Ha most elvonatkoztatok a kilókban/centikben mért eredményektől, akkor a legnagyobb változást TILTesedésem óta a komfort zóna folyamatos elhagyása jelenti. Munkám során rendszeresen megteszem, de - talán pont ezért - magánéletben tudatosan kerültem, amikor csak lehetett. De ősszel minden megváltozott. Olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amit még pár héttel/hónappal korábban sem gondoltam volna. És az a legdurvább az egészben, hogy tudatosan keresem a kihívásokat. Ha egy megvan, már rögtön azon gondolkodom, hogy mi legyen a következő lépés. A legnagyobb mérföldkő az életemben a futás elkezdése volt. A rendszeres sport ellenére még nyáron sem tudtam elképzelni magamról, hogy valaha is elinduljak. Aztán Lizi szülinapján jött a kattanás - akkor már napok óta csak ez járt az eszemben - és elkezdtem. Nincs mit szépíteni, az akkori paramétereimmel folyamatos küzdelem volt minden perc. Aztán, mikor kezdtem volna belejönni, jött a sérülés. Meg a hosszú kényszerpihenő. De az agyam már akkor is csak kattogott. Tudtam, hogy nem fogom megvárni a tavasz kellemes melegét, hogy újra elinduljak. Annál jobban hiányzott a futás. Vagy talán a kihívás. Mert azt hiszem nekem most még legalább 50 %-ban a kihívást, a folyamatos küzdelmet és a mérhető fejlődést jelenti a futás, és csak a másik fele szól magáról a sportról. Januárban már nagyon viszketett a tenyerem - hát még a talpam - így újra elkezdtem a 6 hetes programot. Mert úgy éreztem, hogy a 0 fokban való mozgás pont kilométerekkel a komfortzónámon kívűl található. Aztán mikor ezt már kipipáltam, emeltem a tétet egy hóeséssel. Iszonyatos élmény volt a szállingózó hópelyhek között szaladgálni. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még nem próbálta. (Azt már csak halkan jegyezném meg, hogy megint az eufória legmagasabb szintjén, az utolsó 500 méteren nem figyeltem az út szélére, ami a pár centis hó alatt alig látszott, és megint félre léptem. Naná, hogy a rossz bokámmal... Meg is ijedtem, de végül nem lett belőle semmi komoly, viszont pár hétig hanyagoltam a futást. És ekkor megfogadtam, hogy nincs több szaladgálás hóesésben/esőben/csúszós úton, mert kipipáltuk és megy, de egy ép boka többet ér, minthogy pont 6 hét alatt végezzek az edzéstervvel.)
Most hétvégén viszont egy újabb lécet sikerült megugranom. Ez pedig nem más volt, mint a 80 km/h-s szél. Konkrétan mindenki bolondnak nézett, mikor szombaton kijelentettem, hogy megyek futni. Most utólag bevallom, magam is elég bizonytalan voltam a témában - főleg, mikor láttam, hogy borította föl a teraszon a szél az 50 kilós tujákat - de próba nélkül nem akartam feladni. És lenyomtam a napi penzumot. Nem mondom, hogy szívem szerint időnként nem fakadtam volna sírva, mikor emelkedőn fölfelé még a szembeszéllel is küzdenem kellett... De sikerült! :-)
Most már tényleg nincs lehetetlen!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése