19 hónaposom elkezdett egyedül enni. El sem hiszem. Az elmúlt hónapok sok kudarcba fulladt próbálkozása után átmenetileg feladtam a dolgot és elkönyveltem magamban, hogy kisebbik gyermekem még ovis korában is az ölemben ülve lapátoltatja a kaját a szájába. De mégsem!
Mondjuk egyenlőre nincs benne köszönet. Nem emlékszem, hogy Lizi is ilyen borzasztó bénán kezdte az evészetet, de az biztos, hogy bőven 2 éves kora előtt gyönyörűen és tisztán evett, még a bölcsiben is kiemelték eme tulajdonságát a gondozónők. Szóval egyenlőre maszatolunk. Előszedtem az eredetileg gyermekfestésre gyártott teljes felsőtestet eltakaró előkét és elfogadtam, hogy mostantól dupla mennyiséget szükséges főznöm. A tányérba kiszedett étel legjobb esetben fele érkezik célba, a többi útközben lepotyog. Ez nálam jobban csak Majcit zavarja, aki minden egyes kanál után hisztérikusan mutat a lecsöppenő maszatokra, amit a célra kijelölt takarítószemélyzetnek (=vagyis nekem) 1 mp-en belül el kell tüntetnem. Nincs apelláta. Így aztán jelenleg minimum fél tekercs papírtörlővel kezdünk neki az étkezéseknek. A szintidő egyenlőre kritikán aluli, melynek legfőbb oka az, hogy a kanalát függőlegesen döfi a főzelékbe, amire így pontosan 1/10 mokkáskanálnyi étel képes odaragadni. A feladat tehát adott számomra: indulhat a kísérletezés - nagy kedvencem Heston Blumenthal, a molekuláris gasztronómia nagy királya után szabadon - hogy kifejlesszem azt az állagot, ahol a falat kellően rátapad egy akár függőlegesen tartotta kanálra is, és onnan menetközben sem csúszik le. Ha valaki ismeri a titkot, ne habozzon megosztani velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése