra fekvés után sikerült a fejemből elhessegetni a kavargó gondolatokat és lelassítanom magam egy alváshoz. Így persze az alvás meglehetősen rövidre sikerült, ráadásul egész délután belassult és kómás voltam a du-i alvástól, és cserébe éjjel 1-ig nem tudtam elaludni. Szóval ez a napközbeni alvás nem az én műfajom. Egyébként nappal egész jól elvagyok a kevés alvással – ami kb. 11-4:30/5:30-ig tart – nem vagyok álmos, viszont az erőm sokszor cserben hagy. Már nem tudom magam rávenni az esti 10-es vasalásokra (ami eddig simán ment) és sajnos sport közben is sokszor érzem a fáradtságot. A tegnapi zumbán figyeltem föl a tényre, hogy a koreográfiákat az eddiginél is sokkal halványabban bírom lekövetni, és egyszer-kétszer éreztem, h megszédülök a fáradtságtól. De muszáj kitartani, mert nagyon jó. Csak így pihenés nélkül nem az igazi. Sajnos kaja szempontjából sem volt túl jó a hét, mert Lizi megrendelt a Mamától 2-féle kaját, amire végül rá sem szagolt, így aztán jó konyhamalac módjára – halálom a kaja kidobálása – én eszegettem belőle napokig. Ez van, lesz ez még jobb is.
Majci nappali nem alvásánál (a héten rekord született: 1x30 perc, 2x15 perc, összességében napi 10,5 óra) már csak a nem evése jelent nagyobb gondot. Nem bírok 50-60 grammnál több pépet belediktálni. És utána sokszor már tejci sem kell, mert úgy jóllakott. És a legdurvább, hogy mindemellett naponta 2-3 kaki van – úgy tűnik, pótolja az első 3 hónapot – és reggeltől estig teper. Hihetetlen, hogy mit mozog! Amikor ébren van – ami ugye sűrűn előfordul – akkor jár keze-lába. Egy percre nem áll meg. Szóval ez sem kedvez a plusz dekáknak. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy dokinéni mit fog hozzá legközelebb szólni.

2012. október 13., szombat

Szép napok

Síri csend honol a lakásban, ami szombat délelőtt lévén meglepően szokatlan. A csend mint fogalom is ritka madár mifelénk, de hozzáteszem, hogy a két legfőbb zajforrás (férj + elsőszülött) éppen az ország másik felén szüretel. Már amennyire a ¾ 11-es érkezést követően még be tudnak illeszkedni a reggel 8 óta szorgoskodó brigádba. Végül is a részvétel a fontos, és úgy gondolom egyébként sem Lizára tervezték a szőlőszedés nagyját. Én meg Majával kettesben csend napot tartok, amiben most ő is partner, hiszen végre elaludt. Alapjában véve szép napokon vagyunk túl, az AB-nak köszönhetően Majceng a gyógyulás rögös útján halad teljesen jó irányba, ami még az alvókájára is jó hatással volt. De hogy mégse legyen olyan nagyon kerek az a világ, a reggeli ébredése kezd teljesen elromlani. Már megszoktam, hogy a szépen kialakított fél 8-as napkezdés neki túl késő, és áthelyezte az időpontot ½ 7-re. OK, ez így jó is, mert pont megetetem, aztán besegítek Lizi reggeli rutinjába. De szépen lassan a fél 7-ből 6 óra, majd – napi 10 perces csúsztatásokkal – 5:10 lett, ma reggel pedig már 4:30-kor úgy döntött, h kezdhetjük a napot. Hiába hagytam, hogy magyarázzon az ágyában, csak nem sikerült visszaaludni. És ami a döbbenet a számomra, hogy nem az éhség kelti. Mert simán leáll(na, ha hagynám) 30-40 gramm után. Az a nehéz a dologban, hogy nem alszik vissza evés után. Én meg kóválygok hajnalban a lakásban és próbálom összeszedni magam. De olyan tündéri arccal képes rám vigyorogni, hogy menten kipattan a szemem. Hát lehet rá akármiért is haragudni 3 másodpercnél tovább?
Péntekre összekaptam magam egészségügyileg, így már semmi sem állhatott a jó kis zumbánk útjába. Majci is nagyon élvezte, esküszöm, mintha hiányzott volna neki. Szóval végre beindult a gépezet. Kajálás terén is egészen jól haladok, kb. 90 %-kal csökkentettem a káros anyagok lejuttatását a gyomromba. Kenyér alig, az is csak az ehetetlen barna; rizs, tészta, krumpli nuku, cukor pedig csak néha rejtett formában (pl. gyümölcsjoghurt, 3in1 kávé), de ennyi kell a működésemhez. Egyébként ez magamhoz képest iszonyatos teljesítmény! Sajnos nagyon hiányoznak a „gyilkos dolgok”, már ott tartok, hogy a Lidl császárzsömléinek elképzelése is fizikai fájdalmat okoz. Még pár hét és bent leszek a fókuszban, mint az asszony, aki 2 zsemléért embert ölt. Mérlegelni nem szándékozom, pontosabban teljesen felesleges, hiszen a hiper-szuper szerkezet akár 2 kg eltérést is tud mutatni attól függően, hogy az adott 1 m2-en belül hova rakom. Iránymutatásnak jó, és szerencsére már sehol nem mutatja azt a horror számot, amit 2 hete legtöbbként mutatott. Hát nem szép napok ezek?

