Érzelmi hullámvasút

Leginkább így tudnám összefoglalni az elmúlt 2,5 hetemet. Az elmúlt hónapok tökéletes koncentrációja. Tele reménnyel, csalódottsággal, magabiztossággal, és elbizonytalanodással. A hab a tortán pedig az, hogy a múlt hét szerda-péntek 48 órája pedig ennek a 2,5 hétnek is a koncentrációja volt. Olyan adrenalin túltengésem volt ebben a két napban, hogy péntek délre már tartós fizikai fájdalom alakult ki a gyomromban. Mikor hazajöttem, csak lerogytam a kanapéra és 2 órán keresztül mozdulatlanul bámultam a fehér plafont. Próbáltam kiereszteni a gőzt, és magamtól kicsit távolabb helyezni a történéseket, mert most megint a kivárás napjai következnek. Nehezen megy, és nem ehhez vagyok szokva. Korábban a hasonló élethelyzeteimben legkésőbb 3 órán belül döntöttek a sorsomról. De azt hiszem, ez is lecke most számomra: a pokoli türelmetlenségemért kapom cserébe.
És, hogy mit érzek legbelül? Sokszor ezt, néha azt. Teljesen változó, de az esetek túlnyomó többségében pozitívan próbálok a dolgokhoz állni, és egyre többször vizuálisan is látom magam az új helyzetben. Van olyan ember a környezetemben, akitől kerek-perec megkaptam, hogy ne bizakodjak, mert akkor nagyot fogok csalódni. Én viszont úgy gondolom, hogy ha nem bízunk magunkban és a sikerben, akkor nincs értelme küzdeni. Csalódás érhet? Igen. Rossz lesz? Nagyon. És akkor? Ha elbukok, akkor egy darabig tutira nyalogatom a sebeimet, aztán újra felállok. Mert tovább kell menni. De nem tudok úgy hozzáállni, hogy nem sikerül. Pedig érzelmileg mennyivel egyszerűbb lenne... 
Két dolog motoszkál bennem erőteljesen, és mindkettő a maximalizmusomhoz köthető: 
1) Nem sikerült 100 %-ot hoznom, és emiatt nagyon haragszom magamra. Nem volt könnyű a helyzet, és nem tudom, hogy lehetséges volt-e ezt a szintet hozni, mindenesetre folyamatosan ostorozom magam a kb. 90 %-om miatt. Most, hogy így visszagondolok az életemre, rá kell jönnöm, hogy több nagy megmérettetésben is sikerült a legjobb 2-3-ba bekerülnöm (nem derült ki, hogy elsőként, másodikként, vagy harmadikként), többször első helyen végeztem, és igazából egyetlen nagy kudarc maradt meg az életemben, amikor elbuktam (és a legdurvább, hogy az sem a tudásom miatt történt, hanem azért, mert akkor még borzasztóan bizonytalan voltam magamban, és az első szembejövő ember egyetlen mondata totálisan kibillentett a helyzetből, amitől összeomlottam). Szóval a teljesítménykényszer rányomta a bélyegét az egész életemre úgy 13,5 éves korom óta, amikor is megszereztem életem első (német szóbeli alapfokú) nyelvvizsgáját. A mai napig emlékszem, mikor kérték tőlem a személyit a kezdéskor, és leesett az álluk, hogy nekem még nincs olyan, mert 13 éves vagyok. Aztán 2 hónap múlva olyan sikeres felvételit írtam a brutál nehézségű (egyébként a mai napig talán a legtöbbet az életemhez adó) kéttannyelvű középiskolába, hogy a közel 500 jelentkező közül a top 3-ban végeztem. És a sort folytathatnám pl. a 100%-os nyelvvizsgámmal és így tovább.  
2) Nem elég, hogy jó vagyok (mondjuk a legjobb 3, több száz ember közül), a legjobbnak kell lenni. Az ezüstérem mehet a kukába. Csak az számít, ki az az egy, aki átszakítja a célszalagot. Igen, akár egy ezred másodpercen is múlhat az aranyérem, és akkor bukta van. Nem számít, hogy te csak egy hajszálnyit voltál rosszabb. Nem nyertél és kész.
Bármennyire is próbálom magam átkapcsolni másfajta dolgok felé (leginkább a folyamatos családi tevékenykedéssel, meg a sporttal), a testemet mégsem tudom átverni. Napok óta nem alszom többet napi 4-5 óránál, reggel legkésőbb 5:25-kor magától kipattan a szemem (akármilyen későn aludtam is el), mégsem vagyok fáradt, inkább túlbuzog bennem az energia. Nagyon felszívtam magam. Egyébként az igazságérzetem is elhatalmasodott: folyamatosan jönnek azok a gondolatok, hogy az elmúlt hónapok sok küzdelme után (no meg a 10 év munkája után, sőt az azt megelőző sok kemény iskolaév után) már igazán rászolgáltam erre a lehetőségre, de ilyenkor próbálok józan maradni, és ezt a fajta gondolatot elhessegetem azzal, hogy sajnos az élet nem így működik. Nem feltétlenül az kapja a lehetőséget, aki a leginkább rászolgált. 
Tehát most megy a bizakodás. Az utolsó pillanatig. Igyekszem maximálisan pozitívan gondolkodni. (Egyébként ebben rengeteget fejlődtem az elmúlt 10 évben, mert 10 éve ilyenkor az a hozzáállás jellemzett, hogy "gondoljunk arra, hogy nem sikerült, és akkor milyen jó érzés lesz, ha mégis").
Figyelemelterelésnek fotómontázsokat készítek: előkotortam egy tavaly augusztusi képet magamról (ez volt az első alkalom, hogy tudatosan fotóztam magam trikóban és térdgatyában szemből-oldalról-hátulról), és leesett az állam. Az a durva, hogy a mai napig elevenen él bennem az, amit akkor éreztem, amikor a fotót készítettem. Ez pedig nem volt más, mint az öröm, hiszen akkorra már látványosan vékonyodtam a kezdetekhez képest. Most, hogy újra elővettem, teljesen megrémültem, mert pont úgy néztem ki akkor, mint az a bizonyos ürülékkel telerakott búvárnadrág... Jesszusom! A sokk, hogy én ezzel a képpel valamikor akár egyetlen másodpercig is boldog voltam. Elszégyelltem magam... A mondás itt is megállja a helyét: minél többet tudunk, annál inkább érezzük azt, hogy még mennyi mindent nem tudunk. Hihetetlen, mennyit változott az igényszintem 1 év alatt. A legfurcsább azonban az, hogy alapvetően magasra helyeztem a lécet saját magam számára úgy 20 évvel ezelőtt, de most döbbentem rá, hogy csakis mentálisan. A fizikai igényesség valahogy eltűnt a süllyesztőben. Pedig a kettő karöltve jár együtt. A fizikai küzdés/haladás pedig mentális javulást is okoz. Most már én is tudom, mert érzem. Csak azt sajnálom, hogy erre nem 10 éve jöttem rá. De hiszem azt, hogy sosem késő :-)

A titok nyitja

Lehet, hogy megtaláltam. Nem akarom elkiabálni, de az elmúlt 4-5 nap alapján nagyon úgy tűnik. Ha a következő napok is beigazolják a feltételezésemet, azonnal megosztom. A lényeg, hogy hullanak le rólam a kilók, számszerűsítve 1 hét alatt -2,5 kg, ami persze nem kis boldogságot okoz nekem. 

Sárga a terv, zöld a tényleges :-)

Mondjuk kell is, mert elég sokat kivesz belőlem a folyamatos betegápolás. Sorrendben Maja, Lizi, Férj, Lizi. Ez szünet nélkül lassan 2 hete. Ha ki kellene választanom a legnyűgösebb beteget a 3 közül, akkor bajban lennék. Egyikőjük sem könnyíti meg a helyzetemet, pedig kettőtől simán elvárnám. A konditerem tehát továbbra is az én mentsváram, ahol feltöltődöm, és végre eszembe jut saját magam is egy rövid időre. A bokám még mindig nem százas (nagyobb volt a félrelépés, mint gondoltam), bár a héten már bevállaltam egy rekortánon futást és egy zumbát is. A futás során le kellett döbbennem, hogy a közel egy hónap kihagyás milyen teljesítményromlást okozott, tehát számolok azzal, hogy a hideg hónapok rendszertelensége (=ha nincs meg legalább heti 2 futás) jelentős visszaesést fog okozni. No nem, mintha valamilyen versenyre készülnék, de a már teljesített távomat nem szívesen adom alább. A zumba pedig egyelőre majdnem sok még. A terhelés nagyban függ ugye a zenéktől, de tegnap egy meglehetősen ugrálós mixet sikerült kifognom. Még ha kicsit sok is volt, nagyon élveztem. Hiányzott már, a két és fél hét kihagyás nem kevés.

Ma munkanap, amit egy beteggel és egy bölcsiszünetessel töltök hármasban. Bár érdekes dolog ez a betegség, amikor feladat van (=felöltözés, fogmosás, fésülködés), Lizi meg akar halni, most meg már a teljes ruhakollekcióját kipakolva és magára öltve ugrabugrál Majával karöltve 1 órája. Hihetetlen módon csajszik mindketten! 

Szerelem első látásra...

Pontosabban harmadik edzésre. Azt hiszem végleg rabul ejtett a dolog, és erre nem is számítottam. Azt hittem a konditerem nem nekem való műfaj, és csak a hatékonysága miatt választottam. Ezzel szemben már most teljesen rá vagyok kattanva, és alig várom a következő edzésnapot. Nagymértékben befolyásolja ezt az a tény, hogy a hely pöpec, új, tiszta, csilli-villi, nem túl nagy és egyelőre tök üres. Eddig 3 edzésen és egy betanuláson vagyok túl - igen, még ilyen is jár a programhoz, ami szuper jó, mert nem vagyunk behajítva a gépek közé, hogy nesze, csináld találomra - az átlag emberszám pedig olyan 2 fő volt. És ez nekem, mint kezdő, igenis számít. Egy teletömött nagy hodályba nem biztos, hogy lett volna kedvem elmenni. 
Már mindkét edzéstervet végigcsináltam, azt hiszem 1 hét után van kedvenc tervem, és persze megtaláltam az "utálomgépemet" is, ami nem más, mint a lépcsőzőgép. Nagyon nem fekszik, de mindent az ügy érdekében, ugye. Viszont a futógép nagyon bejön, amitől kicsit tartottam, hiszen világ életemben (ami így leírva igazán nagyképűen hangzik, hiszen pontosan 1 éve kezdtem el futni) a szabadban futottam. Kicsit furcsa, hogy hiába futok, soha nem haladok egyetlen métert sem, de maga a szerkezet jópofa. Különböző szakaszokra van felbontva a futásom (gyorsabb-lassabb tempó, emelkedő), és az egyiket már módosítani is kellett, mert túl könnyű volt. Szóval imádom az egészet. Nincs túl korán, vagy túl későn az edzéshez, amit rögtön az első héten le is csekkoltam, hiszen csütörtökön este 7 után értem a terembe (és 8:50-kor jöttem ki), ma pedig szombat ellenére is már reggel 9 előtt kezdtem. A sport pedig nagyon jó hatással van a diétámra. Annyira motivál, hogy kedvem sincs bűnözni. Ennek ellenére makacsul tartják magukat a kilóim/dekáim, 5 napig meg sem mozdult a mérleg, de szerencsére mára (ugyan csak egy kicsit, de) megindult végre. Azt is elhatároztam, hogy nem dőlök a tőrömbe, ha nem hullanak le rólam a kilók, hiszen keményen dolgozom izomra és nem kezdő életmódváltó vagyok. Mindenesetre nagyon rendesen ettem egész héten, és tovább finomítottam a napi kajákon. Ez pedig azt jelenti, hogy a fehérjét 2 gr/ttkg-ra feltolom, a ch-t 1,5 gr/ttkg-ra leviszem, a zsír pedig a maradék, ami belefér a napi keretembe. Meglepő módon egyáltalán nem a ch-val van a gond, hanem a fehérjével. Úgy érzem kiló számra tömöm magamba a csirkemellet meg a túrót, és min. napi 2 adag fehérjét is beviszek (vagy turmix-ként, vagy kajába keverve), és mégis küzdelem teljesíteni a napi adagot. De akkor sem adom fel, mert úgy érzem kitartónak kell lennem, ami végül célra fog vezetni. Ha már belekezdtem, csináljam rendesen, na! Ami mostanában elmaradt, az a futás és a zumba. Ennek pedig egyetlen oka van: bő 1 hete magassarkúban (Majával az ölemben) ráléptem egy buckára a járdán és megint némileg KO lett a rossz bokám. Mert persze azzal sikerült félrelépnem... Hát nem tudom, ha az az egyetlen megoldás a bokámmal kapcsolatban, hogy nem hordhatok soha többé magassarkút, akkor köszi, nem kérem. No, nem mintha 10 centis tűsarkakon szaladgálnék, de arra a pár centi pluszra igenis szükségem van :-)
Egyébként meg Maja megint beteg volt egész héten (ez szeptember óta a 3. eset), kb. minden 3. hetet itthon tölti. Ahogy beértünk kedd reggel a bölcsibe, öltözés közben sugárban teleküldött. Szerencsére a vírusok is távozhattak ezzel, mert szerdára már semmi baja sem volt, viszont a dokinéni egész héten itthon tartotta. Úgyhogy már megint alig haladtam a dolgaimmal. Ma reggelre meg Lizcsi lett lázas, bízom benne, hogy holnapra ő is rendbe jön, hiszen a suliból már nem nagyon kéne hiányozni, ráadásul hétfőn lesz a fotózásuk is. 

