Elkezdődött az akció előtti rítustánc, de a vadász nem enged a kísértésnek. Bár nehezedik az a pilla, megrázza magát, hogy ismét visszaszerezze éberségét. Tudja, ha nem figyel eléggé, a vad túljár az eszén. A vadnak pedig pont ez a célja. Már úgy tűnik, hogy sikerül is neki - a vadász egy óvatlan pillanatban elernyeszti fejtartó izmait és buksija erőtlenül rádől a vad mellkasára - így rögtön a következő fokozatra kapcsol. Ám a vadász érzi, hogy a helyváltoztatás a csel része, ezért újra éber üzemmódba kapcsol. Egymás szemébe néznek, nagyon-nagyon közelről. A vad és a vadász. Szegény vadász még a létezéséhez oly szükséges ritmusos cummogó ujjszopásáról is lemond, nehogy lemaradjon egy óvatlan pillanatról. A vad pedig kitartóan simogatja a vadászt, és figyeli, ahogy annak a szeme sem rebben a leghatásosabb csel ellenére sem. Aztán bekövetkezik az a pillanat, amire a vad vár: a vadász oldalra fordul, ezúttal megszüntetve a kettejük között kialakult szemkontaktust. A vad érezi, hogy ez az ő pillanata, és azonnal menekülőre fogja. Ám alig érkezik biztonságos távolságba a vadásztól, már tudja, hogy a csatát elveszítette. A hangok egyértelműen jelezik, hogy a vadász győzött... ...ezúttal is.
A fenti sorok az elmúlt 1,5 órában kb. 5x játszódtak le, de az utóbbi hónapok bármelyik napjába beilleszthetőek. Csak az időtartam, a napszak és a próbálkozások száma változik.
És mit tehet egy anya, aki meglátja a sötétben az ágyában álló, panaszosan számonkérő gyermekét, akinek földöntúli boldogság tölti el az arcát, amint meglátja őt? Felteszi a címben szereplő kérdést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése