Ismét témánál vagyunk, azonban ez a poszt most nem a kisebbikem bogárfóbiás történetének folytatása. Ez most az én életemet évek óta megkeserítő általam csak "köménybogárnak" (formátum, méret alapján adtam neki ezt a szép nevet, ezúton pedig bocsánatot kérek minden biológia szakértőtől) nevezett bosszantó kártevőről fog szólni.
Először 2007 őszén találkoztam a kedves népes családdal (úgy többszázan lehettek), mikor is ellepték a konyhámat. Eleinte a pulton találkoztam pár kósza egyeddel, akkor még nem is sejtettem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, és mikor már szabad szemmel látható helyen mászkálnak, akkor igencsak komoly a probléma. A sokk után jött a folyamatos pakolás/fertőtlenítés/mindent kidobás és úgy cirka fél év kitartó küzdelem után végre fellélegezhettem. Az elmúlt években kb. 3-4 hasonló támadást sikerült visszavernem, de mivel figyelek, olyan extrém helyzet soha nem alakult ki azóta. Az egészben az a legdühítőbb, hogy simán belemásznak lezárt üvegekbe is, a nylon zacskókról (akár dupla/tripla rétegben) pedig már ne is beszéljünk. A fűszerpaprika az egyik kedvencük, így azt tonnaszám küldöm a kukába. Bokros teendőim közepette pedig más sem hiányzott, mint az, hogy múlt hét elején ismét találtam 2 példányt a szekrényben heverészni. Mivel az elmúlt hónapokban minden alapanyagomat lecseréltem, hevesen kezdett el verni a szivem, hogy a méregdrága liszteket/köreteket elveszíthetem. Persze megint a paprika volt a ludas. Én már csak azt nem értem, hogy az első példány hogy kerül a lakásba? Az őrölt paprika és az én konyhaszekrényem koordinátái olyan kölcsönhatásokat indítanak el, amiből ezek a dögök maguktól kifejlődnek? Szerencsére a kincseim megúszták, csak a paprikát kellett kidobnom, ill. az 1 kg-s kuszkuszom (majdnem teljes zacskó) megfigyelés alatt áll. Nem halogattam tovább a dolgot, és elrongyoltam az ikeába, újabb/profibb tárolóegységek után.
Pakolás után pedig ilyen rendezetten áll most minden a konyhámban:
Remélem ez bogár-barátaimban is tudatosul, és messzire elkerülik a szekrényemet.
Nagyon felemásra sikeredett a mai nap. Minden összeesküdött ellenem, mégis sikerült több pozitív élményt is összehozni. Reggel futással indítottam a napot, de a technika ördöge közbeszólt. Többszöri próbálkozásom ellenére a telefonomon lévő gps és a pulzusmérő is behalt. Nem tudom mi lehetett a gond, de ott álltam minden segítség nélkül. Még jó, hogy a zeném működött, mert anélkül biztosan nem indultam volna el. Teljesen vaktában futottam, egyedül az óra ketyegett a programban, így aztán szépen 5 percenként a fülembe mondta a csaj, hogy 0 km és 0 pace. Szuper! Gondoltam egy nagyot, és magamra hagyatkoztam futás közben. Mivel a 6 hetes edzésterv vége számomra egy kicsit el van nagyolva (gyakorlatilag a 15 perces futás után szinte azonnal jön a folyamatos 5 km), saját magamra szabtam a programot. Úgy terveztem, hogy alkalmanként 2-3 perccel emelem az időt, aztán előbb-utóbb eljutok az 5 km-ig. Eddigi tapasztalataim alapján tudtam, hogy kb. 3 körnél van meg a 15 perc, tehát azon mindenképpen túl kell jutnom. A 3. kör végén lévő emelkedőnél azt hittem, hogy meghalok (na, akkor azért nem bántam, hogy nem látom az aktuális pulzusom), de végül sikerült fölérnem, utána pedig nem tudom mi történt velem, de teljesen megtáltosodtam. Mikor érzésre megvolt a 17 perc, eldöntöttem, hogy addig csinálom, ameddig bírom. Aztán a következő emelkedő is ment, meg tovább is. Végül éreztem, hogy az agyam hiába tudna többet, a testem a teljesítőképessége határához ért, így sétára váltottam. Mikor megláttam az órán a 26 percet, madarat lehetett volna velem fogatni. Hihetetlen, hogy képes vagyok erre egyáltalán nem sík terepen, ahol januárban még 1 perc futás után is térdig lógott a nyelvem. Menetközben persze a pulzusmérőm és a gps is megjött, így aztán a futás végére teljesen fals eredményt rögzített a program.
Ebéd után jött a másik hidegzuhany: Maja nem volt hajlandó elaludni. Nagyon remélem, hogy csupán egyszeri alkalom volt, de Liziből kiindulva akár számolnunk kell azzal is, hogy befejezte az ebéd utáni alvást. Végülis mindjárt 2 éves! Lizi is ekkor szokott le róla. Persze ez a lehető legrosszabbkor jött, Mami és Papi 2-re igérték magukat, tehát igyekeztem mielőbb letenni a kisasszonyt. Úgy tűnt, hogy nem lesz vele gond, mert - tőle teljesen szokatlan módon - ebéd előtt már majdnem bebólintott. Aztán kaja után elvittem a szobájába és beraktam az ágyába. Majd kibulizta a nyitott ajtót (kb. 3 napja szokott rá, mi meg Férjjel hónapok óta azon tanakodtunk, hogy Lizinél vajon mikor kellett kinyitni az ajtót, mert nem írtuk le sehova és már a feledés homályába veszett). Aztán 2 perc csönd után elkezdtett karattyolni. Ez is ismerős volt, Lizi ugyanezt csinálta. Majd indult az "anya-anya-kijössz-nappaliba" c.örökérvényű opusz. Én itt már rosszat sejtettem. Mielőtt nagyon bepörgette volna magát, bementem hozzá, és vállaltam, hogy a fotelben maradok. Mivel megállás nélkül karattyolt és izgatottan Mamit/Papit emlegette, majd félpercenként állásba pattant, tudtam, hogy nem volt jó ötlet azzal a szöveggel altatni, hogy "mire felébredsz, Mami és Papi már itt lesznek", de már késő volt ezen morfondírozni. 45 perce olvasgattam a sötétben a telefonomon a híreket, mikor is megcsörrent. Pont 2 óra volt. Mamiék megérkeztek. Megbeszéltünk még egy plusz kört, hátha addig elalszik, de végül nem jött össze a dolog. 4-ig teljesen rendben volt a kiscsaj, úgy pörgött, mint aki 3 órát aludt. Aztán jött a villámgyors összeomlás. Elkezdtett széthullani, ütött vágott, és nem lehetett kioperálni az ölemből. Majd egyszer csak hangos horkolásra lettünk figyelmesek: elaludt a karom simogatás közben. Olyan gyönyörű volt alvás közben, hogy szívem szerint össze-vissza csókolgattam volna, de végül türtőztettem magam. Észrevétlenül nőtt meg, és már hónapok óta nem aludt így rajtam. Sajnos tudtam, hogy amint leketyeg az első 45 perces alvási ciklus fel fog riadni és rosszkedvű lesz. Be is jött a dolog, ébredés után jó sok idő kellett, hogy újra elővegye a jókedvéz.
Lizit öszepakoltuk, és elment Mamiékkel. Indulás előtt még pár csepp könnye is kicsordult, pedig imád náluk lenni. (Mikor balhézik velünk, azonnal azt vágja hozzánk, hogy odaköltözik Mamiékhoz és ott jár majd oviba.) Mostanában nagyon érzékeny lett. Mindenen meghatódik. Szerencsére hamar visszabillent, és mire kihajtottak a kapun, már nagy vigyorral az arcán integetett a kocsiból. Bár jól fognak esni a balhémentes csendes napok, rettentően fog hiányozni. Sőt, már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy üres az ágya :-)
Teljesen el vagyok havazva... Nem gondoltam volna, hogy ilyen sűrű lesz a program a beszoktatás miatt. Lizivel könnyebben és nagyobb lépésekben ment minden. De tudtam, hogy Majcival nehezebb lesz, és lelkiekben fel is készültem rá. Gyakorlatilag 3 hét kellett ahhoz, hogy eljussunk egy normális mértékű (másfél órás) alváshoz és az uzsonnához. Szinte miliméterenként haladtunk előre, én meg kis túlzással másfél hetet a bölcsi előterében töltöttem. Volt minden, öröm/bánat/sírás/anya büntetése, de most, 4 hét után kijelenthetem, hogy szeret oda járni. Reggel már vidáman megy be a csoportszobába, de csakis én kísérhetem be. Egyik reggel kivételesen az apja vitte be, lett is belőle zokogás. Ismeri a csoporttársait, tudja a neveket, mindig mesél valmit a benti történésekről. No, és persze a csoport legapróbbja kit szúrt ki magának? A legnagyobbat. Bő egy évvel, egy fejjel és vagy 10 kg-val nehezebb nála a kislány, akivel folyamatosan mókázik. Borzasztóan ragaszkodik a két gondozónőhöz, ha ők valamiért nincsenek látóközelben, akkor szinte pánikba esik. Előbb-utóbb biztosan elfogadja majd a másik szobában lévő gondozónőket is. A beszédfejlődése miatt is megnyugodhatunk. No nem, mintha én aggódtam volna, de Férj Lizi extra tempóját tekintette a mércének (ő ilyenkor már körmondatokban fogalmazott, és 1-2 boribon mesét is fejből mondott, a könyv lapozgatása közben), és időnként kétségbeesését fejezte ki. Az egyik gondozónő kb. 1 hét után elhűlve hozta ki Majcit, hogy mennyit bír beszélni, be nem áll a szája, és folyamatosan karattyol, csak mondja a magáét. Khmmm, hangos család? Igen, Maja is a képbe illik. Egyébként, mióta bölcsis, még durvábban belehúzott a beszédbe. A minap is a kertben sétálgatva, a fülére szorított telefonban komoly párbeszédet folytatott Tomival, közben vadul gesztikulált, még olaszos kézmozdulatok is szerepeltek a repertoárjában.
A beszoktatás közben én is igyekszem mielőbb letudni az 5 éve halogatott teendőimet. Komoly listát írtam, és annak ellenére, hogy egész nap "teszem-rakom", most úgy érzem, hogy soha nem fogok a végére érni. 1 hét múlva Maja szülinapi buli, amivel pont a 0-n állok, a gyes igénylést is totál elfelejtettem, húsvét is mindjárt itt van, plafonig ér a vasalnivaló, hogy az egyéb igencsak fontos és sürgős feladataimról ne is beszéljünk...
