Wind of change

Nem megy mostanában a rendszeres írás... Annyi teendő van, és ez mindig a lista végére kerül, aztán mire odaérek, inkább bezuhanok az ágyba. Maja mostanában nem sem kényeztet el minket alvás terén: 5 és 6 között kel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy közel éjfél, mire mi elalszunk, hát nem igazán pihentük ki magunkat az elmúlt hónapokban. És éjjel is van minimum egy ébredés, az ivás, amit most már rendszeresen Férj nyer meg. Mióta Maja bölcsis lett, azzal büntet, hogy a második helyre szorított. Ez van. Volt közel 2 évem, mikor le sem szakadt az ölemből, most úgy tűnik az apján a sor. (Mondjuk az éjszakai itatást nem bánom, keltem én eleget a 2 év alatt.) 
Amiatt aggódom kicsit, hogy általában nyáron szoktam magam kipihenni, ilyenkor feltöltődöm, és ősszel/téren bírom, amíg bírom. Most vajon meddig fogom így bírni???
A dolgaim csigalassúsággal haladnak. Már amelyik halad egyáltalán... Időnként rám tör a türelmetlenség, de továbbra is hiszek abban, hogy majd eljön az igazi, ami csak rám vár, és oka van, hogy egyelőre nem jött össze más. Anno is sok hónap kellett, mire rátaláltam a tuti helyre, és így utólag visszagondolva, hosszú listát tudnék arról írni, hogy mennyi mindennel lettem több az által. Szóval nyugi van nekem, meg kitartás! Egyébként a változás szele visszavonhatatlanul utolérte a családot. Minden fronton pozitív elmozdulások vannak, a dolgok mégsem maradnak örökké a tehetetlenség mocsarában. Ez borzasztóan motivál és úgy érzem, hogy most rajtam a sor.
A súlyom meg igencsak ingadozik mostanában. Két hete megint elértem az alsó határt, és ott nem ment tovább. Hiába csináltam mindent kifogástalanul, a számok csak nem csökkentek. Sőt, 2 napig nőttek. És persze ilyenkor jön a kudarc érzés, ami általában botlást eredményez. Aztán jött életem legszörnyűbb PMS-e. Ilyenben még soha nem volt részem: a hangulatingadozások mellett egész nap csak ettem volna. Aztán ami PMS után jött, az is leterített rendesen. A kis szervezetem alaposan büntet mostanában, a pokoli időjárásnak köszönhetően 2 levél advilultrabrutálgiga cuccost tüntettem el az elmúlt 2 hétben, a lehajolásoknál konkrétan azt hittem, hogy leszakad a fejem. 2 napja viszont újra felálltam: a mielőbbi cél, hogy a feljött 3 kiló lemenjen, majd átszakítsam azt a bizonyos lehetetlen határt. Olyan, mintha a testem belőtte volna magának ezt a jelenlegi súlyt mint optimálist, és nem akarná alább adni. Pedig azért elég vicces a jelenlegi állapotomat optimálisnak hívni. És még az sem tántorít el a további küzdelemtől, hogy lépten-nyomon kapom a pozitív visszacsatolásokat férfiaktól és nőktől (ami ugye duplán számít :-)) egyaránt.