2012. november 11., vasárnap

A műtét

Az egész hét a műtét hangulatában telt, már napokkal előtte sem tudtam semmi másra koncentrálni, csak a szerdára. Közben persze kavarogtak a fejemben a gondolatok: vajon jól tettük, hogy egyáltalán belevágtunk a dologba? Nem nagy macera ez egy 6 hónapos számára? Biztos, hogy ki kell tenni ezt a kis lényt egy ilyen – legfőképpen esztétikai, de mégis az összes orvos által ajánlott – beavatkozásnak? Mivel azonban a kocka már el volt vetve, kedden találkoztunk az altatóorvossal. Némileg megnyugodva és a műtét közelségének kézzelfogható tényével tértünk nyugovóra. Hajnali fél 4-kor felkeltettem és megetettem Majcit, mivel 8-ra voltunk berendelve, és 4 órával a műtét előtt már nem ehetett. Lizit reggel 7-kor letettük az oviban és 8 előtt bejelentkeztünk a kórházba. Rögtön osztályra is kerültünk, majd megkezdődött az idegőrlő várakozás. A reggeli vizitnél találkoztunk az orvosunkkal, aki semmi konkrétumot nem tudott mondani. Vártunk és vártunk, Majci hősként tűrte a nem-evést és nem-alvást, végül magamra kötöttem és a folyósón korzóztam vele a hangzavarban, így ő csupán 10 percre tudott elszundítani.
Fél 12-kor megjelent a műtősfiú és kérte Maját. Szerencsére én éppen pakolásztam a táskában, és nem kellett látnom az elválás utolsó pillanatát, mert biztosan elbőgtem volna magam. Aztán kiszellőztettük a fejünket és kezünket tördelve álltunk a műtő előtt. Végül 12 előtt pár perccel meghallottam az ismerős – valamiért azonban mégis más ritmusban zajló – sírást és megláttam Majcit a műtősfiú kezében. Nagyon el volt keseredve, de felkészítettek rá, hogy ez lehet az altatás hatása. Végül az első 40 perc után rendeződtek a dolgok, Maja megnyugodott, nemsokára már kacarászott és a zoknis kezével játszott a játékaival. Délután megjelentek a bohócdoktorok is, akiket nagy lelkesedéssel figyelt, még a folyósóra is utánuk kellett menni. Mivel minden jól alakult, este már haza is jöttünk. Az első éjjel itthon teljesen zökkenőmentes volt, így megnyugodhattunk. A vasárnapi kontrollon Dokibácsi mindent rendben talált, és – teljes meglepődésemre – szinte alig látszó hegecske maradt a szerdai műtétből. Végérvényesen hónap végén felejthetjük el a történetet, akkor ugyanis van még egy jelenésünk a kötelező szövettan miatt.Így utólag (már elfelejtvén a sok várakozást) azt kell, hogy mondjam, minden a lehető legjobban zajlott, és látván azt, hogy a nagyobb gyerkőcöknek milyen trauma elválni a szülőktől és tudatosan a műtőbe készülni, a legjobb döntést hoztuk, hogy most átestünk ezen a kellemetlen beavatkozáson. Majci pedig nagyobb korában biztos hálás lesz ezért nekünk JHogy még se legyen annyira kerek a történet: a műtét miatti  11 órás szopi-kihagyásnak köszönhetően utolért egy elég komoly mellgyulladás. 2 nap láz, sok fájdalom és jelentős tejcsökkenés. Most reménykedem, hogy a dolog még megfordítható, de Maja nagyon nem partner benne.

2012. november 2., péntek

Szilánkok napja

A történet még tegnap kezdődött azzal, hogy délután megnéztünk egy lenyűgöző dokumentumfilmet a The Shard építéséről, aminek hihetetlenül a hatása alá kerültem. Aztán valamikor este fél 11-kor folytatódott azzal, hogy Férj levert egy a kanapé háttámlájára lerakott üvegpoharat. Ez ellen naponta harcolok, hiszen onnan garantáltan leverhető bármi 30 másodpercen belül. És láss csodát, leverte a poharat, ami persze miszlikekre tört. Mivel már félálomban voltam az ágyban, úgy döntöttem, nem megyek át a nappaliba, és rábízom a romeltakarítást. Meg különben is dühös voltam, hogy megint rossz helyre pakolt. 15 perccel később azt mondta, tökéletesen feltakarított mindent, én meg hittem neki. Itt hibáztam.
Másnap dél körül éppen a járókába akartam berakni Majcit – már indulásra kész állapotban voltunk – mikor sikeresen beleléptem egy meglehetősen nagy szilánkba. Bő fél cm hosszú volt és olyan 2-3 mm széles. Maját az utolsó 20 centin meglehetősen gyorsan pottyantottam a járókába, és felüvöltöttem. A szilánkot szemöldökcsipesszel kellett kirángatni, és nem éppen szolid módon elkezdett folyni a vérem. Alig bírtam lábra állni. Aztán 2 óra múlva én is összetörtem egy poharat, ami majdnem elkaszabolta a kezemet. Itt még nem volt vége a napnak, ugyanis az esti fürdetés közben Majci meglökte a bögrét – amiben a fürdőkrémet készítem – és csak egy hajszálon múlott, hogy elkaptam, mielőtt darabokra tört volna. Kezdtem unni a napot, melyre a koronát ismét Drágaférj tette föl: este 22:10-kor levert egy poharat, ami – minő véletlen – a kanapé háttámlájára volt rakva. A változatosság kedvéért ebben cola is volt . Most ott tart az ügy, hogy már összetörölt, és felporszívózott. Azt hiszem, ezúttal megyek és én is teszek egy kört a szerkezettel. Biztos, ami biztos

2012. november 1., csütörtök

Rodin

A mai napra nem terveztünk semmilyen programot. Ilyen is ritkán van, de mivel Lizi nagyszülőzik, az eső pedig metsző szél kíséretében ömlött, úgy döntöttünk, maradunk. Pont fél éve várok egy ilyen napra, amikor végre lehet az itthoni lemaradásokkal foglalkozni. Ennek örömére a reggelt a mélyhűtő leolvasztásával kezdtük.
Majci alvása utánra pedig végre nekiálltunk szobrászkodni. Bő egy hónapja szereztem be az ehhez szükséges készletet, mert úgy éreztem üres nélküle az életem. Nem tudom mikor nőtt meg Lizi aprócska tappancsa a rajta lévő borsószemekkel egy 28-as lábfejjé, de a mai napig nosztalgiázok a puha babatappacsairól. Úgy éreztem Majcival újabb lehetőséget kaptam a sorstól, hogy megörökítsem ezt a kis falatnyi lábikót. Persze precíz ember módjára a művelet előtt pontosan elolvastam a leírást, sőt még Gyártó oldalán lévő video-t is megnéztem, aminek az aláfestő zenéje a Mekk mester volt. Ez már akkor jelzésértékű lehetett volna. No, mindegy! Terep előkészít, hőmérő, mérőedény, stopperóra elővesz – merthogy Gyártó szerint ezek kulcsfontosságúak. Hőmérő szerint előkészítettem a 20 fokos vizet, ami a beépített saját kézhőmérőm szerint eléggé hideg volt. Sajnos nem a kezemnek hittem, így gyorsan lerángattuk Majciról a harisnyát és belenyomtuk a lábikóját a frissen kikevert zöld masszába. Neki is hideg volt. Legalábbis erre a következtetésre jutottam a száján kiadott nyüszítés alapján. Letelt a kívánt idő, de a cucc csak nem akart dermedni, így ráhúztunk még pár másodpercet. Ez is kevés volt, mert mikor kirángattuk a lábikóját, a massza nem az edényben maradt – Gyártó által bemutatott láb által kialakított üreggel – hanem rátapadt szegény gyermek tappancsára. Nem tetszett neki a 40 dekányi hideg, zöld, rágógumiszerű izé, aminek újra hangot adott. Ezen a ponton fejeztük be a szobrászkodást, amit egy Mekk Elek dal dúdolásával tettem teljessé. Tanulság: a víz túl hideg volt és ezért nem kötött meg (időre) a cucc.
Miután dupla részes készletet vettem – ezúton is áldom magam érte – van még egy lehetőségünk. Most gyűjtöm az erőt, és a kiöntő dobozt, hogy aztán újra nekivágjunk a dolognak. Úgy döntöttünk legközelebb a kezecskével próbálkozunk – hátha az szerencsét hoz.