Program indul

Már egy ideje rágódom rajta, de hétvégén megszületett a döntés a fejemben, és belevágtam. 
Biztosan furcsa lesz, mert még soha nem volt benne részem, és nagy eredményeket várok tőle, ezért kellőképpen motivált vagyok, így a T-6. napon. És, hogy miről is van szó? 
Konditermi edzésbe kezdek. Igen, 1,5-2 évvel ezelőtt még én is sikítófrászt kaptam volna a konditerem szó hallatán, és tutira felsoroltam volna legalább 5-10 tipikus sztereotípiát, hogy miért nem jó nőként súlyzós edzéseket csinálni. Szerencsére azonban az elmúlt időszakban rengeteget okosodtam a témában, így ma már bizton állíthatom, hogy nagyon jó lesz ez nekem. Még a személyi edző is megdicsért az állapotfelmérésen, hogy én vagyok a tökéletes alany. Merthogy nem zárkózom el semmilyen eszköztől, és tudom, hogy a combközelítő/távolító gépeken túl is van élet. Az elhatározásomon nagyot lendített, hogy a nemrégiben megnyitott vadiúj fitness központ egyébként horror áron kapható bérleteit brutálisan leakciózta. 
A program egy állapotfelméréssel indult. Itthon kezdésként gondosan lecentiztem magam, és a mérlegre is ráálltam (még jó, hogy megtettem, mert a teremben reggeli után, ruhástul mértek, így az összes papírjaimon szerepel ez a +1,2 kg). Kíváncsiságból rákerestem a neten mindenféle testzsírkalkulátorra - nem kicsit megkérdőjelezvén pontosságukat - és milyen jól tettem! A mérés egy Inbody készülékkel történt, ami tökéletes pontossággal kimutat minden fontos adatot, ami csak szóba jöhet. 

Eredmények, amiken meglepődtem:

1) Teljesen jól hidratált a szervezetem. Sajnos nem mindig iszom meg a kellő mennyiséget, de úgy tűnik összességben mégiscsak jó vagyok :-)

2) Normál szint feletti izomtömeggel rendelkezem. Na jó, nem vagyok álszent, ezen csak kicsit lepődtem meg, igazából ezerrel bíztam benne, és nagyon örülök, hogy a gép ezt igazolta.

3) A testzsír százalékom 6-7 %-kal jobb, mint amit a kalkulátorok mutattak. Szóval így érdemes otthon centizgetni. Főleg, ha az ember izmosabb is kicsit ;-) Örömre nagyon nincs ok, de legalább ennyivel közelebb vagyok a normál tartományhoz.

4) Hasi elhízásom is van. Sosem gondoltam volna, mert az a fő problémám, hogy a fenekemre jó nadrágok derékban elállnak. Hát, ez van, hiába az átállított étrend, ez még kevés a jó eredményhez. (Vagy a másfél évvel ezelőtti volt brutális, és jobb, ha azt nem is tudom).

5) Brutálisan magas a stressz-szintem és kritikán aluli a pihentségi állapotom. Pedig a reggel meglepően gördülékenyen indult és még az alvásom is kiváló volt. Tanulság: 1 nap nem regenerál. Még ha úgy érezzük, akkor sem.


Eredmények, amiken NEM lepődtem meg:

1) Erős csontozatúnak hozott ki a gép. Éljenek az endomorfok!

2) A fittségi mutatóm nagyon jó lett. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nincs hova fejlődni, de egyáltalán nem tróger kategória.

3) Ödémára hajlamos vagyok. Most is magasabb volt kicsit az érték.

4) Paramétereim alapján folyamatos odafigyelést igényel a szervezetem. Hát igen! Élet végéig tartó étrend + mozgás, nem pedig a villámdiéták. Ezt is 
tudtam.

5) Tökéletes összhangban működik a szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszerem. Köszönjük Ruben!

A legnagyobb meglepetés a végére pedig az, hogy a gép pont azt a testsúlyt hozta ki célul, amit én is elképzeltem magamnak. (És jelenleg fényévnyi távolságra van...). És ez "csak" 12 kg zsír leadását jelenti. Pedig mérleg alapján 10 emberből 10 ennél jóval többet tartana ideálisnak. Ez egyébként a BMI indexem normál tartományának legfelső pontja. Nagyon úgy néz ki, hogy mostanra teljesen kiismertem a testalkatommal, és képes vagyok reális célokat magam elé tűzni. 

A célok tehát meghatározva, az edzés 6 nap múlva indul. Ismerem magam, tudom, hogy ezzel nem lesz probléma, viszont a 70 % az étkezésen múlik, ami nálam a kritikus terület, ezért éppen ideje összekapnom magam. Ezen áll, vagy bukik a program sikere.

Gyerekszáj 1.

Már korábban is kifejtettem, hogy nem sok értelmét látom a gyerekszájnak, hiszen a dolog ott és akkor vicces annak, aki hallja és látja hozzá a pöttömök gesztusait, mert ez így kerek egész.

Listát viszont érdemes írni, mert én is éveken évtizedeken keresztül szórakoztam a saját magam és öcsém kiskori aranyköpésein, vicces szóhasználatain. Sajnos Lizinél nem jegyzeteltünk, így a feledés homályába veszett egy csomó minden, de azért próbálok felidézni egy-két gyöngyszemet.

Az első és legfontosabb a PÁNGI (=textil pelus), ami azóta bekerült a szókincsünkbe, és megoldotta az egyes számú újszülöttnél a legelső időszakban a nagymamai segítség közepette rendszeresen fellépő legnagyobb problémát: mikor Mamitól egy pelust kértem - és én az eldobható verzióra gondoltam - akkor ő minden alkalommal textilpelenkát hozott. Hiába, egy generáció az egy generáció. Ráadásul ez pont az a generáció, ahol menet közben felfedezték az egyszer használatos pelenkát. Lizi viszonylag hamar megoldotta a problémát, ugyanis elkezdte konzekvensen "pánginak" nevezni a textil pelust. Olyannyira, hogy azóta mi is így hívjuk és Majci szókincsébe is így vonult be.

A második legfontosabb a kimondhatatlan KHMMKHMM. Ez Lizinél a cicát jelentette onnan kezdve, hogy a szájnyalogatáson túl szóban is kifejezte a cicát, egészen 3 éves koráig. Sírtunk, mikor leszokott róla, annyira cuki volt. Az eset érdekessége, hogy Maja kb. 1 éves lehetett, mikor elkezdte babrálni Lizi cicás kisszékét. Megkérdeztem tőle, hogy mi az - akkor már jó ideje tanítottam neki a cicát - mire legnagyobb meghökkenésemre közölte, hogy Khmmkhmm. Az ütő megállt bennem, azt hittem, hogy ez genetikailag kódolva van a gyerekeimben. Aztán soha többet nem használta ezt a szót, de a mai napig azt az egy alkalmat emlegetjük.


Szegény Majci annak is áldozatául esett, hogy az az eset is menthetetlenül bekerült a családi történelemkönyvbe, mikor az 1-es számú művésznő pár éve kiállt Szentendre egyik utcáján egy dobogóra és előadta a "bézbonakarika" (=pénz volna karika) c. opuszt, amit azóta csak ilyen formátumban éneklünk itthon, így kisebbikem már eleve így tanulta meg. 

Majci is komplett kis szófosó lett mostanában. Ha nincs mit mondania - általában van - akkor halandzsázik. A lényeg, hogy ne legyen csönd egyetlen másodpercre sem. Ill. mostanában rákapott az olvasásra. Elővesz egy könyvet, a kis ujját a betűkön húzva pedig belekezd a történetbe. Ez általában értelmetlen hablaty egy-egy általa tökéletesen megjegyzett és hibátlan intonációval előadott mondat/párbeszéd részlet. A beszédében is rendszeresen visszaköszönnek a mi mondataink a mi hanglejtésünkben. Pl. mint hétvégén, mikor az apja szólt neki, mire Majci hanyagul közölte, hogy 
"Hagyj békén, most beszélek a Papival." (Mintha Lizit hallottam volna...)

A beszédének legviccesebb része, hogy teljesen fogalmatlan, már ami a ragozást illeti. Tudja, hogy vannak ragok, de totális káosz van a fejében ezzel kapcsolatban. A nyár egyik legnagyobb poénja volt, mikor rizsevés közben az apját is be akarta vonni a falatozásba: "kóstolod te ebből rizsét?" 

Szóval azt hiszem itt az ideje, hogy nekikezdjek egy "best of" összeállításnak, hogy az én gyerekeimnek is legyen min szórakozniuk majd felnőtt korukban.


Update, mivel ezt a bejegyzést már nyáron elkezdtem írni. Mostanában már szinte csak értelmes szavakat/mondatokat "olvas" a mesekönyvből, bár nem feltétlen úgy, hogy a mesében történik. Íme, egy múlt heti kedvenc:


29 hó, Ariel mesekönyv lapozgatás közben, az alábbi kép kommentje:

- Ez itt egy villa. - mondta Hablaty, és elment virslit enni.

Kezdődik

Igen, elkezdődött az iskola, a mellékelt ábra (=elmaradó bejegyzések) is ezt mutatják. Jöjjön pontokba szedve a lényeg.

1) Az iskola meglepően melós dolog. És itt most nem a gyerekekre (azzal előzőleg is számoltam), hanem a szülőkre az anyukákra gondolok. És nem, nem ér véget azzal, hogy szeptember elsején éjjel bekötöttem az összes létező tankönyvet. Folyamatosan meló van vele, ha akarom, ha nem. Titkon bíztam benne, hogy Lizi rám ütött, és jó dolgom lesz, mert mellém állítólag soha nem kellett odaülni, szépen csináltam a feladataimat. Lizcsi (nem adtam föl a reményt, így bízom benne, hogy csak egyelőre) nem ilyen. Ott kell állni a háta mögött, mert ahogy enyhül a figyelem részemről, már teljesen máshol van, és becsapja a könyvét, hogy elég volt. Pedig nagy előnnyel indul a többiekhez képest...

2) A számításaim nagyjából bejöttek: mivel kiválóan olvas, így ezzel nem lesz gondja (no itt azért ugye még nem tartanak), a jó fejének - és annak, hogy azért mégiscsak az én közgazdász vénámra ütött - köszönhetően matekból szuper, félelmetesen vág az esze, villámgyorsan felfogja a feladatokat, és szinte sosem hibázik (max., ha a végén már máshol jár az agya), már ki is pipáltuk az első 100%-os dolgozatot. A kézügyessége - és a türelme a monoton dolgokhoz - viszont finoman fogalmazva is khmm, khmm hagy némi kivetnivalót maga után... Tehát gyűlöl minden színezős feladatot (bőven van ilyen) és akkor a sormintákat ne is emlegessük. Teljesen kiborul tőlük. Általában 2 megoldást szorgalmaz: 1) összecsapja ---> én meg jövök a radírral :-) 2) hisztirohamot kap közben, földhöz vágja a füzetet, és üvöltözik ---> erre elpattan az utolsó idegszálam, és indul a műsor. Így a magyar házi a 30 perc helyett simán eltart 60-75 percig is. Csak bízom a pozitív fejleményekben, mert így stabil magnézium-fogyasztó leszek a közeljövőben.

3) A matek az isten, most hétvégén már ott tartottunk, hogy nekem külön feladatokat kellett kreálnom, hogy a házi és a szorgalmi után még legyen mit csinálnia. Meglepő módon élveztem. Átnyálaztam, hogy miket tanultak, és annak mintájára alkottam. Matekversenyen is szeretne indulni, amit a tanítónénije is támogat. Mivel nagyon jó az osztály, nincsenek lemaradók, előrébb járnak a szokásos tanmenetnél, és többen is indulnak a versenyen, így az egyik korrepetálás hivatalosan is versenyfelkészítésre lett átnevezve. Így most 5 matekja lesz Lizinek hetente.

4) Különórák. Első nekifutásra mindent szeretett volna. Mivel összeszámolva brutálisan sokra jött volna ki (8), így szelektálunk. Marad 1 énekkar, 1 kosár, 1 aerobic, és 1 sakk. (+1 matek verseny felkészítő ugye). Az énekkart imádja, már 2 alkalmon túl van, a kosár szintén nagy favorit, abból  menne többre is, de üti a sakkot, ill. a péntek délutáni már macerás időpont, az aerobic szintén nagy kedvenc. Néptánc szerencsére tesi keretében van. Sakk a héten lesz először, egy próba alkalom. Kíváncsi vagyok rá, Papi a nagy sakkmester, nekem valahogy nem sikerült ráhangolódnom gyerekkoromban. A zongorának viszont egyelőre búcsút intünk. Mama vitte szombatonként a barátnőjéhez, szerette is Lizi, de a házival sosem foglalkozott. Pedig kapott bőven. Szerintem szimplán kicsi hozzá, először bele kell rázódnia a tanulás rutinjába. Talán majd jövőre. 

5) Iskolába rázódás. Az első hét horror volt, még a 2. héten is akadt némi balhé. Számomra igen tanulságos volt, hogy hiába a sok ovistárs/ismerős tanítónéni/gólyatábor, az iskola igenis egy óriási stressz a gyerekeknek, és ennek valahogyan ki kell jönnie. Ismervén Lizimet, tudtam, hogy ez nem a reggeli búcsúzkodás/zokogás formájában fog kitörni (bár 1x erre is volt példa), hanem egy borzasztó magatartásban. 2 hétig csak a balhé volt benn, meg persze itthon is. Azóta annyit javult a helyzet, hogy bent "jókislány", itthon meg "kisördög". Rajtunk - hisztivel/balhéval/feleseléssel - és persze Maján - agresszióval - vezeti le a feszkót. Persze Maját sem kell félteni, így az itthon töltött idő 80 %-ban folyamatosan szedem szét a két kiskakast.

6) A fenti 5 pontnak köszönhetően az elmúlt 2 év legmagasabb stressz-szintjét produkáltam az utóbbi hetekben, amit sajnálatos módon az életmódváltásom ellenére továbbra is csak evésben tudok levezetni. Nagyon gáz, tudom. A kenyér/kolbász/nutella kombónak persze látható és mérhető következményei vannak, így muszáj egy tabula rasa-t csinálnom. Kezdtem azzal, hogy reggel mérlegre álltam és lecentiztem magam. Inkább vissza sem akarom keresni, hogy hány hónap munkáját tettem tönkre pár hét alatt :-(

7) A helyzetem változatlan. Bár a dolog nem dob fel (sőt, inkább elkeserít), próbálok abból erőt meríteni, hogy újult erővel folytatom az utam - és azért történések is vannak, még ha csak nagyon aprók is. Azt gondolom, hogy az égiek akarták, hogy ne az iskolakezdéssel egy időben kelljen nekem is kezdenem. Akkor már tutira a diliházban lennék. Továbbra is bízom abban, hogy van egy szuper hely, ami csak rám vár, és amit nekem is ki kell várnom. De azért most már megsürgetném azokat az égieket...

Gólyatábor

Igen, ilyen is van már. Nem is akármilyen! 7 nap, augusztus 20. és iskolakezdés között. Szerintem nagyon jó dolog, minél több kis elsősnek kellene ilyet szervezni. Szerencsések vagyunk, hogy a mi leendő iskolánk biztosítja ezt. Azon túl, hogy megismeri a leendő osztálytársainak egy jó részét (mondjuk Lizinél eleve adott volt 9 fő az ovis csoportjából), a leendő tanítónéniket, az iskola épületét, a tantermeket, még a tanítás előtt átesik egy váltáson, ami egy teljesen másfajta minőségű felügyeleti rendszert jelent. Mert ugye az oviban még minden sokkal kötöttebb, a sarkukban van folyamatosan egy óvónéni vagy dadusnéni, itt meg rögtön kaptak egy kis önállóságot - persze a szükséges maximális felügyelet mellett. Azt hiszem Lizi számára ez volt a legnagyobb élmény, amit a tábortól kapott. Minden nap lelkesen számolt be arról, hogy éppen mit csinált teljesen egyedül. A moziban önállóan vásárolt popcorn mindent vitt :-) Visszavonhatatlanul elindult az iskolás nagylánnyá válás rögös útján, és én persze nagyon büszke vagyok rá. Le a kalappal a tanítónénik előtt, amennyi programot megvalósítottak a gyerekek számára, és amilyen lelkesen terelgették őket! Lizi jó helyen lesz. Annak meg kifejezetten örülök, hogy ilyen aktív csapatba került, mert sokat fognak jönni-menni. 
Kíváncsi vagyok, hogyan tovább... :-)

Utolsó Balaton

Legalábbis idén nyáron. És természetesen - mint ahogy az elmúlt 2 évben minden alkalommal, mikor lementünk - most is trutyi idő volt. Bár, ha az utolsó utazáshoz viszonyítom (akkor 4 napig ömlött az eső), nem is volt olyan vészes. Mindenesetre fürdőruhákat nem kellett pakolni... Igazi kirándulóidő volt, így aktívra vettük a figurát. Szombaton lementünk Tihanyba a kalandparkba, Lizi nagy kedvencébe. Maja is megpróbálkozott a gyerekpályával, de 5 perc után rájöttünk, hogy még nőnie kell hozzá, így ketté oszlott a társaság. A hasonló a hasonlóval elvét követtük, vagyis Férj elment Majával lángost enni, míg én Lizit segítettem, aminek az lett a következménye, hogy teljesen ráizgultam a felnőtt pályára. Ráadásul sportcuccban voltam, így simán bevállaltam volna. Csaltam Férjet is, de mivel egyetlen nagyszülőt sem vittünk magunkkal, így buktuk a mutatványt. Majd jövőre. Aztán felmentünk az apátsághoz sétálni, ahol legnagyobb meglepetésünkre összefutottunk Lizi kedvenc dadusnénijével. Nagy volt az öröm! 
Vasárnap Hegyestűt másztuk meg, és vérszomjas hattyúkat etettünk Révfülöpön. Hihetetlen módon eldurvultak a jószágok, egyszer úgy kellett visszarántani Lizit, mert attól féltem, hogy belekap a dög a kezébe. 
Eredetileg hétfőre is terveztünk egy kis túrát - és meg szerettük volna kóstolni kis hazánk állítólag legfinomabb túrógombócát - de végül töröltük a programot Majci alvása - pontosabban nem alvása - miatt. Hihetetlen módon felpörög, ha itt vagyunk, éjjel 10-11-kor alszik el, és legkésőbb 6-kor már ébred. Napközben meg max. 1 órát hajlandó szunyálni. 3 nap után persze totál hulla volt, így du. 1-kor elindultunk haza. És olyat csinált, mint még soha életében: a kocsiban 2 órát aludt (max. 30 perc a szintideje).
Mindenesetre a rövid pihi végén megjegyeztük Férjjel, hogy a lehető legjobban döntöttünk, hogy nem fizettünk be sehova sem egy hétre, mert Majci tutira felborult volna 4-5 nap után. És attól félek, mi szülők még addig sem bírtuk volna...

74 gramm nem elég…

Mármint szénhidrát és futásra. Történt ugyanis a minap, hogy csak ennyit sikerült magamhoz vennem. Nem szándékoztam ennyire lenyomni az értéket, csak kordában szerettem volna tartani. Hát sikerült. A múlt heti sikeres zabarohamomat követően (köszi PMS) hétfőtől visszaálltam a szokásos menümre. Tapasztalataim szerint 2-3 nap kell hozzá, hogy a visszafogott ch és megemelt fehérjebevitelnek köszönhetően elmúljon minden félrekajálási szándékom. Még a gyümölcsöket is kiiktattam az elmúlt 3 napban – ez sem volt annyira szándékos, csak ami itthon volt azt nem szeretem, meg egyébként is tiltólistás. Du. 3-kor ettem utoljára ch-t, akkor sem sokat, amit követett egy brutális trx óra, ami után egy gyors, majd este egy lassú fehérjeturmix. Bár lefekvéskor pokolira korgott a gyomrom, de úgy éreztem este 10-kor már nincs ideje a szénhidrátnak. Egyébként meglepő módon egyáltalán nem kívántam annyira, így könnyen meghoztam a döntést. Aztán mivel reggel Zsuzsival futást terveztünk, kipattantam az ágyból és felkaptam a futócuccom. Evésre már nem volt lehetőség (utána legalább 2 óra, mire futni tudok), meg amúgy is jobban szeretek reggel éhgyomorra futni. Végül úgy alakult, hogy egyedül mentem. A 3. körömben éreztem, hogy valami nem stimmel, alig volt erőm futni. A 4. körtől kezdve minden egyes emelkedőbe belesétáltam, 6 kör után pedig végleg lekullogtam a pályáról. Ilyen már nagyon régóta nem történt velem, a km időm 5 hónapja volt ilyen rossz, amikor még a „0-ról 5 km-re” program elején jártam. No, nem, mintha annyira rá lennék feszülve a tempóm javítgatására, de azért most már ott tartok, hogy megnézem, hogy alakul, és magamban egy fél mondattal konstatálom, hogy jó voltam-e vagy sem (persze szigorúan magamhoz képest). Szóval a tanulságot levontam, ennyi ch nem elég ennyi edzésre. Legközelebb máshogy csinálom. Még akkor is, ha eredményes volt az elmúlt 3 nap. Mert az volt, nem is kicsit. Annak köszönhetően, hogy újra keményen csinálom a szakszerű diétát (=nem koplalok, hanem napi 5x-i étkezésre normális mennyiségű kcal-t beviszek), és 4x sportoltam a 3 nap alatt, lement rólam 2,6 kg. Tehát tudom én ezt visszafelé is csinálni! :-) Visszanézve a tegnapi mérleget, magam is megdöbbentem, hogy milyen rekord mennyiségű fehérjét ettem: összesen 176 grammot (ez egyébként 50%-ot jelentett a teljes étkezésemből), és már közel van a súlyomhoz képesti maximum ajánláshoz, úgyhogy mától visszaveszek egy kicsit.

