Tudom, most baromira nem ezzel kellene foglalkoznom, de muszáj egyet szusszannom a felkészülés közepette. Merthogy éppen felkészülök, sőt írtam magamnak egy felkészülési tervet is a 3 napra, és pontok szerint haladok. Úgy érzem magam, mint vizsgaidőszakban. Ez van, ilyen vagyok, a cél, hogy a legtöbbet kihozzam magamból holnap. Anno is mindig ezt csináltam, annak ellenére, hogy sokan éppen hogy csak belepislogtak a könyveikbe, és mégis ugyanolyan (sőt!) eredményeket produkáltak, mint én, mert éppen szerencséjük volt. Na, az nekem nem sok jutott az életben, ha így most visszatekintek, úgyhogy továbbra sem apellálok erre. Nálam a kemény munka/tanulás volt mindig az, ami (általában) meghozta az eredményt. Ma elvileg az angolom a téma, amit fel kellene frissítenem. Nehéz ügy, mert kimaradt 2 év. És nekem senki ne mondja, hogy az, hogy olvasok angolul (mert olvasok) azzal ugyanúgy karbantartom, mintha napi szinten használnám. Alapvetően nem attól félek, hogy elfejeltettem (mert ezt a sokéves tudást nem lehet), hanem attól, hogy mennyi idő visszarázódnom. 1-2 óra alatt simán menne, nem is aggódnék. De holnap kb. 10 percem lesz rá, hogy maximális tudást mutassak.
Egyébként elég eseménydúsan telnek a napok, a héten eddig (és még csak szerda van) minden napra jutott egy borzalom. Tegnap este megtörtént az, ami szerintem minden szülő rémálma: Maja félrenyelt evés közben. Hazakerült egy csokidarabokat tartalmazó joghurt (soha többet ilyet senkinek!), amiből egy csokidarab megakadt a torkán nyelés közben. Torzult fej, erőlködés, levegő után kapkodás, elhaló köhögés. Először fel sem fogtam, hogy milyen nagy a baj, vidáman ütögettem a hátát, majd amikor ez nem használt, rögtön szakszerű(bb) módszerhez folyamodtam. Akkor ijedtem meg igazán, mikor láttam, hogy ez sem segít. Férj után kiáltottam, aki leginkább bepánikolt, úgyhogy próbáltam egy heimlich-fogást alkalmazni (már amennyire lehet egy alig 10 kilós 2 évesen), és végül (hogy ennek köszönhetően, vagy sem, azt nem tudom) kijött az a fránya kaja. Szegénykém úgy megijedt, hogy elkezdett szorosan hozzám bújva zokogni, majd még kb. fél óráig köhögött. Mikor elhárult a vészhelyzet, akkor jött rám az ideg: remegett kezem, lábam, rájöttem, hogy milyen nagy baj is lehetett volna. Persze este rögtön rákerestem a neten, hogy mi is a szakszerű ellátás ilyen esetben. Kb. 90%-ban ezt tettem. Majával mindig történik valami. Lizinek kb. 2 meleg helyzete volt a közel 7 év alatt, Majci már most túlszárnyalta őt...
Hétfőn este meg egy hatalmas baleset volt a tőlünk 200 m-re lévő forgalmas főúton. Kb. pár perccel azelőtt történhetett, hogy odaértem, mert a tűzoltók pont akkor jöttek. Nem igazán lehet rekonstruálni a történetet, de olyan erővel csapódott egy autó az út széli hatalmas (a nagyobbik fajtájú) beton villanyoszlopnak, hogy az félig kidőlt. Azóta sincs hír a balesetről, de sajnos ez egy olyan út, ahol 100 méterenként vannak emlékhelyek :-( Mióta mi itt lakunk 3 halálos baleset történt. Ráadásul mielőtt lezárták volna a főutat - amit a villanyoszlop kiszerelése miatt kellett megtenni - rengeteg autó (többek között én is) áthaladtunk alatta. Inkább bele sem akarok gondolni, hogy hányan voltunk egy esetleges kidőlő betonoszlop veszélyének kitéve. Szerencsére ma már szerda van, túl vagyunk a fenti történéseken méghozzá épségben. Ezek után már csak jó dolgok történhetnek :-) Például egy holnapi siker, úgyhogy megyek is beleásom magam az angolba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése