Imádom az ilyen reggeleket!

Majci megérezte a hétvégét, tehát kegyes volt hozzánk ismét ébresztőt fújt hajnali 6-kor. Hiába győzködtem, hogy jöjjön közénk és még aludjon egy kicsit, ő határozottan a kakaóját követelte. Nem volt mit tenni, kipattantam és elindult a reggeli menet. Amint magamhoz tértem a kávém után, Férjjel felvázoltuk a korai kelés adta lehetőségeket: a lakás szokásos reggeli összelapátolása után pattanjunk autóba, és míg én lefutom a napi penzumomat, addig ők pont megjárják az onnan egy köpésnyire lévő piacot. Futócucc fölránt, pulzusmérő, telefon, füllhallgató, víz összeszed és már indultunk is. Isteni idő fogadott a parkba érve, ami hihetetlenül motiváló volt. Még a legnehezebb pillanataimban is erőt adott a napsugár, ami az arcomat melengette. Az utolsó két percben a többiek is megérkeztek, tehát még az időzítés is elsőosztályú volt. Felemelő érzés, hogy egy átlagos család reggelizési idejében mi már ennyi mindent csináltunk. Na, ezért szeretem én a koránkelős hétvégéket! A nap többi része pedig a megvásárolt 3 szatyornyi zöldség feldolgozásáról fog szólni :-)

Bogárfóbia

Kisebbik gyermekem retteg a bogaraktól. Ez így önmagában annyira meglepő sem lenne, hiszen nőből van, továbbá rendelkezik egy nővérrel és egy anyával, ergó további nőnemű egyedek is vannak a közvetlen környezetében, akiktől eltanulhatta ezt a viselkedést. Csakhogy nagyon nem volt mit. Ráadásul ez a kislány ugyanaz a kislány, aki tavaly ilyenkor megpiszkált minden egyes ízeltlábút, előszeretettel pöckölgette, vizsgálgatta a hangyákat, pókokat, sőt - legnagyobb rémületemre - még a fullánkosokra is ráment volna, ha nem vagyok elég gyors. Örültem is neki, hogy ilyen jó viszonyt ápol a bogarakkal, mert igyekszem a lánykáimat nem a legapróbb rovartól tűhangon sikoltozó nőstény egyedekké nevelni. Ami valljuk be, időnként nekem is nehezemre esik. A pókók, hangyák, egyéb apróságok hidegen hagynak, de a fullánkosoktól - valószínűleg már csak az allergiám miatt is - nekem is elszorul a torkom, a kitinpáncélosoktól pedig kiráz a hideg. És akkor sem voltam túl boldog, mikor egyedül maradtam a lakásban egy szép kifejlett csótánnyal. Kétszer is. Ennek ellenére igyekszem magam türtőztetni, és mindkét gyermekemnek azt kommunikálom, hogy a bogarak az életünk részei és nem kell rögtön a szomszéd kerületig szaladni előlük. Lizinél be is jött (egy darabig), mostanában viszont minden szezonkezdéskor pár napig para van, de végül szerencsére megnyugszik. Maja azonban pánikrohamot kap minden egyes bogár láttán. A minap testközelbe került három darab bodobáccsal, rögtön végig is futott rajta a jeges rémület. Odahívott és elkezdte mantrázni a tőlem tanultakat: "Nem kell félni a bogártól. A bogár aranyos". Én is elismételtem a mondatokat, majd úgy tűnt, hogy Majci megnyugodott. Ez egészen addig tartott, amig szegény kis bodobács elindult feléje. Itt teljesen vége volt, magánkívüli állapotban kezdett el szaladni, amíg csak bírt. Aztán másnap a sokk megismétlődött egy 1 mm-es pókica láttán, ami a mosdókagylóban ejtőzött. Rendszeresen úgy ébred, hogy az első mondata ez: "nem kell félni a bogártól, a bogár aranyos". Nem tudom hogy lehetne átbillenteni ezen. Tegnap este hatalmasat pancsolt a fürdőkádban, a vízbe azonban belepottyant 1 db 2 mm-es fekete szösz. Azt a repülőrajot, amit a szösz láttán bemutatott! Pánikolva, sikítozva pattant föl állásba, majd azonnal a kád peremén termett, és remegve kapaszkodott belém. Hiába nyugtattam, hogy nem bogár, csak egy kis szösz, zokogásban tört ki.
Az eset után a reggeli ébredésnél a már ismert mondatot kiegészítette a "nem kell félni a szösztől, a szösz aranyos" szöveg is. Elképzelésem sincs, hogy hogyan lehetne ezt a fóbiát feloldani, de nagyon jó lenne túljutni rajta. Főleg, hogy itt a tavasz, bogárból csak egyre több lesz...

Viszlát komfort zóna

Ha most elvonatkoztatok a kilókban/centikben mért eredményektől, akkor a legnagyobb változást TILTesedésem óta a komfort zóna folyamatos elhagyása jelenti. Munkám során rendszeresen megteszem, de - talán pont ezért - magánéletben tudatosan kerültem, amikor csak lehetett. De ősszel minden megváltozott. Olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amit még pár héttel/hónappal korábban sem gondoltam volna. És az a legdurvább az egészben, hogy tudatosan keresem a kihívásokat. Ha egy megvan, már rögtön azon gondolkodom, hogy mi legyen a következő lépés. A legnagyobb mérföldkő az életemben a futás elkezdése volt. A rendszeres sport ellenére még nyáron sem tudtam elképzelni magamról, hogy valaha is elinduljak. Aztán Lizi szülinapján jött a kattanás - akkor már napok óta csak ez járt az eszemben - és elkezdtem. Nincs mit szépíteni, az akkori paramétereimmel folyamatos küzdelem volt minden perc. Aztán, mikor kezdtem volna belejönni, jött a sérülés. Meg a hosszú kényszerpihenő. De az agyam már akkor is csak kattogott. Tudtam, hogy nem fogom megvárni a tavasz kellemes melegét, hogy újra elinduljak. Annál jobban hiányzott a futás. Vagy talán a kihívás. Mert azt hiszem nekem most még legalább 50 %-ban a kihívást, a folyamatos küzdelmet és a mérhető fejlődést jelenti a futás, és csak a másik fele szól magáról a sportról. Januárban már nagyon viszketett a tenyerem - hát még a talpam - így újra elkezdtem a 6 hetes programot. Mert úgy éreztem, hogy a 0 fokban való mozgás pont kilométerekkel a komfortzónámon kívűl található. Aztán mikor ezt már kipipáltam, emeltem a tétet egy hóeséssel. Iszonyatos élmény volt a szállingózó hópelyhek között szaladgálni. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még nem próbálta. (Azt már csak halkan jegyezném meg, hogy megint az eufória legmagasabb szintjén, az utolsó 500 méteren nem figyeltem az út szélére, ami a pár centis hó alatt alig látszott, és megint félre léptem. Naná, hogy a rossz bokámmal... Meg is ijedtem, de végül nem lett  belőle semmi komoly, viszont pár hétig hanyagoltam a futást. És ekkor megfogadtam, hogy nincs több szaladgálás hóesésben/esőben/csúszós úton, mert kipipáltuk és megy, de egy ép boka többet ér, minthogy pont 6 hét alatt végezzek az edzéstervvel.)
Most hétvégén viszont egy újabb lécet sikerült megugranom. Ez pedig nem más volt, mint a 80 km/h-s szél. Konkrétan mindenki bolondnak nézett, mikor szombaton kijelentettem, hogy megyek futni. Most utólag bevallom, magam is elég bizonytalan voltam a témában - főleg, mikor láttam, hogy borította föl a teraszon a szél az 50 kilós tujákat - de próba nélkül nem akartam feladni. És lenyomtam a napi penzumot. Nem mondom, hogy szívem szerint időnként nem fakadtam volna sírva, mikor emelkedőn fölfelé még a szembeszéllel is küzdenem kellett... De sikerült! :-)
Most már tényleg nincs lehetetlen!!!

És igen!

Újabb mérföldkőhöz érkeztem. A mérleg ma reggeli állása alapján átléptem a -20 kg-ot. Sálálálálá!!!!
Az utolsó fél kilóhoz hozzásegített az antibiotikum mellékhatása. A kúra 6. napjára gyakorlatilag minden - a betegtájékoztatóban leírt - lehetséges mellékhatást produkáltam, úgy, mint: hasmenés, hányinger, szédülés, gyengeség. Nem is tudom mit mondjak már erre. Megszámlálhatatlan ilyen Augmentin-kúrát csináltam már végig, és eddig még soha semmilyen mellékhatás nem jelentkezett. Ráadásul nagy dózisban küldöm a bogyók mellé a Normaflore-t is. Nem tudom, most miért, de kutya sz.rul vagyok. A mai és holnapi sprottevékenységeknek megint lőttek :-(
No, de vissza a súlyomhoz, azt hiszem ez az utolsó fél kg mínusz már alanyi jogon járt nekem, hiszen szerintem én vagyok az egyetlen a földön, aki sem egy napokon át tartó Calici alatt, sem pedig egy 5 napig tartó 39 °C fölött lázas állapot alatt nem fogyott egyetlen grammot sem.
Azt hiszem ez a 20 kiló már mindenképpen egy lélektani határ. Újabb lökést ad (főleg, ha végre teljesen rendbejövök), hogy még nagyobb erőbedobással (van még olyan?) csináljam tovább a programom. Ráadásul bő 2 kg-ra vagyok a mindenkori legkisebb súlyomtól :-)

