Enni!!!

Szokásomtól eltérően nem írok havi jelentést Majciról. Semmi extra nem történt: növesztett egy fogat - így már csak a szemfogak és a kettes őrlők váratnak magukra - egyre több értelmes szót használ a megállás nélküli karattyolása mellett és megtudtam, hogy 75 centi (Lizitől bő 1,5 kilós és 5 centis lemaradásban van Pöttömkém).

Viszont, ami mellett nem lehet elmenni, az a kaja iránti vonzódása. És itt jön a becsapás, ugyanis azt hihetnénk az előbbi mondat után, hogy kettes számú gyermekem végre belecsapott a lecsóba és tömi magába a kaját. De nem, ez az egész egy nagy színház. Ami engem kezd kiborítani. Az éppen aktuális kajája után - amiből szokásához híven egy 6 hónapos babának megfelelő mennyiséget fogyasztott el - max. 15 perccel dühösen jelzi, hogy enni akar. Ennek általában két módja van: 1) odamegy a hűtőhöz és "enni ké" felszólítással üti az ajtaját 2) kinyitja a konyhaszekrényt, és elkezdi kipakolni a bébiételes üvegeket - rosszabb esetben földhöz vágja - és kiválaszt egyet, majd beletolja az arcomba, hogy "nymnymnymnym enni". És mit tesz ilyenkor egy anyuka, aki idestova lassan másfél éve rettegve figyeli kisebbik csemetéje alatt a mérlegen megjelenő alig növekvő számokat? Naná, hogy bedől és kaját melegít/gyömölcsöt pucol/üveget bont. És mit tesz ilyenkor C. Maja kiskorú szélhámos? (Jobb esetben) megeszik belőle 3 kanállal, majd üvölt, hogy elég. Maradék fóliáz, hűtöbe. Aztán 20 perc múlva kezdődik minden elölről. Tele a hűtő apró tálkákkal, amit aztán napjában többször melegítek, este meg szétosztok a család tagjai között.

Immáron a napi tevékenységünk 3 fő csoportra osztható (aminek sajnálatos módon egyáltalán nem része az anya-gyermek értelmes/tanító/fejlesztő közös játéka):
- gyermek leszedése székről/asztalról/egyéb bútorról
- 10 perces visszapakolása/hajtogatása az 1 perc alatt a fiókból kirángatott ruháknak, tamponoknak, egyéb egészségügyi termékeknek, kártyapakliknak és mindenféle apróságoknak (soha véget nem érő folyamat)
- kaja előkészítése, gyermek etetése (legalábbis próbája), maradék dobozolása

Gyakorlatilag a szokásos - most külön említésre nem kerülő - háziasszonyi tevékenységek mellett a fönti három egység körkörös váltakozása biztosítja, hogy nehogy legyen napi 2x5 perc pihenőm két nyamvadt kávé nyugodt elfogyasztására.

Maja és a kutyák

Maja egészen kicsi kora óta rajongásig odavan a kutyákért. (Fő a változatosság, Lizinél a cicák, sőt egy bizonyos cica, Süti - R.I.P - volt az istencsászár.) Első helyen természetesen Rudi áll, de általános szabály, hogy az eb minél nagyobb, annál jobb. A közeli zöld területre szoktunk esténként kijárni - amit a bennfentesek roppant fantáziadúsan csak "Nagydomb"-nak neveznek - ahol rendre összegyűlnek a gyerekesek és a kutyások és a gyerekes-kutyások. Bő a választék: van kicsi cuki, közepes és egészen nagytestű eb is. Míg a gyerekek általában a kisebbekre mozdulnak rá, addig Majci kivétel nélkül a falka legnagyobb tagját találja meg. Ez általában egy vizsla, vagy egy boxer szokott lenni. Nem volt egy éves sem, mikor egész szoros kapcsolatot alakított ki egy nála minimum 2x nagyobb kutyával, volt bújci és simi, sőt még puszit is akart neki adni. A rokonságban található egyetlen ebbel, Rudival rendszeresen eljut a nyálcseréig, sőt nyáron a barátaink vizslájának is átvizsgálta a fogberendezését a kis nyelvével. Szerencsére Majci nem elsőnek született, így ezekben a helyzetekben már nem kapok szívinfarktust, csak egy erőteljes "fújMajanecsináld" felszólítás mellett választom szét a két smárolót.
A szomszéd utcában található minden gyermek kedvenc beagle-je, aki anno azért már Liziben is megingatta a macskák iránti felülmúlhatatlan vonzalmát. Rendszeresen ejtjük útba a kis kutyuskát, akit ilyenkor Majci mindenáron meg akar érinteni. Kedvence a kutya kis orra. Ma viszont nem a kis ujjacskáját dugdosta a kutya felé, hanem "orrozott" vele. Íme:

Ismét vérvétel

Leketyegett a bő 3 hónap - volt az 4,5 is - mire eljutottam a D-vitamin kúrám végére, így legfőbb ideje volt újra ledöfetnem magam. Bár a dokim csak sima éhgyomori értéket kért, én valamiért úgy éreztem, hogy meg kell csináltatnom a 3 pontos vizsgálatot. Gyerekkel, férjjel, komplett szórakoztató és etető-itató felszereléssel megjelentünk a helyszínen. Regisztráció közben rávett a bökő néni, hogy ha már ennyit fizetek - 11 600 Ft 3-féle mutatóért, de így jár az, akinek debil kretén a háziorvosa - nézessem meg a cukromat is, 3x75 pénzért. Gondoltam az itt már nem oszt, nem szoroz, ám legyen, de magamtól sosem kértem volna, hiszen a cukrommal még a 2 terhesség alatt sem volt gond.
Az első várakozással teli órát a rendelőben szándékoztuk megtenni többek között a velünk lévő gyermek reggeliztetése céljából. Miután ez megtörtént, felfedeztük az épület egyéb folyosóit, emeleteit, és Majca megismerkedett az összes várakozó pácienssel. Az újonnan szövődött barátságoktól felbátorodott és egy óvatlan pillanatban már be is szökött a vérvételi helyiségbe, ahol kedves bökő néni éppen otthonról hozott szendvicsét majszolta. Majának sem kellett több, mutatóujjával határozottan becélozta a táplálékot, majd elhangzott a parancsszó: "enni, nymm, nymm, nymm". Persze azonnal hárítottam, hogy "dehiszenmostreggeliztélkicsidrágám" és "gyerekeresünknekedvalamifinomat", a gyermek meg sem mozdult, csak a parancsszót ismételgette. Szegény néni megszánta a kis éhezőmet és letört neki egy darabot, amivel Majca boldogan kisétált. A második órát már hasznosan, a közeli boltban, hétvégi bevásárlással töltöttük. Egész este izgatottan vártam az eredményt, ami végül szombat reggel futott be.
Az éhgyomori inzulinom közel 20%-kal csökkent, ami a minimum elvárható dolog volt az elmúlt 5 hónap brutálsport és kajáróllemondó életmód után. A cukorral nem is nagyon foglalkoztam, láttam, h nincs megcsillagozva.
A nap folyamán felhívtuk kedves örmény orvos barátunkat, aki rögtön megakadt egy nagyon fontos tényezőn: baromira nem stimmel a cukorgörbém!!!! A 2 órás adat magasabb mint az 1 órás. Szóval most úgy néz ki, h drága egyetlen kis hasnyálmirigyem bekattant és hiába van tele a vérem cukorral, leállítja az inzulintermelést. Ruben szerint itt van a kutya elásva, és edzhetek reggeltől-estig, a fogyásom egy kalap kaka lesz. Kicsi lemegy, majd akár hónapokig semmi. A rendes orvosomhoz is elmegyek hamarosan (amint bejutok hozzá), kíváncsi leszek, hogy ő mit fog mondani. Bár szerintem ez már nem az ő asztala, inkább tovább fog küldeni egy endokrinológushoz. Ha úgy alakul, a gyógyszerezés előtt mindenképpen fogok adni egy esélyt az alternatív terápiának. Sőt, már el is kezdtem tegnap. Nehéz eset vagyok, tele van a szervezetem blokkokkal, de nem adom fel. Elég, ha abból indulok ki, hogy a rendre befulladós, éjszakánként 100 zsepit elhasználós, könnyömlős allergiás állapotomból 2 kezelés teljesen kihozott - idén meg is felejtkeztem arról, hogy még javában zajlik a parlagfű-szezon. Szóval most itt tartunk.
Egyébként kész vicc, hogy az elmúlt 10 nap mérlege kemény diéta, 7 edzés és +1,2 kg...
Ja, és a D-vitamin. Hát erről nem tudok nyilatkozni. Bár megvan az eredmény, más a mértékegység, mint az áprilisi papíron...

