Vasárnap délután elvergődtünk a hozzánk legközelebb eső bevásárlóközpont egyik üzletébe, ahol rövid vásárlás után a kasszához mentünk. A kuponos akciónak köszönhetően az amúgy sem üres boltban hatalmas tömegnyomor alakult ki fizetésre felkészülve 4 dugig tömött sorban. Bankkártyámat előkészítve Lizi nem éppen halkan fordult hozzám:
- Anya, én tudom ám a PIN-kódodat!
Rajtam a jeges rémület futott át, mert bár eszem ágában sem volt ilyen jellegű információt megosztani 6 évesemmel, azért volt már részem döbbenetben. Még a nyáron eltűnt a szobájában, majd egy papírlapot lebegetve jelent meg a nappaliban "Rajzoltam Tominak!" (L keresztapja, egyben az én öcsém) És lám, a papírra kedves betűkkel ráírva, h "PIN KÓD ****(itt a 4 szám szerepelt)" plusz még valami kedves kis ábra. Rögtön fel is hívtam Tomit, hogy sürgősen cseréljen kódot a telefonján, mert a szemfüles keresztlánykája hibátlanul kileste.
Az emlékképektől görcsbe rándult a gyomrom, majd ezt kellő magabiztossággal leplezve válaszoltam Lizinek!
- Ugyan már! Azt biztosan nem tudod! El sem mondtam neked!
- De, én tudom anya. Megsúghatom?
Itt elfogott a harctéri ideg, mivel 1) Lizi képtelen halkan súgni 2) Ha mégis, a hering-állapotoknak köszönhetően akkor is minimum 5-6 ember birtokába eljutott volna az információ.
- Nem Lizi, légy szíves ne mondd el!
Reménykedtem, hogy nagyobbikom most kivételesen szót fogad, majd remegő kézzel villám gyorsasággal, kellő takarásban bepötyögtem a 4 számot és sietősen távoztunk a boltból.
A folyósóra kiérve Lizi már majd letépte a karom:
- Anya, anya, most már szeretném megsúgni a kódot!
- Na, mi az?
- Monster High! - vágta rá 6 évesem csillogó szemekkel, mintha legalább egy NASA titkot osztott volna meg a fél világgal.
- Igen, tényleg az! De ne mondd el senkinek sem, jó? Ez a mi titkunk. - nyugtáztam a dolgot egy jól hallható megkönnyebbült sóhajtás keretében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése