150 év

Ennyit ünnepeltünk a hétvégén. Elég sűrű ez az időszak. 3 hét alatt 3 születésnap, 2 névnap, 1 házassági évforduló. És ez csak a legszűkebb család. Ha hozzávesszük a baráti kör egy kis részét, akkor még plusz névnapok és születésnapok jönnek hozzá. Nem is nagyon szólt másról az életünk, mint ebédek, sütemények, ajándék csokik és társaik. Csoda, hogy 1 hétre teljesen megbolondultam? 10 hónapja diétázom, úgy éreztem, a szervezetem éhezik az üres kalóriákra. Így történt, hogy 2 nap alatt lecsúszott 300 gramm Milka, majd a következő napokban 600 (!!!!) gr Nutella. Nem is folytatom a sort. Habzott a szám egész héten. Nagyon utáltam magam érte. Hát kérem, a tudat, hogy csoki van itthon... Persze a mérleg se volt rest, büntetett kegyetlenül. Aztán péntekre jól benyaltam valami vírust (tutira Majci köpött be), már a Balaton felé vezető úton úgy éreztem, hogy széthasad a nyelőcsövem. A dolog estére egy 39,4°C-os lázban csúcsosodott ki, amit aztán követett a menetrendszerű torokgyuszi. Szóval mindenki ünnepelt körülöttem, én meg az ágyban fetrengtem. Szombaton összekapartam magam, mert lekvárfőzés volt a program, nem is kevés - 34 kg - barackból. Mind cukormentes verzióban. Nagyon kíváncsi vagyok, idén kezdtük el a diétás verziókat, a korábbi eperdzsem isteni lett. Nagyon durva, hogy a lekvár makrói szinte a nyers gyümölcsével egyeznek meg! Végre egy lekvár, amit én is büntetlenül rákenhetek a zabpalacsintámra! 

Visszatérve a szülinapra: megint mérföldkőhöz értem. Akár el is lehetnék keseredve, hogy így múlnak az évek, de mi tagadás, jobb formában vagyok, mint 10, vagy akár 15 éve. Ez így nagyon jól hangzik elsőre, de azért az is hozzátartozik, hogy nem voltam topformában az elmúlt 15 évben. Na, de majd most! A 4 napig tartó masszív 40 (!) fokos láznak köszönhetően a bűnözés hetét jóvátettem, így keddtől tiszta lappal indultam. A sport egyelőre kizárva - percenként jön rám a köhögőroham - de újra felvettem a diéta fonalát. És meglepő módon nem szenvedek a korábbi zabálás után. Újra visszatért a rend. Úgy szeretem az ilyen napokat! Péntek este és szombaton is kísértés vár rám, de elhatároztam, hogy erős leszek.

Rossz után csakis jó, ugye?

Tudom, most baromira nem ezzel kellene foglalkoznom, de muszáj egyet szusszannom a felkészülés közepette. Merthogy éppen felkészülök, sőt írtam magamnak egy felkészülési tervet is a 3 napra, és pontok szerint haladok. Úgy érzem magam, mint vizsgaidőszakban. Ez van, ilyen vagyok, a cél, hogy a legtöbbet kihozzam magamból holnap. Anno is mindig ezt csináltam, annak ellenére, hogy sokan éppen hogy csak belepislogtak a könyveikbe, és mégis ugyanolyan (sőt!) eredményeket produkáltak, mint én, mert éppen szerencséjük volt. Na, az nekem nem sok jutott az életben, ha így most visszatekintek, úgyhogy továbbra sem apellálok erre. Nálam a kemény munka/tanulás volt mindig az, ami (általában) meghozta az eredményt. Ma elvileg az angolom a téma, amit fel kellene frissítenem. Nehéz ügy, mert kimaradt 2 év. És nekem senki ne mondja, hogy az, hogy olvasok angolul (mert olvasok) azzal ugyanúgy karbantartom, mintha napi szinten használnám. Alapvetően nem attól félek, hogy elfejeltettem (mert ezt a sokéves tudást nem lehet), hanem attól, hogy mennyi idő visszarázódnom. 1-2 óra alatt simán menne, nem is aggódnék. De holnap kb. 10 percem lesz rá, hogy maximális tudást mutassak. 
Egyébként elég eseménydúsan telnek a napok, a héten eddig (és még csak szerda van) minden napra jutott egy borzalom. Tegnap este megtörtént az, ami szerintem minden szülő rémálma: Maja félrenyelt evés közben. Hazakerült egy csokidarabokat tartalmazó joghurt (soha többet ilyet senkinek!), amiből egy csokidarab megakadt a torkán nyelés közben. Torzult fej, erőlködés, levegő után kapkodás, elhaló köhögés. Először fel sem fogtam, hogy milyen nagy a baj, vidáman ütögettem a hátát, majd amikor ez nem használt, rögtön szakszerű(bb) módszerhez folyamodtam. Akkor ijedtem meg igazán, mikor láttam, hogy ez sem segít. Férj után kiáltottam, aki leginkább bepánikolt, úgyhogy próbáltam egy heimlich-fogást alkalmazni (már amennyire lehet egy alig 10 kilós 2 évesen), és végül (hogy ennek köszönhetően, vagy sem, azt nem tudom) kijött az a fránya kaja. Szegénykém úgy megijedt, hogy elkezdett szorosan hozzám bújva zokogni, majd még kb. fél óráig köhögött. Mikor elhárult a vészhelyzet, akkor jött rám az ideg: remegett kezem, lábam, rájöttem, hogy milyen nagy baj is lehetett volna. Persze este rögtön rákerestem a neten, hogy mi is a szakszerű ellátás ilyen esetben. Kb. 90%-ban ezt tettem. Majával mindig történik valami. Lizinek kb. 2 meleg helyzete volt a közel 7 év alatt, Majci már most túlszárnyalta őt...
Hétfőn este meg egy hatalmas baleset volt a tőlünk 200 m-re lévő forgalmas főúton. Kb. pár perccel azelőtt történhetett, hogy odaértem, mert a tűzoltók pont akkor jöttek. Nem igazán lehet rekonstruálni a történetet, de olyan erővel csapódott egy autó az út széli hatalmas (a nagyobbik fajtájú) beton villanyoszlopnak, hogy az félig kidőlt. Azóta sincs hír a balesetről, de sajnos ez egy olyan út, ahol 100 méterenként vannak emlékhelyek :-( Mióta mi itt lakunk 3 halálos baleset történt. Ráadásul mielőtt lezárták volna a főutat - amit a villanyoszlop kiszerelése miatt kellett megtenni - rengeteg autó (többek között én is) áthaladtunk alatta. Inkább bele sem akarok gondolni, hogy hányan voltunk egy esetleges kidőlő betonoszlop veszélyének kitéve. Szerencsére ma már szerda van, túl vagyunk a fenti történéseken méghozzá épségben. Ezek után már csak jó dolgok történhetnek :-) Például egy holnapi siker, úgyhogy megyek is beleásom magam az angolba.