A repülés és én

Nem vagyunk barátok. Nagyon nem. Pedig olyan szépen kezdődött minden... Máig elevenen él bennem, mikor 1994 nyarán először emelkedtem a felhők fölé a Malév TU-154-es típusán. Túljutván az első alkalommal repülőkön rendszeresen eluralkodó sokkon - miszerint az a messziről szép fényes gép bizony sok darabból rengeteg apró szegeccsel van összerakva - igazán élveztem az addig soha nem tapasztalt érzéseket, úgy mint gyorsításkor ülésbe préselődés, emelkedés, kilátás és pattogó fül leszálláskor. Annyira jól sikerült az első alkalom, hogy ez alapján ma pilótanőként vagy minimum stewardessként kellene tevékenykednem. Az első évek abszolut kellemesen teltek, majd jött pár év kihagyás, végül 2004-ben megismerkedtem Férjjel, akivel éveken keresztül a közös utazásoknak szenteltünk szabadidőnket és megtakarított pénzünket. Na, itt kezdett valami megváltozni. Először találkoztam valakivel, aki férfiember létére felszállás közben ujjfehéredésig markolássza a karfát és csukott szemmel koncentrál. Eleinte csak mosolyogtam rajta, majd azon kaptam magam, hogy engem is megszáll némi feszültség ilyenkor. A dolgot tetézte, hogy egyszer baráti körben repültünk, ahol az egyik férfiember még Férjnél is nagyobb paracsávónak bizonyult. Kedvenc tézise az volt, hogy a felszállás utáni első 60 mp-ben irányíthatatlan a gép, így aztán, ha ilyenkor történik valami kis gikszer, akkor tutira lepottyanunk. Mivel 2 alkalommal is utaztunk közösen, hamarosan Férj repülési rutinjai közé is bekerült a felemelkedést követően félhangosan, karfát markolva riadt arccal történő számolás 60-ig. Aztán mintha elfújták volna az egészet, vígan telt a többi óra. A repülés kezdetén jelenlévő halálfélelem nem szegte kedvünket (főleg, miután rájöttünk a trükkre, miszerint lezsibbasztott aggyal sokkal jobb nekifutni a felszállásnak). Nekem egyes esetekben (pl. Londonba 6-kor induló gép) nem kis nehézséget okozott a hajnali töményezés, de hát mindent az ügy érdekében, ugye? Még szerencse, hogy nem hetente utaztunk. Végül a sort az törte meg, hogy üzleti útra kellett mennem, amit nagyon nem szerettem volna alkoholos befolyásoltság alatt tenni. Még egy apró tudnivaló a repülési szokásainkról: Férj és én vagyunk az egyetlenek, akik képtelenek normálisan aludni menet közben. A nászutunkon (11+2 óra) én egyszer 35 percre, Férj pedig 20 percre bóbiskolt el. Az előttem ülő csávó felszállás után 20 perccel berakta a kispárnát és már aludt is. A kajákhoz felkelt, de utána rögtön folytatta is az alvást egészen a célállomásig - Férj meg majdnem gutaütést kapott tőle.
A családalapítás miatt évekig szünet következett, majd 2010-től újra aktív időszak jött. És ez volt a végső fordulópont az életemben, ami a repülést illeti. Minden egyes úton történt valami. Én nem tudom, hogy csak a Bp-Varsó és Bp-Madrid útvonalak voltak így elátkozva, de addig soha nem tapasztalt borzalmakat éltem át minden alkalommal - pedig addigra már nem csekély számú repülést tudtam a hátam mögött rövid-, közép- és hosszútávon. Utanként akadt minimum egy gépet össze-vissza dobáló légörvény, de volt két megmagyarázhatatlan helyzet is. Az egyik a LOT Emraer 145-ös típusán történt. Mikor a busz megérkezett a gép elé, konkrétan a szívroham kerülgetett látván, hogy a gép kisebb mint a busz. (Tulajdonságom, hogy minél nagyobb a gép, annál biztonságosabbnak érzem - akkor még nem tudtam, hogy a pár hónap bekövetkező események erre igencsak rácáfolnak).

Íme, ő az. Nem valami nagy...

Ha tehettem volna, tutira elszaladok. A gép egyik oldalán 1, a másokon pedig 2 ülés virított tizenvalahány sorban. A folyósón kapóra jött alacsony termetem, mert 180 centi felett csak nyakat behúzva lehetett közlekedni - ennek 198 centis kollégám kifejezetten örült, neki már térdet is rogyasztania kellett. Kb. 10 perccel a felszállás után - még emelkedés közben - esett egyet a gép, de elég komolyan. Nem tartott tovább az egész fél mp-nél, de mindenki rámarkolt az előtte levő ülésre - minta az bármit is segítene vészhelyzetben - és többen (közöttük én is) tompa sikolyt hallattak. Alig állt vissza a szívverésünk a normálhoz közeli tartományba, az eset megismétlődött. Akkor már kibővült a sikoltozók tábora, én közel álltam ahhoz, hogy elkezdjem azt a bizonyos filmet pörgetni. A hátralévő 45 perc maga volt a pokol, mikor Budapestre értünk, nem győztem a fentieknek hálálkodni.
A másik eset Madrid felé történt a Malév flotta legnagyobb gépén - ennyit az érzéseimről. Már 2 órája repültünk, kezdtem pilledni a könyvem olvasgatása közben, mikor közel 11 km-es magasságban a következő történt a géppel: hirtelen jobb oldalára dőlt (de úgy, hogy a jobb szárny a föld felé nézett), majd ugyanezt bal oldalra is, és vissza alaphelyzetbe. 1 mp alatt tört ki a pánik a fedélzeten, megint mindenki az előtte lévő háttámlában kereste a megoldást és a tompa sikoltozások is megvoltak. Az otthon hagyott családtagokra és a bennem növekvő kis 8 centisre gondoltam, és azt mantráztam magamban, hogy itt és most nem lehet vége. Az eset után mindenki éber lett, és összes érzékszervével azt figyelte, hogy mikor történik megint valami szokatlan. Olvasni nem volt kedvem, próbáltam sürgetni az időt, hogy mielőbb újra szilárd talajt érezhessek a talpam alatt.  A leszállás további izgalmakat okozott (pedig ettől aztán tényleg nem paráztam eddig), a normális süllyedés - aminek a vonala elvileg egy szép hegyesszöget zár be a talajjal - igencsak lépcsősre sikeredett. Huppantunk egyet, majd viszonylag vízszintesen haladtunk, aztán megint huppantunk. Aztán még párszor. Kettővel mellettem ült egy spanyol lány, a kritikus pillanatban mindig megtaláltuk egymás riadt arcát. Leszállás után újra imákat rebegtem, majd próbáltam nem arra a tényre koncentrálni, hogy 4 nap múlva haza kell mennem. Repülővel. A budapesti landolás után megfogadtam, hogy többet nem repülök. Terhesen biztosan nem, amit kedves főnököm meg is értett és átálltunk a webkonferenciákra.
Mivel szülés után tudtam, hogy egy jó darabig megint nem fogok repülni, felbátorodtam és rászoktam a nat geo-n futó Légikatasztrófák c. sorozatra. És jó horrornéző szokásomhoz híven - nem bírom, de mégis nézem, aztán napokig nem alszom - a több évadnyi részek min. 90%-át végignéztem. Nem nyugodtam meg tőle. Sőt! Sajnos jellemző rám, hogy annyira beleélem magam a helyzetbe, amit szerencsétlen utasok az utolsó perceikben érezhettek, hogy tv-nézés közben is rendszeresen gyomorgörcsöm lesz, majd napokig/hetekig erről álmodom. Így aztán az elmúlt másfél évből hónapokok teltek el visszatérő rémálmokkal.
És hogy miért írtam meg ezt a bejegyzést? Sajnos megint aktualitása volt a témának. A napokban zuhant le Kazanyban egy gép, amit legnagyobb bánatomra valaki videon is rögzített. A képsor ismét beleégett a retinámba, és napok óta lezuhanósat álmodom.
Nem tudom mi lesz ezután... Ha valaki most a kezembe nyomna két New York-i repjegyet - amiért alaphelyzetben ölni tudnék - nem biztos, hogy örülnék neki. Fenét nem! Örülnék nagyon, de tutira megkeresném a város legjobb kineziológusát, hogy oldja bennem ezeket a félelmeket :-)