Ja, és megvan az új kedvenc testrészem. Ez pedig a kar/váll. Valószínűleg tartom, hogy azért, mert borzasztóan látványos a különbség a mostani és a másfél évvel ezelőtti állapotomhoz képest. Valahogy egyébként a nők nem szeretnek erre dolgozni, pedig szerintem szépen mutat egy vékony, tónusos (=nem fonott kalács, ahogy Lizi mondaná) állapot. Bár a vékonyig még hosszú az út, a tónus már elkezdett szépen kirajzolódni, de ne legyünk elégedetlenek, mert ha belegondolok, hogy másfél éve hogy nézett ki... jájjj! 

Hát, itt tartok most: 

Majci már megint ellopta a show-t...

Kétszer is az elmúlt két hétben. Hiába no, ő (is) ilyen. Az első egy baráti esküvőn történt, ahol Lizivel koszorúslányok voltak. Lizi az életkorának megfelelően (magam is meg voltam döbbenve), kellő komolysággal és tökéletességgel teljesítette a feladatot. Menetrend szerint szórt és ment, majd az egész szertartást egyedül végigülte az első sorban, egyetlen mukk nélkül. Olyan büszke voltam rá! Mi ugyanis nem ülhettünk a többiek közé, hiszen ugrásra készen kellett állnunk, hogy Majcit kiszedjük a sorból, ha szükség lesz rá. És szükség volt rá. 5 lépés után megunta a feladatot (mondjuk én már azon is meglepődtem, hogy hajlandó volt felvenni a koszorút) és bekiabált a placc másik végén lévő vőlegénynek, hogy jöjjön oda hozzá. Na itt léptünk közbe, és próbáltuk a háttérben tartani a kisasszonyt. Már amennyire sikerült. Mert időnként odakiabált a dobogón ülő párnak, és ez persze mindig a csöndes részeknél sikerült. A zenéknél rendszeresen táncba/pörgésbe kezdett és szórta saját magára a szirmokat. A zsinórban kattogó fényképezőgépek láttán pedig vitathatatlan, hogy sok vendég szórakozott a mutatványán. Jöttek is a visszajelzések, hogy Majci volt az extra fellépő, és hát a videóba is behallatszik a kiabálása. Pedig tényleg háttérbe vonultunk vele... Lizi 2011-ben ugyanezt csinálta egy másik esküvőn, végig ő volt a téma, ismeretlenek jöttek oda hozzánk, hogy neki is ilyen gyerek/unoka kell. Borzasztó szereplési vággyal van megáldva mindkét gyerekünk. Talán ez lehet az oka, hogy Lizi mostanában megint nagyon féltékeny Majcira.

Engedte, hogy feltűzzem a haját. Imádnivalók a csigái,
mindig mindenki a haját akarja simogatni :-)

A második eset a hétvégi fesztiválon történt, ahol Majci igencsak jól érezte magát. 6-tól este fél 10-ig rendületlenül menetelt/lépcsőzött/táncolt a többiek legnagyobb örömére. Mindezt szombaton és vasárnap (éjjel 7 óra alvás után) este is megismételte. Mindenkivel barátkozott, mindenkinek integetett és leállt beszélgetni vadidegenekkel. Vasárnapra annyira magáénak érezte a terepet, hogy már nem volt elég neki az, hogy a színpad előtti tér közepén táncol, hanem felment rá. A produkció közepette a színpad szélén szaladgált és táncolt. Persze többen ugrásra készen álltunk, ha esetleg úgy gondolná, hogy ő is beáll a fiúk közé a Sinatra-estre. Művész emberek mondogatták, hogy színpadra termett. A végén a kijáratnál vártuk Férjet - ő a hivatalos köröket futotta - eközben a nézők közül többen is odajöttek hozzánk gratulálni a csajszihoz. Hát, majd meglátjuk mi lesz belőle, de tény, hogy nagyon elemében van a figyelem központjában.

És ilyen, mikor profi géppel fotós készít róla képet: (Most komolyan elgondolkodtam egy családi fotózáson. Lassan már én is fénykép-kompatibilis kezdek lenni...)

Wind of change

Nem megy mostanában a rendszeres írás... Annyi teendő van, és ez mindig a lista végére kerül, aztán mire odaérek, inkább bezuhanok az ágyba. Maja mostanában nem sem kényeztet el minket alvás terén: 5 és 6 között kel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy közel éjfél, mire mi elalszunk, hát nem igazán pihentük ki magunkat az elmúlt hónapokban. És éjjel is van minimum egy ébredés, az ivás, amit most már rendszeresen Férj nyer meg. Mióta Maja bölcsis lett, azzal büntet, hogy a második helyre szorított. Ez van. Volt közel 2 évem, mikor le sem szakadt az ölemből, most úgy tűnik az apján a sor. (Mondjuk az éjszakai itatást nem bánom, keltem én eleget a 2 év alatt.) 
Amiatt aggódom kicsit, hogy általában nyáron szoktam magam kipihenni, ilyenkor feltöltődöm, és ősszel/téren bírom, amíg bírom. Most vajon meddig fogom így bírni???
A dolgaim csigalassúsággal haladnak. Már amelyik halad egyáltalán... Időnként rám tör a türelmetlenség, de továbbra is hiszek abban, hogy majd eljön az igazi, ami csak rám vár, és oka van, hogy egyelőre nem jött össze más. Anno is sok hónap kellett, mire rátaláltam a tuti helyre, és így utólag visszagondolva, hosszú listát tudnék arról írni, hogy mennyi mindennel lettem több az által. Szóval nyugi van nekem, meg kitartás! Egyébként a változás szele visszavonhatatlanul utolérte a családot. Minden fronton pozitív elmozdulások vannak, a dolgok mégsem maradnak örökké a tehetetlenség mocsarában. Ez borzasztóan motivál és úgy érzem, hogy most rajtam a sor.
A súlyom meg igencsak ingadozik mostanában. Két hete megint elértem az alsó határt, és ott nem ment tovább. Hiába csináltam mindent kifogástalanul, a számok csak nem csökkentek. Sőt, 2 napig nőttek. És persze ilyenkor jön a kudarc érzés, ami általában botlást eredményez. Aztán jött életem legszörnyűbb PMS-e. Ilyenben még soha nem volt részem: a hangulatingadozások mellett egész nap csak ettem volna. Aztán ami PMS után jött, az is leterített rendesen. A kis szervezetem alaposan büntet mostanában, a pokoli időjárásnak köszönhetően 2 levél advilultrabrutálgiga cuccost tüntettem el az elmúlt 2 hétben, a lehajolásoknál konkrétan azt hittem, hogy leszakad a fejem. 2 napja viszont újra felálltam: a mielőbbi cél, hogy a feljött 3 kiló lemenjen, majd átszakítsam azt a bizonyos lehetetlen határt. Olyan, mintha a testem belőtte volna magának ezt a jelenlegi súlyt mint optimálist, és nem akarná alább adni. Pedig azért elég vicces a jelenlegi állapotomat optimálisnak hívni. És még az sem tántorít el a további küzdelemtől, hogy lépten-nyomon kapom a pozitív visszacsatolásokat férfiaktól és nőktől (ami ugye duplán számít :-)) egyaránt.

150 év

Ennyit ünnepeltünk a hétvégén. Elég sűrű ez az időszak. 3 hét alatt 3 születésnap, 2 névnap, 1 házassági évforduló. És ez csak a legszűkebb család. Ha hozzávesszük a baráti kör egy kis részét, akkor még plusz névnapok és születésnapok jönnek hozzá. Nem is nagyon szólt másról az életünk, mint ebédek, sütemények, ajándék csokik és társaik. Csoda, hogy 1 hétre teljesen megbolondultam? 10 hónapja diétázom, úgy éreztem, a szervezetem éhezik az üres kalóriákra. Így történt, hogy 2 nap alatt lecsúszott 300 gramm Milka, majd a következő napokban 600 (!!!!) gr Nutella. Nem is folytatom a sort. Habzott a szám egész héten. Nagyon utáltam magam érte. Hát kérem, a tudat, hogy csoki van itthon... Persze a mérleg se volt rest, büntetett kegyetlenül. Aztán péntekre jól benyaltam valami vírust (tutira Majci köpött be), már a Balaton felé vezető úton úgy éreztem, hogy széthasad a nyelőcsövem. A dolog estére egy 39,4°C-os lázban csúcsosodott ki, amit aztán követett a menetrendszerű torokgyuszi. Szóval mindenki ünnepelt körülöttem, én meg az ágyban fetrengtem. Szombaton összekapartam magam, mert lekvárfőzés volt a program, nem is kevés - 34 kg - barackból. Mind cukormentes verzióban. Nagyon kíváncsi vagyok, idén kezdtük el a diétás verziókat, a korábbi eperdzsem isteni lett. Nagyon durva, hogy a lekvár makrói szinte a nyers gyümölcsével egyeznek meg! Végre egy lekvár, amit én is büntetlenül rákenhetek a zabpalacsintámra! 

Visszatérve a szülinapra: megint mérföldkőhöz értem. Akár el is lehetnék keseredve, hogy így múlnak az évek, de mi tagadás, jobb formában vagyok, mint 10, vagy akár 15 éve. Ez így nagyon jól hangzik elsőre, de azért az is hozzátartozik, hogy nem voltam topformában az elmúlt 15 évben. Na, de majd most! A 4 napig tartó masszív 40 (!) fokos láznak köszönhetően a bűnözés hetét jóvátettem, így keddtől tiszta lappal indultam. A sport egyelőre kizárva - percenként jön rám a köhögőroham - de újra felvettem a diéta fonalát. És meglepő módon nem szenvedek a korábbi zabálás után. Újra visszatért a rend. Úgy szeretem az ilyen napokat! Péntek este és szombaton is kísértés vár rám, de elhatároztam, hogy erős leszek.

Rossz után csakis jó, ugye?

Tudom, most baromira nem ezzel kellene foglalkoznom, de muszáj egyet szusszannom a felkészülés közepette. Merthogy éppen felkészülök, sőt írtam magamnak egy felkészülési tervet is a 3 napra, és pontok szerint haladok. Úgy érzem magam, mint vizsgaidőszakban. Ez van, ilyen vagyok, a cél, hogy a legtöbbet kihozzam magamból holnap. Anno is mindig ezt csináltam, annak ellenére, hogy sokan éppen hogy csak belepislogtak a könyveikbe, és mégis ugyanolyan (sőt!) eredményeket produkáltak, mint én, mert éppen szerencséjük volt. Na, az nekem nem sok jutott az életben, ha így most visszatekintek, úgyhogy továbbra sem apellálok erre. Nálam a kemény munka/tanulás volt mindig az, ami (általában) meghozta az eredményt. Ma elvileg az angolom a téma, amit fel kellene frissítenem. Nehéz ügy, mert kimaradt 2 év. És nekem senki ne mondja, hogy az, hogy olvasok angolul (mert olvasok) azzal ugyanúgy karbantartom, mintha napi szinten használnám. Alapvetően nem attól félek, hogy elfejeltettem (mert ezt a sokéves tudást nem lehet), hanem attól, hogy mennyi idő visszarázódnom. 1-2 óra alatt simán menne, nem is aggódnék. De holnap kb. 10 percem lesz rá, hogy maximális tudást mutassak. 
Egyébként elég eseménydúsan telnek a napok, a héten eddig (és még csak szerda van) minden napra jutott egy borzalom. Tegnap este megtörtént az, ami szerintem minden szülő rémálma: Maja félrenyelt evés közben. Hazakerült egy csokidarabokat tartalmazó joghurt (soha többet ilyet senkinek!), amiből egy csokidarab megakadt a torkán nyelés közben. Torzult fej, erőlködés, levegő után kapkodás, elhaló köhögés. Először fel sem fogtam, hogy milyen nagy a baj, vidáman ütögettem a hátát, majd amikor ez nem használt, rögtön szakszerű(bb) módszerhez folyamodtam. Akkor ijedtem meg igazán, mikor láttam, hogy ez sem segít. Férj után kiáltottam, aki leginkább bepánikolt, úgyhogy próbáltam egy heimlich-fogást alkalmazni (már amennyire lehet egy alig 10 kilós 2 évesen), és végül (hogy ennek köszönhetően, vagy sem, azt nem tudom) kijött az a fránya kaja. Szegénykém úgy megijedt, hogy elkezdett szorosan hozzám bújva zokogni, majd még kb. fél óráig köhögött. Mikor elhárult a vészhelyzet, akkor jött rám az ideg: remegett kezem, lábam, rájöttem, hogy milyen nagy baj is lehetett volna. Persze este rögtön rákerestem a neten, hogy mi is a szakszerű ellátás ilyen esetben. Kb. 90%-ban ezt tettem. Majával mindig történik valami. Lizinek kb. 2 meleg helyzete volt a közel 7 év alatt, Majci már most túlszárnyalta őt...
Hétfőn este meg egy hatalmas baleset volt a tőlünk 200 m-re lévő forgalmas főúton. Kb. pár perccel azelőtt történhetett, hogy odaértem, mert a tűzoltók pont akkor jöttek. Nem igazán lehet rekonstruálni a történetet, de olyan erővel csapódott egy autó az út széli hatalmas (a nagyobbik fajtájú) beton villanyoszlopnak, hogy az félig kidőlt. Azóta sincs hír a balesetről, de sajnos ez egy olyan út, ahol 100 méterenként vannak emlékhelyek :-( Mióta mi itt lakunk 3 halálos baleset történt. Ráadásul mielőtt lezárták volna a főutat - amit a villanyoszlop kiszerelése miatt kellett megtenni - rengeteg autó (többek között én is) áthaladtunk alatta. Inkább bele sem akarok gondolni, hogy hányan voltunk egy esetleges kidőlő betonoszlop veszélyének kitéve. Szerencsére ma már szerda van, túl vagyunk a fenti történéseken méghozzá épségben. Ezek után már csak jó dolgok történhetnek :-) Például egy holnapi siker, úgyhogy megyek is beleásom magam az angolba.

Képek az elmúlt 2 hónapból

Képes kiegészítés az előző bejegyzéshez:

Két éves lett:

Jómadarak:

 Nem hajlandó enni:

Mondom nem hajlandó enni:

Motorozás közben is csaj, csakis ridiküllel:

Megálltam...

 ...és a blog is ezt tükrözi. Közel két hónapja egyetlen bejegyzést sem írtam. Nem is tudom, hogyan fogom újra felvenni a fonalat. Már ha egyáltalán lehet. Valójában nem én álltam meg (sőt), hanem inkább körülöttem a dolgok. Minden téren. Pedig én hajtom ám őket, de valahogy nem vagyok elég hatékony, vagy hiba csúszik a gépezetbe, mert kevés eredményt tudok felmutatni. Rengeteg munkát teszek a dolgaimba, mégsincs látszatja. Nem tudom, hogy mi lehet a gond, de azt hiszem a június feladata, hogy a folyamataimat minden téren átnyálazzam, a hibákat megtaláljam és korrigáljam, a szükségtelen dolgokat pedig kizárjam. OMG! Úgy látszik anno sok volt a lean management előadás Madridban, kezdem már saját magamat is így szemlélni...
Rengeteg dolog történt az elmúlt 6 hétben:

1) Futás. Abszolváltam az 5 km-es távot egyhuzamban. Hihetetlen, hogy erre képes vagyok, de azért messze vagyok attól, hogy erre kényelmes tevékenységként tekinthessek. Sőt! Gyakorlatilag 1-1,5 km után jön a holtpont, ami tart 3,5-4 km-ig, utána már csak az tartja bennem a lelket, hogy mindjárt vége. 7 kört szoktam futni, ez olyan 5,7 km, 7 szuper kis emelkedővel. Tavaszi újrakezdésem óta megvan az első 100 km-em. Az a célom, hogy a szülinapomig lefutok 200 km-et, erősen veszélybe került, hiszen mostanában messze nem jutok el annyiszor futni, mint korábban (és ugye ez alapján lőttem be a célt), valamint a meleg is elég rossz hatással van a teljesítményemre. A múltkor eső után mentem ki 28 fokban, azt hittem megpusztulok. Vettem a levegőt, de úgy éreztem nincs elég oxigén benne, így 5 kör után lekullogtam a pályáról. Bár az 5 kör is több mint a semmi. Hát ez van. Nem tudom hogy alakulnak a dolgaim, de most úgy érzem, inkább futok 0 fokban, mint 30-ban...

2) Diéta. Na ez mostanában kezd mission impossible lenni nálam. Két forgatókönyv van: az első 4 étkezés tökéletes, majd este 9-kor felrántom a hűtő ajtaját. A másik pedig, hogy H-P-ig tökéletes, majd hétvégén jön egy szülinap/húsvét/május 1/zumbatábor/stb. és bűnözök. És az én drága kis testem rettentően szomjazik minden gyilkos liszt/cukor/krumpli falatra a 8-9 hónap diéta után, így aztán brutális mértékben tartalékolja őket. Emiatt pl. egy 2 napos zumbatábor alatt - 6 óra zumba, 1x futás, 1x úszás + egy kis konditerem, mindez félpanziós ellátás mellett + kis süti-piknik  ebédre - képes voltam 4(!) kg-t hízni. Szóval nehezen haladok. Ami 2 nap alatt feljön, azt 3 hétig tart ledolgozni. Nincs eredmény, és mivel nincs eredmény, a kitartásom is csökken, tehát sokkal könnyebben bólintok rá egy bűnözésre, mint mondjuk ősszel. Össze kell szednem magam, nincs mese. Persze a heti 4-5 óra sport mindig megvan (kivéve, mikor Majci volt beteg vagy én), és ha nagyon lassan, de formálódom. A hatékonyságot kell növelni, mert júniusra már nem itt szerettem volna tartani, na...

3) Majci betöltötte a 2-t. Szégyen gyalázat, hogy nem szenteltem neki bejegyzést, de majd igyekszem pótolni. Gyakorlatilag Lizi 2 kezd lenni, ömlik belőle a szöveg, énekel, táncol, színészkedik és iszonyatosan csibész. Most már komplett mondatokban fogalmaz - a ragozások és a határozók még tévesek, így nagyon vicces dolgokat tud mondani. Erősen gondolkodom egy Best of Majci összeállításban, csak az gondom, hogy szerintem ezek a gyerekszájak akkor és ott viccesek, és mindig csak annak, aki hallja őket. Na mindegy, még gondolkodom rajta, ha másért nem, hát azért, hogy gyermekeimnek legyen mit mesélniük...

4) Bölcsi. 1 hete úgy gondoltam, hogy túl vagyunk a nehezén, a kezdeti akadozások után végre úgy tűnt, hogy megbarátkozott a helyzettel, sőt szeret is odajárni. Aztán a múlt heti betegeskedése után most megint nehezen zökken vissza. Minden reggel megy a balhé, őrjöngő hiszti, az öltöztetés-fogmosás-fésülés kombó egy két felnőttet igénylő harc. Hihetetlen, hogy néha Férjjel alig bírjuk lefogni a 9 kilóját. Mert a meggyőzés és szép beszéd nála nem sem működik. És őrjöngés közben teljesen önveszélyes. Úgy rángatja a fejét, hogy rettegek, hogy egyszer nagyon be fogja verni. No, de a fejéről mindjárt részletesebben. Ill. közveszélyes is, rúg, karmol, üt, harap és lefejel (!!!). Mostanában rám dühös (nem tudok másra gondolni, mint a bölcsi miatt, mert akkor kezdett rá az ütlegelésemre), így sokszor nem hagyja, hogy én öltöztessem, pelenkázzam, mosdassam. De persze van úgy, hogy nincs más lehetőség, én veszem ölbe. Amennyiben neki ez nem tetszik, már indítja is a fejest irányomba. Hihetetlen! Vajon honnan jön ez neki?

5) Fej. Majci achillese. Az elmúlt másfél év alatt megszámlálhatatlan esése/bénázása volt, és 95%-ban a feje volt az áldozat. A kedvencem, mikor úgy megy előre, hogy közben hátrafelé néz, és nekigyalogol az ajtófélfának. Számtalanszor eljátszotta. Lizi meg pl. soha. Meg ha leguggol az asztal mellé, akkor felállás közben tutira beveri a fejét, és még sorolhatnám. Május 2-án utolért minket a végzet. Az állatkerti túránk utolsó negyed órájában megtörtént a baj. Én odébb álltam, így nem láttam semmit. Futott előre, majd megbotlott és homlokra esett. Én már csak arra lettem figyelmes, hogy Férj pánikolva fut az ölében a nagyon vérző gyerekkel felém, hogy betört a feje. Így aztán közel 7 év gyerekes lét alatt most először mi is eljutottunk a Bethesdába. Nagy élmény volt, de szerencsére jó dokit fogtunk ki és nem lett komolyabb probléma. Még ketyeg az a bizonyos 2 hónap, ami fejsérülés után mindig rizikós. Persze nem lesz semmi! Ráadásul most hétvégén újrakezdtük a 2 hónap számolását, mert megint fejre esett. Olyan, mint a zsizsik, nem bír nyugton maradni, mindig, mindenhova fel kell másznia. Most a fotel karfáján bukott át úgy, hogy 4 felnőtt volt körülötte. Szerencsére szőnyegre esett, de pont azt a részt találta el a homlokán, ahol a múltkori seb volt. Lett is lila folt, meg pukli, de azt hamar lejegeltem. Egyébként nagyon úgy néz ki, hogy maradandó heg lesz a régebbi seb helyén, hiába volt rajta az összehúzó tapasz :-(

6) Lizi elballagott az oviból. Nagyon szép műsort adtak elő. Le a kalappal előttük, volt klasszikus verselés, tánc, de volt egy totál modern része is a dolognak betanult koreográfiával. És hát olyan dolog történt, mint még soha az ovi történelmében: az óvónők elbúcsúztatását nem a dadusnéni olvasta föl, hanem Lizi. Mert még soha nem volt olyan ovis, aki így tudott volna olvasni. Ki is emelték a műsor alatt. És az alvás előtti mesét is Lizi olvassa a gyerekeknek hetek óta, ők meg rendre megtapsolják. A leendő tanítónéni is felkérte, hogy évnyitón ő szavaljon. Rettentően okos csajszi, ami persze most is mint mindig, iszonyat hisztivel párosul. 1 hónapja teljesen meg van kergülve. Mindennapos a balhé, a hiszti, a flegmáskodás, a feleselés, az "utállak" és az ajtócsapkodás. Gyanús, hogy a változás miatt stresszeli be magát, pedig ismeri a tanítónénit, ráadásul 9-en mennek 1 osztályba az oviból. Hát, remélem idővel elmúlik, mert lassan beleőszülök...

7) Váll. Nem haladok. Idestova 6 hónapja járok rendszeresen gyógymasszőrhöz, de kb. 1-1,5 hónapja megállt a javulás. Sőt, mintha 1 hete még rosszabb lenne. Borzasztóan idegesít, hogy nem tudom 100%-osan használni.

Most így végignézve a felsorolást, azt hiszem rájöttem a dolog nyitjára: annyi minden történik körülöttem, hogy a saját dolgaimra nem marad meg a 110%-os koncentrálás, csak 80, és az nálam nem elég semmire :-( Na, akkor most kellene 48 órát csinálni a 24-ből.

Már megint a bogarak

Ismét témánál vagyunk, azonban ez a poszt most nem a kisebbikem bogárfóbiás történetének folytatása. Ez most az én életemet évek óta megkeserítő általam csak "köménybogárnak" (formátum, méret alapján adtam neki ezt a szép nevet, ezúton pedig bocsánatot kérek minden biológia szakértőtől) nevezett bosszantó kártevőről fog szólni.
Először 2007 őszén találkoztam a kedves népes családdal (úgy többszázan lehettek), mikor is ellepték a konyhámat. Eleinte a pulton találkoztam pár kósza egyeddel, akkor még nem is sejtettem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, és mikor már szabad szemmel látható helyen mászkálnak, akkor igencsak komoly a probléma. A sokk után jött a folyamatos pakolás/fertőtlenítés/mindent kidobás és úgy cirka fél év kitartó küzdelem után végre fellélegezhettem. Az elmúlt években kb. 3-4 hasonló támadást sikerült visszavernem, de mivel figyelek, olyan extrém helyzet soha nem alakult ki azóta. Az egészben az a legdühítőbb, hogy simán belemásznak lezárt üvegekbe is, a nylon zacskókról (akár dupla/tripla rétegben) pedig már ne is beszéljünk. A fűszerpaprika az egyik kedvencük, így azt tonnaszám küldöm a kukába. Bokros teendőim közepette pedig más sem hiányzott, mint az, hogy múlt hét elején ismét találtam 2 példányt a szekrényben heverészni. Mivel az elmúlt hónapokban minden alapanyagomat lecseréltem, hevesen kezdett el verni a szivem, hogy a méregdrága liszteket/köreteket elveszíthetem. Persze megint a paprika volt a ludas. Én már csak azt nem értem, hogy az első példány hogy kerül a lakásba? Az őrölt paprika és az én konyhaszekrényem koordinátái olyan kölcsönhatásokat indítanak el, amiből ezek a dögök maguktól kifejlődnek? Szerencsére a kincseim megúszták, csak a paprikát kellett kidobnom, ill. az 1 kg-s kuszkuszom (majdnem teljes zacskó) megfigyelés alatt áll. Nem halogattam tovább a dolgot, és elrongyoltam az ikeába, újabb/profibb tárolóegységek után.
Pakolás után pedig ilyen rendezetten áll most minden a konyhámban:

Remélem ez bogár-barátaimban is tudatosul, és messzire elkerülik a szekrényemet.

Jó is, rossz is

Nagyon felemásra sikeredett a mai nap. Minden összeesküdött ellenem, mégis sikerült több pozitív élményt is összehozni. Reggel futással indítottam a napot, de a technika ördöge közbeszólt. Többszöri próbálkozásom ellenére a telefonomon lévő gps és a pulzusmérő is behalt. Nem tudom mi lehetett a gond, de ott álltam minden segítség nélkül. Még jó, hogy a zeném működött, mert anélkül biztosan nem indultam volna el. Teljesen vaktában futottam, egyedül az óra ketyegett a programban, így aztán szépen 5 percenként a fülembe mondta a csaj, hogy 0 km és 0 pace. Szuper! Gondoltam egy nagyot, és magamra hagyatkoztam futás közben. Mivel a 6 hetes edzésterv vége számomra egy kicsit el van nagyolva (gyakorlatilag a 15 perces futás után szinte azonnal jön a folyamatos 5 km), saját magamra szabtam a programot. Úgy terveztem, hogy  alkalmanként 2-3 perccel emelem az időt, aztán előbb-utóbb eljutok az 5 km-ig. Eddigi tapasztalataim alapján tudtam, hogy kb. 3 körnél van meg a 15 perc, tehát azon mindenképpen túl kell jutnom. A 3. kör végén lévő emelkedőnél azt hittem, hogy meghalok (na, akkor azért nem bántam, hogy nem látom az aktuális pulzusom), de végül sikerült fölérnem, utána pedig nem tudom mi történt velem, de teljesen megtáltosodtam. Mikor érzésre megvolt a 17 perc, eldöntöttem, hogy addig csinálom, ameddig bírom. Aztán a következő emelkedő is ment, meg tovább is. Végül éreztem, hogy az agyam hiába tudna többet, a testem a teljesítőképessége határához ért, így sétára váltottam. Mikor megláttam az órán a 26 percet, madarat lehetett volna velem fogatni. Hihetetlen, hogy képes vagyok erre egyáltalán nem sík terepen, ahol januárban még 1 perc futás után is térdig lógott a nyelvem. Menetközben persze a pulzusmérőm és a gps is megjött, így aztán a futás végére teljesen fals eredményt rögzített a program.
Ebéd után jött a másik hidegzuhany: Maja nem volt hajlandó elaludni. Nagyon remélem, hogy csupán egyszeri alkalom volt, de Liziből kiindulva akár számolnunk kell azzal is, hogy befejezte az ebéd utáni alvást. Végülis mindjárt 2 éves! Lizi is ekkor szokott le róla. Persze ez a lehető legrosszabbkor jött, Mami és Papi 2-re igérték magukat, tehát igyekeztem mielőbb letenni a kisasszonyt. Úgy tűnt, hogy nem lesz vele gond, mert - tőle teljesen szokatlan módon - ebéd előtt már majdnem bebólintott. Aztán kaja után elvittem a szobájába és beraktam az ágyába. Majd kibulizta a nyitott ajtót (kb. 3 napja szokott rá, mi meg Férjjel hónapok óta azon tanakodtunk, hogy Lizinél vajon mikor kellett kinyitni az ajtót, mert nem írtuk le sehova és már a feledés homályába veszett). Aztán 2 perc csönd után elkezdtett karattyolni. Ez is ismerős volt, Lizi ugyanezt csinálta. Majd indult az "anya-anya-kijössz-nappaliba" c.örökérvényű opusz. Én itt már rosszat sejtettem. Mielőtt nagyon bepörgette volna magát, bementem hozzá, és vállaltam, hogy a fotelben maradok. Mivel megállás nélkül karattyolt és izgatottan Mamit/Papit emlegette, majd félpercenként állásba pattant, tudtam, hogy nem volt jó ötlet azzal a szöveggel altatni, hogy "mire felébredsz, Mami és Papi már itt lesznek", de már késő volt ezen morfondírozni. 45 perce olvasgattam a sötétben a telefonomon a híreket, mikor is megcsörrent. Pont 2 óra volt. Mamiék megérkeztek. Megbeszéltünk még egy plusz kört, hátha addig elalszik, de végül nem jött össze a dolog. 4-ig teljesen rendben volt a kiscsaj, úgy pörgött, mint aki 3 órát aludt. Aztán jött a villámgyors összeomlás. Elkezdtett széthullani, ütött vágott, és nem lehetett kioperálni az ölemből. Majd egyszer csak hangos horkolásra lettünk figyelmesek: elaludt a karom simogatás közben. Olyan gyönyörű volt alvás közben, hogy szívem szerint össze-vissza csókolgattam volna, de végül türtőztettem magam. Észrevétlenül nőtt meg, és már hónapok óta nem aludt így rajtam. Sajnos tudtam, hogy amint leketyeg az első 45 perces alvási ciklus fel fog riadni és rosszkedvű lesz. Be is jött a dolog, ébredés után jó sok idő kellett, hogy újra elővegye a jókedvéz.
Lizit öszepakoltuk, és elment Mamiékkel. Indulás előtt még pár csepp könnye is kicsordult, pedig imád náluk lenni. (Mikor balhézik velünk, azonnal azt vágja hozzánk, hogy odaköltözik Mamiékhoz és ott jár majd oviba.) Mostanában nagyon érzékeny lett. Mindenen meghatódik. Szerencsére hamar visszabillent, és mire kihajtottak a kapun, már nagy vigyorral az arcán integetett a kocsiból. Bár jól fognak esni a balhémentes csendes napok, rettentően fog hiányozni. Sőt, már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy üres az ágya :-)

Anya, kezdődik!!!!

Teljesen el vagyok havazva... Nem gondoltam volna, hogy ilyen sűrű lesz a program a beszoktatás miatt. Lizivel könnyebben és nagyobb lépésekben ment minden. De tudtam, hogy Majcival nehezebb lesz, és lelkiekben fel is készültem rá. Gyakorlatilag 3 hét kellett ahhoz, hogy eljussunk egy normális mértékű (másfél órás) alváshoz és az uzsonnához. Szinte miliméterenként haladtunk előre, én meg kis túlzással másfél hetet a bölcsi előterében töltöttem. Volt minden, öröm/bánat/sírás/anya büntetése, de most, 4 hét után kijelenthetem, hogy szeret oda járni. Reggel már vidáman megy be a csoportszobába, de csakis én kísérhetem be. Egyik reggel kivételesen az apja vitte be, lett is belőle zokogás. Ismeri a csoporttársait, tudja a neveket, mindig mesél valmit a benti történésekről. No, és persze a csoport legapróbbja kit szúrt ki magának? A legnagyobbat. Bő egy évvel, egy fejjel és vagy 10 kg-val nehezebb nála a kislány, akivel folyamatosan mókázik. Borzasztóan ragaszkodik a két gondozónőhöz, ha ők valamiért nincsenek látóközelben, akkor szinte pánikba esik. Előbb-utóbb biztosan elfogadja majd a másik szobában lévő gondozónőket is. A beszédfejlődése miatt is megnyugodhatunk. No nem, mintha én aggódtam volna, de Férj Lizi extra tempóját tekintette a mércének (ő ilyenkor már körmondatokban fogalmazott, és 1-2 boribon mesét is fejből mondott, a könyv lapozgatása közben), és időnként kétségbeesését fejezte ki. Az egyik gondozónő kb. 1 hét után elhűlve hozta ki Majcit, hogy mennyit bír beszélni, be nem áll a szája, és folyamatosan karattyol, csak mondja a magáét. Khmmm, hangos család? Igen, Maja is a képbe illik. Egyébként, mióta bölcsis, még durvábban belehúzott a beszédbe. A minap is a kertben sétálgatva, a fülére szorított telefonban komoly párbeszédet folytatott Tomival, közben vadul gesztikulált, még olaszos kézmozdulatok is szerepeltek a repertoárjában.
A beszoktatás közben én is igyekszem mielőbb letudni az 5 éve halogatott teendőimet. Komoly listát írtam, és annak ellenére, hogy egész nap "teszem-rakom", most úgy érzem, hogy soha nem fogok a végére érni. 1 hét múlva Maja szülinapi buli, amivel pont a 0-n állok, a gyes igénylést is totál elfelejtettem, húsvét is mindjárt itt van, plafonig ér a vasalnivaló, hogy az egyéb igencsak fontos és sürgős feladataimról ne is beszéljünk...

Imádom az ilyen reggeleket!

Majci megérezte a hétvégét, tehát kegyes volt hozzánk ismét ébresztőt fújt hajnali 6-kor. Hiába győzködtem, hogy jöjjön közénk és még aludjon egy kicsit, ő határozottan a kakaóját követelte. Nem volt mit tenni, kipattantam és elindult a reggeli menet. Amint magamhoz tértem a kávém után, Férjjel felvázoltuk a korai kelés adta lehetőségeket: a lakás szokásos reggeli összelapátolása után pattanjunk autóba, és míg én lefutom a napi penzumomat, addig ők pont megjárják az onnan egy köpésnyire lévő piacot. Futócucc fölránt, pulzusmérő, telefon, füllhallgató, víz összeszed és már indultunk is. Isteni idő fogadott a parkba érve, ami hihetetlenül motiváló volt. Még a legnehezebb pillanataimban is erőt adott a napsugár, ami az arcomat melengette. Az utolsó két percben a többiek is megérkeztek, tehát még az időzítés is elsőosztályú volt. Felemelő érzés, hogy egy átlagos család reggelizési idejében mi már ennyi mindent csináltunk. Na, ezért szeretem én a koránkelős hétvégéket! A nap többi része pedig a megvásárolt 3 szatyornyi zöldség feldolgozásáról fog szólni :-)

Bogárfóbia

Kisebbik gyermekem retteg a bogaraktól. Ez így önmagában annyira meglepő sem lenne, hiszen nőből van, továbbá rendelkezik egy nővérrel és egy anyával, ergó további nőnemű egyedek is vannak a közvetlen környezetében, akiktől eltanulhatta ezt a viselkedést. Csakhogy nagyon nem volt mit. Ráadásul ez a kislány ugyanaz a kislány, aki tavaly ilyenkor megpiszkált minden egyes ízeltlábút, előszeretettel pöckölgette, vizsgálgatta a hangyákat, pókokat, sőt - legnagyobb rémületemre - még a fullánkosokra is ráment volna, ha nem vagyok elég gyors. Örültem is neki, hogy ilyen jó viszonyt ápol a bogarakkal, mert igyekszem a lánykáimat nem a legapróbb rovartól tűhangon sikoltozó nőstény egyedekké nevelni. Ami valljuk be, időnként nekem is nehezemre esik. A pókók, hangyák, egyéb apróságok hidegen hagynak, de a fullánkosoktól - valószínűleg már csak az allergiám miatt is - nekem is elszorul a torkom, a kitinpáncélosoktól pedig kiráz a hideg. És akkor sem voltam túl boldog, mikor egyedül maradtam a lakásban egy szép kifejlett csótánnyal. Kétszer is. Ennek ellenére igyekszem magam türtőztetni, és mindkét gyermekemnek azt kommunikálom, hogy a bogarak az életünk részei és nem kell rögtön a szomszéd kerületig szaladni előlük. Lizinél be is jött (egy darabig), mostanában viszont minden szezonkezdéskor pár napig para van, de végül szerencsére megnyugszik. Maja azonban pánikrohamot kap minden egyes bogár láttán. A minap testközelbe került három darab bodobáccsal, rögtön végig is futott rajta a jeges rémület. Odahívott és elkezdte mantrázni a tőlem tanultakat: "Nem kell félni a bogártól. A bogár aranyos". Én is elismételtem a mondatokat, majd úgy tűnt, hogy Majci megnyugodott. Ez egészen addig tartott, amig szegény kis bodobács elindult feléje. Itt teljesen vége volt, magánkívüli állapotban kezdett el szaladni, amíg csak bírt. Aztán másnap a sokk megismétlődött egy 1 mm-es pókica láttán, ami a mosdókagylóban ejtőzött. Rendszeresen úgy ébred, hogy az első mondata ez: "nem kell félni a bogártól, a bogár aranyos". Nem tudom hogy lehetne átbillenteni ezen. Tegnap este hatalmasat pancsolt a fürdőkádban, a vízbe azonban belepottyant 1 db 2 mm-es fekete szösz. Azt a repülőrajot, amit a szösz láttán bemutatott! Pánikolva, sikítozva pattant föl állásba, majd azonnal a kád peremén termett, és remegve kapaszkodott belém. Hiába nyugtattam, hogy nem bogár, csak egy kis szösz, zokogásban tört ki.
Az eset után a reggeli ébredésnél a már ismert mondatot kiegészítette a "nem kell félni a szösztől, a szösz aranyos" szöveg is. Elképzelésem sincs, hogy hogyan lehetne ezt a fóbiát feloldani, de nagyon jó lenne túljutni rajta. Főleg, hogy itt a tavasz, bogárból csak egyre több lesz...

Viszlát komfort zóna

Ha most elvonatkoztatok a kilókban/centikben mért eredményektől, akkor a legnagyobb változást TILTesedésem óta a komfort zóna folyamatos elhagyása jelenti. Munkám során rendszeresen megteszem, de - talán pont ezért - magánéletben tudatosan kerültem, amikor csak lehetett. De ősszel minden megváltozott. Olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amit még pár héttel/hónappal korábban sem gondoltam volna. És az a legdurvább az egészben, hogy tudatosan keresem a kihívásokat. Ha egy megvan, már rögtön azon gondolkodom, hogy mi legyen a következő lépés. A legnagyobb mérföldkő az életemben a futás elkezdése volt. A rendszeres sport ellenére még nyáron sem tudtam elképzelni magamról, hogy valaha is elinduljak. Aztán Lizi szülinapján jött a kattanás - akkor már napok óta csak ez járt az eszemben - és elkezdtem. Nincs mit szépíteni, az akkori paramétereimmel folyamatos küzdelem volt minden perc. Aztán, mikor kezdtem volna belejönni, jött a sérülés. Meg a hosszú kényszerpihenő. De az agyam már akkor is csak kattogott. Tudtam, hogy nem fogom megvárni a tavasz kellemes melegét, hogy újra elinduljak. Annál jobban hiányzott a futás. Vagy talán a kihívás. Mert azt hiszem nekem most még legalább 50 %-ban a kihívást, a folyamatos küzdelmet és a mérhető fejlődést jelenti a futás, és csak a másik fele szól magáról a sportról. Januárban már nagyon viszketett a tenyerem - hát még a talpam - így újra elkezdtem a 6 hetes programot. Mert úgy éreztem, hogy a 0 fokban való mozgás pont kilométerekkel a komfortzónámon kívűl található. Aztán mikor ezt már kipipáltam, emeltem a tétet egy hóeséssel. Iszonyatos élmény volt a szállingózó hópelyhek között szaladgálni. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még nem próbálta. (Azt már csak halkan jegyezném meg, hogy megint az eufória legmagasabb szintjén, az utolsó 500 méteren nem figyeltem az út szélére, ami a pár centis hó alatt alig látszott, és megint félre léptem. Naná, hogy a rossz bokámmal... Meg is ijedtem, de végül nem lett  belőle semmi komoly, viszont pár hétig hanyagoltam a futást. És ekkor megfogadtam, hogy nincs több szaladgálás hóesésben/esőben/csúszós úton, mert kipipáltuk és megy, de egy ép boka többet ér, minthogy pont 6 hét alatt végezzek az edzéstervvel.)
Most hétvégén viszont egy újabb lécet sikerült megugranom. Ez pedig nem más volt, mint a 80 km/h-s szél. Konkrétan mindenki bolondnak nézett, mikor szombaton kijelentettem, hogy megyek futni. Most utólag bevallom, magam is elég bizonytalan voltam a témában - főleg, mikor láttam, hogy borította föl a teraszon a szél az 50 kilós tujákat - de próba nélkül nem akartam feladni. És lenyomtam a napi penzumot. Nem mondom, hogy szívem szerint időnként nem fakadtam volna sírva, mikor emelkedőn fölfelé még a szembeszéllel is küzdenem kellett... De sikerült! :-)
Most már tényleg nincs lehetetlen!!!

És igen!

Újabb mérföldkőhöz érkeztem. A mérleg ma reggeli állása alapján átléptem a -20 kg-ot. Sálálálálá!!!!
Az utolsó fél kilóhoz hozzásegített az antibiotikum mellékhatása. A kúra 6. napjára gyakorlatilag minden - a betegtájékoztatóban leírt - lehetséges mellékhatást produkáltam, úgy, mint: hasmenés, hányinger, szédülés, gyengeség. Nem is tudom mit mondjak már erre. Megszámlálhatatlan ilyen Augmentin-kúrát csináltam már végig, és eddig még soha semmilyen mellékhatás nem jelentkezett. Ráadásul nagy dózisban küldöm a bogyók mellé a Normaflore-t is. Nem tudom, most miért, de kutya sz.rul vagyok. A mai és holnapi sprottevékenységeknek megint lőttek :-(
No, de vissza a súlyomhoz, azt hiszem ez az utolsó fél kg mínusz már alanyi jogon járt nekem, hiszen szerintem én vagyok az egyetlen a földön, aki sem egy napokon át tartó Calici alatt, sem pedig egy 5 napig tartó 39 °C fölött lázas állapot alatt nem fogyott egyetlen grammot sem.
Azt hiszem ez a 20 kiló már mindenképpen egy lélektani határ. Újabb lökést ad (főleg, ha végre teljesen rendbejövök), hogy még nagyobb erőbedobással (van még olyan?) csináljam tovább a programom. Ráadásul bő 2 kg-ra vagyok a mindenkori legkisebb súlyomtól :-)

A szülők esete a megvadult krokodillal

Amennyiben úgy gondoltam, hogy az orvosoknál tett látogatás után csakis problémamentes és villámgyors gyógyulás következhet, tévedtem. Bár rám azért erőteljesen hatott a lórugásnyi antibiotikum, aminek következtében lement a lázam, és hát egy láztalan éjjel és nappal + dél óta 2 tökéletesen működő orrlyuk (no meg az, hogy végre becsukhattam a számat egy szimpla levegővégelhez) csodákat tud művelni az ember hangulatával. Már el is felejtettem milyen éjjel aludni, nappal kikelni az ágyból és normálisan levegőt venni.
Majci viszont zsákutca, ugyanis nem bírja lenyelni az antibiotikumot. Amit egyébként teljesen megértek, ugyanis belenyaltam én is (mindent megkóstolok, amit beadok neki) és a tömény undort heves öklendezés követte részemről. Többször is próbálkoztunk - 2 emberes a mutatvány - de addig jutottunk el, hogy a szájába varázsoljuk a szirupot. És az ember ilyenkor simán azt hiszi, hogy a nehezén túl van, és innen már gyerekjáték az ügy. No, de nem Majcival és a szuper anyaggal. Maja képes két percen keresztül üvölteni, miközben a szájában tartja ill. elkezdi oldalt kicsorgatni a gyógyszert. Mi meg küzdünk vele, mint egy megvadult krokodillal, minden praktikát/férfierőt bevetve sikerül csak becsukni a száját. A dolog azonban itt sem ér sikeres véget, ugyanis nyelési idő után max. 30 másodperccel minden visszajön. Tegnap este többszöri próbálkozás után feladtuk a küzdelmet, Férj ma ment másik receptért. Elképzelésem sincs, hogy mi lesz, mert Dokinéni szerint amit Maja megeszik, az nem jó a jelenlegi problémájára, amit meg most fel tud még írni, az ugyanazt a hatóanyagot tartalmazza, mint az eredeti, tehát annak is van némi (????) keserű utóíze. Mindenesetre a gyógyuláshoz mindenképpen le kell nyomni egy AB-kúrát. Hát, a lecke fel lett adva...
Még jó, hogy én már ilyen szuper állapotban vagyok, így nem okoz gondot a tegnap este összerókázott 2 mosásnyi ruha, szőnyeg stb, ráadásul a láztalan éjszakán felbuzdulva ma lerángattam az 5 nap alatt ronggyá amortizált ágyneműket is.
Ja, és már csak röhögök rajta, de reggel óta nekem is és Férjnek is kötőhártya-gyulladása van. Ennyit erről. Csak, hogy tudjuk hányas is az a kabát :-)

A mai reggel krónikája

Felébredtem. Mennyi az idő? 6 óra. De jó, akkor végre sikerült egyben 6 órát aludnom napok óta először. Ajjaj, forró vagyok már megint. Hol a lázmérő? Már megint 39,3. Ez már 5 napja tart, nem lesz ez így jó. Majával vajon mi lehet? Ébred ő is. Menjél érte te, én nem bírok a láztól talpra állni. Meleg a gyerek is? Na, ne már! Hol a lázmérő? Szerencsére csak 37,4. Akkor is le kéne vinni a dokihoz, mert csak teljesen egészségesen kezdheti a bölcsit. És igen, megértettem, én is megyek dokihoz. Mikor rendel ma? Reggel? Hogy oldjuk meg? Mi a programod? Tárgyalás 11-től, a többi módosítható? Akkor Te viszed Maját a dokihoz nyitásra, én távirányításban összerakom addig Lizit, adok neki enni, hátha úgy elhúzódik a rendelés, hogy lekési az oviban a reggelit. Igenis, értettem, óvatosan ugrálok a lázzal. Nem érdekel a lázam, Maját gyorsan összerakom. Bakker, miért van barnára szineződve a pisi a pelusban? Fél 8, már kész is van, adom rá a cipőt & kabátot és indulhattok. Jajj, Lizikém Te meg készülődjél, nincs erőm veszekedni veled. Nem, már 3 mesével ezelőtt is azt mondtad, hogy csak ezt szeretnéd végignézni. Induljál, légyszives. Miért csinálod ezt a beteg anyáddal? Balhézni szeretnél? Jól van, tudtam, hogy aranyos és megértő vagy, imádlak. Gyere, egyél gyorsan, Apáék már végeztek a doktor néninél, mindjárt itthon lesznek. Mi a baja? Húgyúti fertőzés. Kedden kell visszavinni, ugrott a bölcsi. Ajjaj! Indulás gyorsan. Szia Lizi, szép napot az oviban. Végre megérkeztünk ebbe a rendelőbe is. Miért vannak ennyien, ha mindenki időpontra jön? Ne, Majci, ne kezdj el nyüglődni! Ok, nyüszöghetsz is, csak ne kezdj rá a szirénára. Ennyit a rendelő nyugalmáról. De jó, már mehetünk is. Maja, ne sírj, nem olyan ijesztő a doktor bácsi. Na jó, de. Mindegy, de legalább nem téged fog vizsgálni. Hát, így engem sem, Majci, menj oda apához. Légyszi! Ok, doktor úr, akkor tud így üvöltő gyerekkel az ölemben vizsgálni? Nem? Jó, akkor menj oda apához. Nézd mit mutat az asszisztens néni! Vírus szövődményekkel? Ez nem hangzik túl jól. Nem, nem gond az antibiotikum. Meg akarok gyógyulni, elég volt az 5 napja tartó szenvedés. Férj rendben van? Megnézi? De jó, akkor neki legalább jó. Viszontlátásra! Gyorsan ide be a gyógyszertárba. Ne üvölts, Majci! Ok, menj egyedül, mi beülünk a kocsiba. Ez most csak 5 ezer volt? Végül is akkor február óta "MÉG CSAK" 38 ezernél járunk ami a gyógyszereket illeti. Gyorsan meg kell állni útközben egy molinóért? Jó, semmi gond. Menjünk föl mi is? Ok, tényleg régen látott minket Tibi. Micsoda, Tibi szabin van? Akkor mi legyen most? Majcika, ne sírjál, mindjárt otthon vagyunk. Simizem a hasad, így már nem fáj? Ajjaj, mi ez az öklendezés, ugye nem fogsz ide hányni? Sziasztok, mi előre indulunk. Jajj, hol maradt a sapid? Így nem mehetünk ki, hideg van. Ajjaj, ne öklendezz! Kéne a gyerek sapkája, kimennénk. Végre kint vagyunk. Bakker! Mindent lehánytál. Még jó, hogy nem bent. Gyorsan vegyél ki a táskámból egy zacskó zsepit. Itt is olyan, meg itt is, és még ott is. Mehetünk? Elaludt. Bemenjünk a bölcsibe szólni? Felhívtam volna őket telefonon. Jó, tényleg jól állunk időben, akkor menjünk, addig is alszik. Végre ideértünk. Beszaladok gyorsan. Toljuk egy héttel. Rendben. Hazaértünk. Épp időben, hogy indulhass. Összehányt ruhát gyorsan le, mosógépet indít. De jó, pont megszáradt egy adag, mégiscsak lesz hova teregetni. Alig állok a lábamon, nagyon le kellene már ülni. Nem lehet, bőven van még tennivaló. Először a gyógyszerek. Megint egy szatyornyi. Hova pakoljam? Tele van a konyhapult velük. Hogy kell ezt a port elkészíteni? Na végre. Basszus, ez iszonyatosan rossz ízű. Gyere idd meg, nem olyan rossz. Ne öklendezz! Tessék, igyál rá egy kicsit. Hogy fogom én ezt napokon keresztül beadni neked? 1 adag ruha lepakolva, elrámolva, és a gép is lejárt. De jó, lehet végre teregetni! Kérsz enni? DVD? Jó, már rakom is be. Jajj, nekem is milyen jól fog esni, ha végre leülhetek. Imog? Rendben simogatlak. Végre fekvő pozícióban vagyunk mindketten. Én most fel nem állok innen egy darabig...

Hosszú február

Hiába a február a legrövidebb hónap, nekünk mégis baromira hosszúra sikeredett. Alapvetően nem panaszkodhatom, hiszen október óta Lizi talán 1x volt beteg, Majci meg 2-3x, (mi felnőttek meg félszer-félszer) ami kész felüdülés a tavalyi szezonhoz képest (akkor havonta 1x mindenkit elkapott valamilyen kór, januártól meg már vége sem volt a körnek, jött a következő). Először egy jó kis torokgyuszival nyitott Lizi. Két nap múlva Férj is elkapta, és olyan szinten bedurvult nála a helyzet, hogy a következő hétvégén az ügyeleten kötött ki tűszős mandulagyulladással. Aki ismer minket, az tudja, hogy mit jelent, ha én v. Férj orvoshoz, hátha még az ügyeletre megy. Kb. félholt állapotban vagyunk. Nekem is kapirgált egy kicsit a torkom, de végül nem lett belőle semmi. (Hiába, no, a clean eating és a rendszeres sport megtette a hatását!) Lizi rendbejött, Férj szenvedett, majd Majci kötőhártya gyulladást kapott. Egy szem, majd a másik, majd mintha újra az egyik, majd egy jó kis ödéma a szemcsepptől. Február 2. felére úgy tűnt, hogy szépen lassan meggyógyulnak a gyerekek - bár Férj még AB mellett is szenvedett - én meg már kezdtem hátradőlni. És mi történik (úgy kb. mindig) mikor hátra akarok dőlni? Jön a következő figyelmeztető pofon. Múlt hét szerdán Majcinak elkezdett menni a hasa. Eleinte nem is volt annyira durva, de estére már éreztem, hogy nem lesz sima eset. Csütörtökön reggel 7 és 9 között 20 percenként telerakta a pelenkát. Én már annyira sajnáltam szegényt. Tiszta seb volt a popója tenyérnyi felületen. Nem tudom mitől szenvedett jobban: a feneke miatt vagy az állandó hasmenést kísérő gyomorgörcsöktől. Dokinéni Calicit diagnosztizált, és felhívta a figyelmemet a kiszáradás elkerülése érdekében végzendő feladatokra. Miután Lizi világéletében rossz ivó volt, tudom mit jelent görcsösen - az elfogyasztott centilitereket figyelve - folyadékot diktálni egy gyerekbe, aki nem akar inni. A helyzet aggasztó volt eleinte, de hétvégére úgy tűnt, hogy túlvagyunk a nehezén. Vasárnap már enni is hajlandó volt a kis "újranyolckilósom". Persze mi sem úsztuk meg, szombat hajnalban Férjjel mi is szorgalmasan járkálni kezdtünk a mosdóba. Reggelre olyan állapotba kerültünk, hogy fel sem tudtunk kelni, nekem kétszer kellett megtámaszkodnom a folyósón, mert fölállás után úgy elkezdtem szédülni, hogy minden elsötétedett előttem. Migrénes fejfájás és non-stop hányinger övezte a hétvége első napját. Vasárnap Lizi is beállt a sorba, reggel 8-ra 4(!) adagnyi mosás gyűlt össze az éjszakai balesetek miatt. A sok feladat láttán - mosás, domestosos nagytakarítás, ágyneműhúzás, betegápolás - azonban már nem volt időnk betegnek lenni... Azt sem tudtam hirtelen, hogy mely pontján essek neki a lakásnak. Végül szépen elosztottunk a feladatokat. Lizcsi délutánra nagyon sz.rul lett, folyamatosan 39 fok fölötti lázzal küzdött, és a már gyógyulófélben lévő Maja rögtön ki is használta a gyengeségét. Ugrált rajta, hiába szedtem le róla 100x, újra rámászott és direkt csesztette. Én nem is értem, hogy ez honnan jön neki és miért csinálja, de igazi kis genya és baromira élvezi. Ma reggel szerettünk volna elsőként a rendelésre érni - ez kb. fél 8-as érkezést kíván -, aminek nem is lett volna akadálya, hiszen Lizi 6-kor kelt, de sajnos rókával, majd újabbal, így végül nem indultunk útnak. Ma pihi van, holnap délután újra próbáljuk. Talán akkor már a tömeg sem lesz akkora, mint a teljes hétvégén összegyűlt hétfő reggeli. Sajnos tapasztalatból is tudom, az elmúlt 3 hétből 2x ott voltunk...
Most tehát várjuk a február végét, mint a Messiást, remélve, hogy az új hónappal végleg búcsút inthetünk ennek a beteges időszaknak.

Bermuda háromszög

Ez nálunk a konyhában található. Jellemző rá, hogy frissen elkészített ételek/desszertek tűnnek el benne pillanatok alatt, nyomtalanul.
Komolyan mondom hihetetlen! Mintha egy hatfős család élne itt 4 db jó étvágyú fiúgyermekkel. Férj szerint egyszerű a magyarázat: túl jól főzök. Különben is ez az én hibám. Így történhet meg az, hogy a terveim szerint 3 napra készített kaják 1-1,5 nap alatt felszívódnak. Mint például a vasárnap délután készített hatalmas tepsi muszaka. Gondoltam, jó lesz a hét első felére a gyerekeknek - meg kicsit a Férjnek (ő ugyanis elvileg fogyózik és salátán + csirkecombon él). Gyakorlatilag 1 órával azután, hogy kivettem a sütőből, már több mint a fele hiányzott és úgy kellett kimentenem 1-1 adagot a gyerekeknek hétfőn vacsira. Pedig én kb. 2 kanálnyit vettem ki, hogy lecsekkoljam, és hát Majci sem a hatalmas adagjairól híres.
Kedden délelőtt pedig - pótolandó az idő előtt elfogyott ebédet - nekiálltam egy nagy adag krumplistésztának + paradicsomlevesnek. Ha valaki látott volna, tutira azt gondolja, hogy egy kisebb hadseregnek főzők, ugyanis csúcsidőben a tűzhely minden pontján a legnagyobb méretű lábosom - 15 literes? - ill. az óriási serpenyőm pihent. Alig fértek el egymás mellett. Magam is megrémültem, mikor megláttam az elkészült adagot, és megfogalmazódott bennem, hogy most talán túllőttem a célon.
Aztán most újra megnéztem az üvegedényt, és dobtam egy hátast. Max. 2 adag maradt belőle. OK, ebből én is ettem egy keveset, mert egyszerűen imádom. Diéta ide, diéta oda, tegnap és ma is ettem egy-egy "Majaadagnyit", mert hónapok óta nem ízleltem se a krumplit, se a tésztát.
Most újra elkezdhetek azon gondolkodni, hogy megint mit főzzek. Vagy még egyszerűbb, és időkímélőbb lenne, ha beszereznék egy "terülj, terülj, asztalkámat".