2012. október 8., hétfő

Nem ez lesz idén a kedvenc hetem

Az elmúlt hetet egyetlen címszóval tudnám jellemezni: dögrovás. Múlt héten szerda délután kezdődött, mikor is Liza krahácsolva jött haza délután az oviból. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert már volt ilyen, amiből másnapra makkegészség lett. Most azonban nem erről volt szó. Már éjjel is többször ébredt, fújta az orrát és teljesen levert lett. Reggelre már én sem bírtam nyelni, ami nálam semmi jót nem jelent. Maja volt az egyetlen, aki viszonylag egészségesnek tűnt, bár az étvágytalansága azért jelzésértékű volt. Ovi törölve, Dokinéni kihívva. Mindkét gyerek beteg, de nem vészes mértékben. Délután jött az én összeomlásom pillanatok alatt. Az elkövetkező napokat a következő címszavakkal tudnám jellemezni: gyógyszeradagolás, altatás, nem evés, hiszti, fáradtság, altatás, sírás, láz, még magasabb láz, napokig makacsul 39 fok fölött tartózkodó láz, hidegrázás, erőtlenség, türelmetlenség, orrszívás, nem alvás, altatás, lázcsillapítás, sírás, hiszti, orrszívás, ölben levés, pokoli torokfájdalom, hiszti és nem alvás. Végül mára odáig jutottunk, hogy a családi létszám per pillanat így áll össze: 1 db gyógyult ovis, 1 db gyógyulófélben lévő néma ápolószemélyzet, 1 db nagyon beteg pirinyó, akit Dokinéni most már antibiotikum-kúrára fogott és 1db lerobbanófélben lévő férj, aki makacsul kitart amellett, hogy márpedig ő nem fogja elkapni a nyavalyát és ennek érdekében minden népi és nem népi gyógymódot meg is tesz. Hát, azt kívánom, hogy legyen úgy, ahogy ő akarja, mert különben készülhetek a legrosszabbra. Tudjuk, milyenek a beteg férfiak, és az én férjem ebben nagyon jól hozza az átlagot. Szóval az a tervem, hogy a héten már nagyon komolyan belevetem magam az életmódváltásba, hamar megdőlt. Sorra húzom ki a naptáromba gondosan beírt sportprogramokat. Sebaj, akkor a héten egyelőre marad  a kaja gondos megválogatása, aztán sport talán péntektől. Az étrendemhez pedig az én drága férjem ma már hozzá is járult: hazafelé beugrott a cukiba és mindenkinek hozott egy szelet csokitortát :-)

2012. október 7., vasárnap

Hangos család

Íráskényszerem lett. Az elmúlt hét valamelyik éjjelén – amit a családi betegeskedések sorozataként volt szerencsém alvás helyett vergődéssel tölteni – hirtelen kész mondatok kezdtek el kavarogni a fejemben. Pedig nem is akartam gondolkodni, csak aludni. Egy dolgot már az elején szeretnék letisztázni: ki nem állhatom a saját írásomat visszaolvasni.
Amit fontos rólam tudni, hogy nagyon-nagyon szeretek beszélni. Innen már csak egy lépés a mondatokat betűkké formálni. És ezzel a család többi tagja sincs másképpen. Például, mikor a férjemnek megemlítettem, hogy szeretnék egy blogot, ahol végre kiírhatom magamból a dolgokat, rögtön felajánlotta, hogy majd ő megírja. Az én blogomat!
Tényleg nagyon erősek vagyunk szóban. Férjnek genetikailag erős az orgánuma, nem véletlen, hogy még a rádiózással is próbálkozott. Én meg szimplán felhangosodtam mellette, különben mindig csak ő mondaná a magáét. A gyerekek pedig ebbe születtek bele. Esélyük sincs a csöndben levésre és a finom suttogásra. Mondhatni ez az erősségük. Igazi olasz család módjára éljük meg a mindennapokat. Anno Lizin mindenki hátrahőkölt a játszótéren másfél éves korában, mert a mondatai alapján senki nem hitte el a korát. Simán lepipálta az 1 évvel nagyobbakat.  Vagy mikor 3 évesen halandzsa-angollal beszélt az utcán. Egy ismerős anyuka (nyilván nem bírta túl jól az angol nyelvet) odajött hozzám és gratulált, hogy milyen jól beszél a gyerek angolul. Egyébként hangzásilag teljesen angol volt a dolog. Ma pedig félelmetes, hogy milyen dumája van! Én hasonlóakat csak nagyon jó fej 8-10 évesektől hallok.
Szóval mondhatni Lizinek is beszédkényszere van. Azért itt halkan megjegyezném, hogy van ám ennek egy hátulütője is. Ha nincs mondanivalója, akkor is beszél. Vagy ami még rosszabb: halandzsázva (természetesen angolul) énekel. Mikor végre egy icike-picike csendre vágyik a hangos család. Mert azért velünk is előfordul ám az ilyen.
Amikor együtt a szűk család, akkor azon veszekedünk, hogy ki beszéljen, egy bővebb családi összejövetelen pedig olyan hangerővel megy az ordítás, hogy garantált a halláskárosodás. Legutóbb a család legifjabb tagja, a kis 5 hónapos Maja is megmutatta, hogy méltó a családhoz: a beszélgetés (értsd ordibálás) kellős közepén elkezdett olyan hangerővel gagyarászni, hogy mindenki elcsöndesedett. Szóval van egy olyan érzésem, hogy ő sem lesz egy halk gyermek. Ezúton üdvözlöm kedves szomszédainkat, akiknek továbbra sem tudok garantálni egyetlen nyugodt pillanatot sem