A két mágnes

Egy kicsi és egy nagy, amelyek mindig egymás közelében vannak. Vagy a kicsi tapad a nagyhoz, vagy a nagy a kicsihez. Maja a kicsi, én a nagy. Így telnek a napjaink hetek óta. Kőkeményen zajlik a szeparációs szorongás. Kicsit rossz, nagyon jó. Nem haladok, de soha vissza nem térő pillanatok/napok/hetek részesei vagyok. Már nincs hátam és derekam az egész napos földön üléstől. Gyakorlatilag Majci reggel fölmászik az ölembe, áll rendületlenül és időnként ráhajtja a fejét a mellkasomra – amikor éppen nem az anyajegyeimnek magyaráz.

A nappali alvások idejére tudom kicsit levenni magamról, ami nem túl sok. Persze vannak rövid időszakok, amikor muszáj eltávolodnom tőle. Na, ilyenkor szélvész sebességgel teper utánam kétségbeesve. Bárhol vagyok, jön utánam és a fejével bökögeti a bokámat vagy rángatja a nadrágomat jelezve, hogy most azonnal vegyem föl. Amikor meg éppen felfedezőjáraton van, akkor én tapadok rá és kucorgok mellette, hogy a felfedezés biztonságos legyen. A fáradtságot ugyanis hatalmas puffanások tudják kísérni. Néha lehuppan a fenekére, sokszor csak eldől, mint egy liszteszsák. Ilyenkor azért jó, ha a közelben van az ember.
A szorongáson túl még a szokásos tényezők is bezavarnak a nappalokba/éjszakákba, úgy mint fogzás és mozgásfejlődés. A sok nyűgös nappalt néha nyűgös éjszakák követik, de előbb-utóbb ez is jobb lesz. A tegnapelőtt éjjeli 3 órás üvöltést pl. tegnap már egy nyugodt, békés éjszaka követte :-)