A szülők esete a megvadult krokodillal

Amennyiben úgy gondoltam, hogy az orvosoknál tett látogatás után csakis problémamentes és villámgyors gyógyulás következhet, tévedtem. Bár rám azért erőteljesen hatott a lórugásnyi antibiotikum, aminek következtében lement a lázam, és hát egy láztalan éjjel és nappal + dél óta 2 tökéletesen működő orrlyuk (no meg az, hogy végre becsukhattam a számat egy szimpla levegővégelhez) csodákat tud művelni az ember hangulatával. Már el is felejtettem milyen éjjel aludni, nappal kikelni az ágyból és normálisan levegőt venni.
Majci viszont zsákutca, ugyanis nem bírja lenyelni az antibiotikumot. Amit egyébként teljesen megértek, ugyanis belenyaltam én is (mindent megkóstolok, amit beadok neki) és a tömény undort heves öklendezés követte részemről. Többször is próbálkoztunk - 2 emberes a mutatvány - de addig jutottunk el, hogy a szájába varázsoljuk a szirupot. És az ember ilyenkor simán azt hiszi, hogy a nehezén túl van, és innen már gyerekjáték az ügy. No, de nem Majcival és a szuper anyaggal. Maja képes két percen keresztül üvölteni, miközben a szájában tartja ill. elkezdi oldalt kicsorgatni a gyógyszert. Mi meg küzdünk vele, mint egy megvadult krokodillal, minden praktikát/férfierőt bevetve sikerül csak becsukni a száját. A dolog azonban itt sem ér sikeres véget, ugyanis nyelési idő után max. 30 másodperccel minden visszajön. Tegnap este többszöri próbálkozás után feladtuk a küzdelmet, Férj ma ment másik receptért. Elképzelésem sincs, hogy mi lesz, mert Dokinéni szerint amit Maja megeszik, az nem jó a jelenlegi problémájára, amit meg most fel tud még írni, az ugyanazt a hatóanyagot tartalmazza, mint az eredeti, tehát annak is van némi (????) keserű utóíze. Mindenesetre a gyógyuláshoz mindenképpen le kell nyomni egy AB-kúrát. Hát, a lecke fel lett adva...
Még jó, hogy én már ilyen szuper állapotban vagyok, így nem okoz gondot a tegnap este összerókázott 2 mosásnyi ruha, szőnyeg stb, ráadásul a láztalan éjszakán felbuzdulva ma lerángattam az 5 nap alatt ronggyá amortizált ágyneműket is.
Ja, és már csak röhögök rajta, de reggel óta nekem is és Férjnek is kötőhártya-gyulladása van. Ennyit erről. Csak, hogy tudjuk hányas is az a kabát :-)

A mai reggel krónikája

Felébredtem. Mennyi az idő? 6 óra. De jó, akkor végre sikerült egyben 6 órát aludnom napok óta először. Ajjaj, forró vagyok már megint. Hol a lázmérő? Már megint 39,3. Ez már 5 napja tart, nem lesz ez így jó. Majával vajon mi lehet? Ébred ő is. Menjél érte te, én nem bírok a láztól talpra állni. Meleg a gyerek is? Na, ne már! Hol a lázmérő? Szerencsére csak 37,4. Akkor is le kéne vinni a dokihoz, mert csak teljesen egészségesen kezdheti a bölcsit. És igen, megértettem, én is megyek dokihoz. Mikor rendel ma? Reggel? Hogy oldjuk meg? Mi a programod? Tárgyalás 11-től, a többi módosítható? Akkor Te viszed Maját a dokihoz nyitásra, én távirányításban összerakom addig Lizit, adok neki enni, hátha úgy elhúzódik a rendelés, hogy lekési az oviban a reggelit. Igenis, értettem, óvatosan ugrálok a lázzal. Nem érdekel a lázam, Maját gyorsan összerakom. Bakker, miért van barnára szineződve a pisi a pelusban? Fél 8, már kész is van, adom rá a cipőt & kabátot és indulhattok. Jajj, Lizikém Te meg készülődjél, nincs erőm veszekedni veled. Nem, már 3 mesével ezelőtt is azt mondtad, hogy csak ezt szeretnéd végignézni. Induljál, légyszives. Miért csinálod ezt a beteg anyáddal? Balhézni szeretnél? Jól van, tudtam, hogy aranyos és megértő vagy, imádlak. Gyere, egyél gyorsan, Apáék már végeztek a doktor néninél, mindjárt itthon lesznek. Mi a baja? Húgyúti fertőzés. Kedden kell visszavinni, ugrott a bölcsi. Ajjaj! Indulás gyorsan. Szia Lizi, szép napot az oviban. Végre megérkeztünk ebbe a rendelőbe is. Miért vannak ennyien, ha mindenki időpontra jön? Ne, Majci, ne kezdj el nyüglődni! Ok, nyüszöghetsz is, csak ne kezdj rá a szirénára. Ennyit a rendelő nyugalmáról. De jó, már mehetünk is. Maja, ne sírj, nem olyan ijesztő a doktor bácsi. Na jó, de. Mindegy, de legalább nem téged fog vizsgálni. Hát, így engem sem, Majci, menj oda apához. Légyszi! Ok, doktor úr, akkor tud így üvöltő gyerekkel az ölemben vizsgálni? Nem? Jó, akkor menj oda apához. Nézd mit mutat az asszisztens néni! Vírus szövődményekkel? Ez nem hangzik túl jól. Nem, nem gond az antibiotikum. Meg akarok gyógyulni, elég volt az 5 napja tartó szenvedés. Férj rendben van? Megnézi? De jó, akkor neki legalább jó. Viszontlátásra! Gyorsan ide be a gyógyszertárba. Ne üvölts, Majci! Ok, menj egyedül, mi beülünk a kocsiba. Ez most csak 5 ezer volt? Végül is akkor február óta "MÉG CSAK" 38 ezernél járunk ami a gyógyszereket illeti. Gyorsan meg kell állni útközben egy molinóért? Jó, semmi gond. Menjünk föl mi is? Ok, tényleg régen látott minket Tibi. Micsoda, Tibi szabin van? Akkor mi legyen most? Majcika, ne sírjál, mindjárt otthon vagyunk. Simizem a hasad, így már nem fáj? Ajjaj, mi ez az öklendezés, ugye nem fogsz ide hányni? Sziasztok, mi előre indulunk. Jajj, hol maradt a sapid? Így nem mehetünk ki, hideg van. Ajjaj, ne öklendezz! Kéne a gyerek sapkája, kimennénk. Végre kint vagyunk. Bakker! Mindent lehánytál. Még jó, hogy nem bent. Gyorsan vegyél ki a táskámból egy zacskó zsepit. Itt is olyan, meg itt is, és még ott is. Mehetünk? Elaludt. Bemenjünk a bölcsibe szólni? Felhívtam volna őket telefonon. Jó, tényleg jól állunk időben, akkor menjünk, addig is alszik. Végre ideértünk. Beszaladok gyorsan. Toljuk egy héttel. Rendben. Hazaértünk. Épp időben, hogy indulhass. Összehányt ruhát gyorsan le, mosógépet indít. De jó, pont megszáradt egy adag, mégiscsak lesz hova teregetni. Alig állok a lábamon, nagyon le kellene már ülni. Nem lehet, bőven van még tennivaló. Először a gyógyszerek. Megint egy szatyornyi. Hova pakoljam? Tele van a konyhapult velük. Hogy kell ezt a port elkészíteni? Na végre. Basszus, ez iszonyatosan rossz ízű. Gyere idd meg, nem olyan rossz. Ne öklendezz! Tessék, igyál rá egy kicsit. Hogy fogom én ezt napokon keresztül beadni neked? 1 adag ruha lepakolva, elrámolva, és a gép is lejárt. De jó, lehet végre teregetni! Kérsz enni? DVD? Jó, már rakom is be. Jajj, nekem is milyen jól fog esni, ha végre leülhetek. Imog? Rendben simogatlak. Végre fekvő pozícióban vagyunk mindketten. Én most fel nem állok innen egy darabig...