Ember tervez...

Olyan szépen alakultak végre a dolgaim. Már éppen megtaláltam a futásban a saját ritmusom, és örömet okozott eme tevékenység. Vasárnap du. egy jó kis bemelegítés után nekiláttam a szokásos adagomnak, ami meglepő módon jól ment, kétszer olyan sokáig bírtam futni egyhuzamban, mint eddig bármikor és menet közben sem fáradtam ki úgy, ahogy szoktam. Teljesen fel voltam dobva, a fülemben dübörgött a zene és az 5 km után úgy döntöttem (mivel tervezett időn belül voltam), hogy még egy fél kört rádobok. Na, ez az, amit nem kellett volna... Az utolsó 200 m-en megtörtént a baj, az egyik sarkon az utólag pótolt, és emiatt pontos síkba nem rakott 4 db térkőböl sikerült egy kiállót eltalálnom és elvágódtam. Egy tized mp volt az egész, mégis egy csomó gondolat futott át közben a fejemben: 1) meglepődés, 2) térdfájdalom a becsapódás után 3) tenyérfájdalom ütközéskor 4) riadalom, hogy még a kezemmel sem fogom tudni megállítani magam és az arcom lesz a következő, ami a betonba csapódik. Végül, kb. 2 cm-re a földtől sikerült lefékezni a fejemet, így legalább azt megúsztam, de totál bepánikoltam, mikor próbáltam felállni és rájöttem, hogy megmozdulni sem tudok. Végül pár perc ücsörgés után össze tudtam magam szedni, felálltam és hazasántikáltam. Ekkor még simán ráálltam a rossz lábamra. Itthon jött a fölpolcolás, borogatás, puklisodás, majd kialakult a folyamatos, mozgatás nélkül is pokolian lüktető fájdalom. Mozdítani, ráállni persze nem tudtam, a próba üvöltésbe torkollott. Mégis bíztam abban, hogy reggelre kipihenem az egészet. Persze reggel rájöttem, hogy nem úgy van az, ahogyan én gondolom. Kedves ovistárs gyógymasszőr apuka átjött és vetett rá egy pillantást. Megforgatta minden irányba, megállapította, hogy részleges szalagszakadásom van (valahol 10 és 80 % között), adott spéci jegelő szettet, krémet javasolt és intézett délutánra egy mankót. Egyenlőre nem terhelhetem a bal lábamat pár napig, majd jön és újra megnézi.
Ekkor rájöttünk, hogy OK, hogy magamat még úgy-ahogy bicegve ellátom (kb. 10 perc egy sima pisi), de mi lesz Majcival? Fölvenni sem tudom, nemhogy hozni-vinni, ágyba/etetőszékbe ki-berakni, arról nem is beszélve, hogy kb. 5 percenként kerül olyan életveszélyes helyzetbe, hogy utána kell kapni. Így aztán sajnálatos módon mindenkinek borítani kellett a hetét, szerencsére a Mama el tudott jönni a munkahelyéről, Férj pedig átszervezte a tárgyalásait. Csütörtökig minden megoldva, de lehet, hogy Lizi+Mama pénteki szüretre való leutazása is veszélybe került, Mert Férj aznap éjjelig vidéken lesz.
1 napja vagyok kényszerpihenőn, de már most nehezen bírom a tehetetlenséget. Alapvetően rájöttem, hogy nehezemre esik ugráltatni bárkit is, pedig most nincs más választásom, a család meg amúgy sem érzi ugráltatásnak a dolgot. Na jó, Férj néha mindig. Most testközelből megtapasztalhatja milyen két gyereket reggel összerakni, este vacsoráztatni, fürdetni, fektetni. Mert ugye teljesen más nap mint nap látni és csinálni :-)
A sport miatt viszont teljesen kivagyok. Mert az csak egy dolog, hogy buktam a runkeeper-en beállított terveimet, a havi korláltan fitness bérletemet és hogy a kalóriabázison beállított fogyási ütemem sem fog megvalósulni - bár ezek is elég nagy problémák számomra - de úgy érzem meg fogok kergülni, ha 1 hónapig nem sportolhatok. Olyan szinten rákattantam a mozgásra, hogy elvonási tüneteim lesznek. Nem tudom még, hogy fogom bírni, de nem akarok abba a hibába esni, hogy nem hagyok elég időt a gyógyulásra, mert azt később nagyon megbánhatom. Hát, így tervezzen előre az ember...