2015. november 21., szombat

Eseménydús időszak

Az egész egy idei hideg februári napon kezdődött. Az volt az a nap, mikor hivatalosan találkoztam A Nagyemberrel. Jól be voltam rezelve, hiszen hiába voltam már túl életem kb. 50. interjúján is, ekkora kaliberű emberrel még sosem találkoztam. Éppen azon morfondíroztam, hogy hogyan is kell ilyenkor viselkedni, mikor megjelent a süppedős szőnyeggel borított lépcső tetején. Már messziről kedvesen mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy ő is csak egy ember, és elengedtem a szokásosnál nagyobb görcseimet. Az interjú nagyon jól zajlott, szárnyaltam, megvolt a közös szimpátia is, így a végén egymás kezébe csaptunk.Úgy éreztem, életem legnagyobb lehetősége csapott le rám. A mai napig megvan az a pillanat, mikor az egész világot át akartam ölelni, miközben sétáltam hazafelé a Duna-parton.
Aztán elkezdtem dolgozni. Nagyon más volt az egész, mint amihez eddig hozzászoktam, de fel voltam rá készülve. Én magam kértem a sorstól mást. Mást, mint amit egész életemben csináltam (és amiben sikeres voltam.) Azt hiszem idővel megérik az ember arra, hogy a komfort zónáján kívül keresgéljen. Nagyjából 3 hét után jöttek az első jelek, hogy mégsem olyan nekem való ez az egész. Leginkább azok miatt az emberek miatt éreztem ezt, akik körülvettek. Nem akarom bántani őket, de halvány lila gőzük sincs arról, milyen az igazi munka. (Tisztelet annak a kevés kivételnek.) Munkatempó 0, motiváció 0, ellenben károgás, negatívkodás, rosszindulat ezerrel. Nem vettem róluk tudomást, és vártam már, hogy beinduljon az igazi nagyüzem, mert tudtam, hogy akkor úgysem fogok velük napi 1-2 óránál többet találkozni. De a dolgok csak nem akartak beindulni. Aztán egyszer csak dőlt a dominó legelső eleme és szépen magával rántotta az egész sort. Bár azon kevesek közé tartoztam, akik a krach ellenére is maradhattak, már nem volt az igazi. Mivel azonban gyűlölök dolgokat feladni, eszembe sem jutott mást keresni. Biztattak, hogy minden rendbe jön, és teperünk ezerrel, csak egy kicsit tartsak még ki. Aztán rájöttem, hogy itt csak olyan értékekkel lehet érvényesülni, amivel én nem akarok. (Természetesen sem a tudás, sem a teljesítmény nem szerepelt közöttük.) Ellenben más értékekkel, amit világ életemben megvetettem. Egy szó mint száz, egyre rosszabbul kezdtem magam érezni, és sokakkal ellentétben engem az sem dobott fel, hogy laza volt a munkatempó. Máshoz vagyok én szokva, na!
Mikor már úgy éreztem, hogy az egész egyéniségem kezd rámenni a dologra, hirtelen felindulásból bekukkantottam a profession-re. Volt vagy 40 oldalnyi ajánlat az én területemen, a 2. oldalon azonban úgy éreztem, hogy megtaláltam AZT, amit keresek. Nem is néztem tovább, beadtam a jelentkezésemet erre az egyetlen helyre. És az események magukkal sodortak. Másnap már behívtak interjúra,egy hét múlva a 2. körre, majd 2 nap múlva a 3. körre. Éppen a 3. körös interjúra várakoztam (ez skype-os formában zajlott az éppen Ázsiában tartózkodó fő-fő szakmai vezetővel), mikor már arról kérdezgettek, hogy mikor is tudnék kezdeni. Pedig ekkor még 2 kör hátra volt. Itt kezdtem el azt érezni, hogy meglesz a dolog (talán életem legnagyobb pofára esése lett volna, ha mégsem). Aztán mivel a 4. kört is sikerrel zártam, hamar egymás kezébe csaptunk, és végre megszabadulhattam a másik helytől. Férjnek is egy hatalmas projektje volt egész nyáron (melynek köszönhetően élete legnagyobb sikereit éli meg manapság), ezért aztán úgy alakult, hogy igazi elutazós szabi idén nyárra nem jutott nekünk. De többször is kimentünk az Aquaworld-be, és itthon is strandot csináltam a vadiúj kertben, így nem maradt hiányérzetünk.