Új lendület

Teljesen fel vagyok dobódva. Buzog bennem a tettvágy. Bár a befektetett energiáknak töredéke sem jött vissza eredményben, de nem adom fel!!!
És hogy mi a lelkesedésem oka, fő kiváltója?
Megtaláltam az életmódváltás Csernusát. Kegyetlen módon csap az asztalra, nem cicózik finom körmondatokkal. Azt hiszem nekem most pont erre van szükségem ahhoz, hogy ismét felálljak a földről és újúlt erővel még keményebben belefogjak a dolgaimba :-) :-) :-)

Családi fotózás

Az elmúlt napok (hetek) a készülődés jegyében teltek, Lizi szokásához híven nagy izgalommal várta az ő soron következő szülinapját. Én többek között amiatt is vártam a napot, hogy megejtsünk egy családi fotót. Egész évben egyetlen közös kép sem készül rólunk (na, vajon miért?), így legalább ilyenkor lövünk párat az utókornak. Mert az OK, hogy a gyerekekről kismillió fénykép készül, de látva a gyűjteményt, szegény gyerekek 20 év múlva joggal kérdezhetik, hogy vajon tényleg mi neveltük-e föl őket.
Egy dolgot felejtettünk ki a számításból: a családnak immáron része egy örökmozgó, kutyaházi, vakmerőségben 3 fiút is megszégyenítő nyolckilós kiscsillag, aki soha nem bír a fenekén csücsülni. Minimum rohangál föl s alá, de még jobban szeret MINDENRE fölmászni. (Egyik nap a konyhaszekrény kazettájának 5 mm-es (!!!!) peremére emelte lábujjait és így mászott föl majdnem a pultra.) Na, most ez a kicsiny lány mikor találja meg nekifutásból egy régi bérház cizellált ajtaját? Naná, hogy a fotózás előtt 3 nappal. Az eseményt 1 órás sírás követte, majd gyönyörű komplett karika a szem körül. Igazi színváltós kivitel: először lila, majd fekete, végül zöld és sárga. (Még mindig az utolsó 2 színnél tartunk, pedig lassan már két hét telt el az eset óta.)
Magamban éppen szitkozódtam a szülinap délelőttjén, hogy ennyit a normális családi képről, mikor is újabb baleset történt. Kisebbik leánykám éppen egy bútorra szeretett volna fölmászni, de elvétette a lépést, melynek eredményeként lezúzta az egész állát, száját. 10 perc kitartó vérzés után maradt egy felduzzadt száj és egy óriási seb az állon. Igazi fotózáshoz illő megjelenés!
Hab a tortán, hogy letépte magáról a szép ruhácskát (mit sem törődve az ünnepi etikettel egy szál bodyban flangált a vendégsereg között) és üvöltve menekült a fotózás elől... ...ennyit az idei képről.