Aztán augusztusban belecsaptam a lecsóba. Az első napon tudtam, hogy helyemre kerültem. A fogadtatás, a profizmus, a körítés. Minden olyan volt, mint régen. Az első három hetem órákra lebontva különböző tréningekkel tele. A napi kommunikáció minimum 60 %-a megint angolul zajlik, ismét multikulti vesz körül, kollégák Európa minden pontjáról. És én ezt úgy imádom! Volt olyan napom, hogy 5 órán keresztül óránkénti váltásban 1 ázsiai, 1 ukrán, 1 portugál és két ír tartott webinart. Mondjuk a végére zsongott a fejem, de iszonyat izgalmas volt. Akárcsak a feladatok. Bár 80%-ban ugyanazt csinálom, mint a két korábbi cégemnél, az iparág teljesen más, és persze minden cégnek megvan a saját rendszere, amit meg kell tanulni. Aztán hamar belecsöppentem a sűrűjébe, hiszen szeptember/októberben sorra jöttek a hatalmas projektek. Minden egy időben, és eléggé magamra voltam hagyva a kb. 350 mappából álló könyvtárrendszeremmel. Keressem meg benne a dolgokat. Kutassam vissza, hogy mi hogy zajlott, és csináljam. Nem nagyon sz.roznak a cégnél: az új programokat (több ilyen is van) 1x megmutatják, utána meg tessék önállóan csinálni. Nagyon magyarázni nincs idő. Szerencsére nagyon gyorsan tanulok, és nyitott vagyok az új dolgokra, (hogy a munkabírásomról már ne is beszéljek), de többször a totális elkeseredés határán álltam. Napi 10-11 órákat dolgoztam, sokszor vasárnap reggel 6-kor álltam neki összerakni 1-1 prezit másnapra. Sosem voltam otthon, hiszen az utazást is beleszámítva reggel 6:45-kor indultunk el otthonról a gyerekekkel, és én este 7, fél 8 körül értem haza. Heteken keresztül minden áldott nap. A gyerekek borzalmasan hiányoltak, Férj pedig próbált helytállni helyettem is. Minden nap ő szedte össze a gyerekeket, és ő volt velük estig. Sokszor már a kádban ültek, mire hazaértem. Persze volt olyan pont, mikor már neki is televolt a hócipője. Majci többször is lebetegedett ovikezdés óta, és én egyetlen percre sem tudtam napközben kivenni a részem a betegápolásban. Éjjel annál inkább. Mert ez a 6-8 hét nem az alvásról szólt több dolog miatt sem. Egyrészt a határidők/feladatok sokasága annyira nyomasztott, hogy éjjel rendszeresen arra ébredtem, hogy nem fogom tudni összehozni a projektet klasszul határidőre. És ettől teljesen bestresszeltem. Mert a csak "megcsináltam" nekem kevés. Bárcsak le tudnám vedleni a maximalizmusom miatti szorongásomat! De nem megy... (És Lizi ugyanilyen. Már előre sajnálom, mert nehéz élete lesz. Bezzeg a kis göndör! Na ő nem lelkizik a dolgokon. Mindenen túllép 2 perc alatt, mindent elfogad a maga valójában és nem rágódik rajta, hogy ki? mit? és miért pont úgy? mondott. Irigylésre méltó a természete. De hát ugye, azt kell szeretni és elfogadni, amit a gép dob. Megváltoztatni úgysem tudjuk magunkat, maximum kiismerni és a lehető legjobban megtanulni kezelni.) Na, hát ez az ami a jelek szerint nekem még mindig nem megy. Nappal már igen, de éjjel nem. Akkor felébreszt a stressz. Szóval voltak hetek, mikor hétköznap rendszeresen napi 3-4 órát aludtam. Hétvégére kipurcantam, és csak vonszoltam magam. Nyilván mondanom sem kell, hogy a sport teljesen kimaradt az életemből. Eleinte még hiányzott, de már ezen is túllendültem. Borzasztó! Nekem, aki tavaly ilyenkor még heti 7-8 órát sportoltam, most egyszerűen igényem sincs rá. Bár lehet, hogy ez is csak egy védekező mechanizmus, mert tudom, hogy úgysem tudom összehozni. Természetesen, ha ehhez hozzáadjuk az alváshiány + stressz miatti farkaséhségemet, sejthető, hogy ez nem egy nyerő kombináció. Fogalmazzunk úgy, hogy folyamatosan teszem tönkre az elmúlt 2 év rengeteg munkáját. Fáj, de most egyszerűen nem tudok ellene tenni. Szóval a serpenyő oldalán ott van az, amire szakmailag mindig is vágytam, a másik oldalon pedig a folyamatos lelkiismeret furdalás, hogy milyen keveset kapnak belőlem a gyerekeim, és még az én egészségem is rámegy némiképpen. De a visszacsatolások tuningolnak, a sok sikerélmény pedig erőt ad. A próbaidőm végén tartott megbeszélés is teljesen pozitív volt (nagyon meg vannak velem elégedve), és szűk három hónap után csináltam egy olyan anyagot, ami felkerül a belső rendszerre, mint európai minta. De a neheze még hátra van. 2016 első 6 hónapjában annyi projekt van, hogy ha csak rájuk gondolok, már jön a gyomorgörcs, hogy hogyan fogok tudni mindent megcsinálni. És mennyi lemondással jár ez a családra nézve. De mindezek mellett doppingol is a sok kihívás. Mert tényleg igaz a mondás, hogy a csodák a komfortzónán kívül kezdődnek. És én gyakorlatilag csak itt tartózkodom már hónapok óta. Szóval nem tudom, hogy mi lesz 1 év múlva, de az elmúlt 4-5 hónap alatt több dolog történt velem, mint előtte 3 évig. Azt hiszem rám fog férni a karácsonyi 2 hét pihenés :-)

1 megjegyzés:

  1. Még olvasni is sok(k) volt. Amit csinálsz, én képtelen lennék rá. Na nem fizikailag, hanem lelkileg. Le a kalappal!

    VálaszTörlés