Vérvétel és rosszullét

Na, ezt is sikerült megérnem. Kiütött egy sima vérvétel...
Jó pár bökésen túl, egyetlen rosszullét nélkül, vidáman indultam neki a pénteki mintavételnek. Rövid egyeztetés után - mikor is kiderült, hogy a hormonokat nem lehet a periódusom jelenlegi stádiumában értelmezni - végül csak egy IR-panel mellett maradtam. A nő próbált rábeszélni, hogy jöjjek vissza később, és akkor csináljunk meg mindent, hogy ne kelljen 3x, csak 2x szúrni, de mondtam neki, hogy ha már itt vagyok, bökjön, nem számít az a +1 szúrás. Megkérdezte, hogy szoktam-e rosszul lenni, amire rögtön rávágtam, hogy soha. Ezt örömmel nyugtázta, majd nekilátott a műveletnek. Vidáman néztem az egész folyamatot. A cukrot meginni még mindig nagyon rossz volt, hiába szereztem már ebben rutint korábbi 5 alkalommal. Leketyegett a 2 óra, majd újra bementem. A jobb karom után most a balt készítettem elő, és figyeltem a műveletet. Tű be, vér nuku. Tű beljebb, vér nuku. A nő feszült lett. Tű mozgat, vér nuku. A nő kissé idegesen megkérdezte, hogy történt-e valami a vénámmal, mert totál be van szűkülve, és tiszta heg, a tű meg visszapattan róla. WTF? Acélvénám van, vagy mi? Aztán eszembe jutott a Maja születésekor történt borzalom. A műtét előtt szokás szerint branült kaptam, amit aztán bő 4 napon át bennem hagytak (rossz vérkép miatt 2 naponta vasat kaptam). A probléma a hazajövetel napján kezdődött: iszonyatos fájdalom, és bedagadt vörös és forró, kőkemény kar, amit felemelni sem bírtam. Aztán pár órán belül jött a 40 fokos láz is. Emlékszem milyen sz.rul éreztem magam. Május elseje miatti hosszú hétvége volt, kint meleg napsütés, engem meg rázott a hideg, és zokogtam, hogy nem elég, hogy félbe vagyok vágva, és fáj a hasam, még a karom is kipurcant. Szép kis vénagyulladást szedtem össze. Mikor a nőgyógyászom megtudta, hogy 4,5 napig volt bennem a branül, csak fogta a fejét. Ezt megemlítettem a nőcinek, aki közben rendületlenül turkált a karomban a tűvel. Úgy gondoltam, nem zavar a látvány, de aztán mégis, mert egyszer csak szédülni kezdtem, zúgott a fülem, és alig hallottam, amit mond mellettem. Kértem egy pohár vizet, majd rögtön hátradöntötte a támlát, fel a lábtartót és kinyitotta az ablakot. Percekig szívtam be a januári hideg levegőt, mire elkezdtem jobban lenni. Borzasztó volt, hogy nem tudtam tenni ellene, és hiába diktálta az agyam, hogy "szedd össze magad", a testem nem engedelmeskedett. A vérvételt végül megejtettük a másik karból, és megkaptam az ukázt, hogy soha többet az életben ne adjam oda a bal karomat, mert az már teljesen használhatatlan... 

Már megint a határaimat feszegetem...

...és baromira élvezem :-)
Az egész úgy kezdődött, hogy Férj lelkesen mesélte, hogy van egy új bérlőjük, és majd le fog járni hozzájuk edzésre. Még ő maga sem tudta, hogy pontosan mire, mert sok minden van a repertoárban. A boksz volt az egyetlen, amihez valamilyen mozgásformát tudtam kötni. Aztán jött a következő infó, miszerint hétfőn 11-kor várnak engem. Mivanmivanmivan? Rólam nem is volt szó, ám teljesen belelkesedve indultam neki az első edzésnek. Pont jókor jött, amúgy is az utamat kerestem a mozgásban, és a sebeimet (sérüléseimet) nyalogattam, miközben újra a zumbán való ugrándozásról álmodoztam. 
Hát így kezdődött az egész. Indulásnak megkaptam, hogy aki az első 4 alkalmat túléli, az már nem adja föl. Az első óra után már pontosan értettem, mit is jelent ez a mondat. Konkrétan azt a bizonyos végterméket is kihajtották belőlem. Kezem-lábam remegett és alig vonszoltam magam óra után. Hihetetlen, hogy egy edző mire képes. Soha életemben nem volt részem személyi edzésben, így most teljesen ledöbbentem, hogy milyen az, ha az embert széthajtják, és egyre feljebb tolják a küszöböt. Kitartónak tartom magam, de ha nem lett volna ott valaki a fejem fölött, az utolsó 10 rúgást/ütést már biztosan nem csinálom meg, így viszont nem volt más választásom. Nem tudom honnan volt erőm újra meg újra felemelni a lábam és rúgni, de megtettem. Hihetetlen érzés volt. Teljesen be vagyok lelkesedve, úgy érzem hatalmas energiákat kapok ezektől az edzésektől. Az edző is halál jó fej (azt hiszem enélkül nem is menne), és folyamatosan biztat. Azt mondja brutális erő, akarás és kitartás van bennem, ami a szívemből jön, pedig a testalkatom nem kedvez éppen ezeknek a mozgásoknak. Szerinte 2 hónap alatt (szigorú diétával) totálisan átformálható lennék. Már 1 hét után látta rajtam az alakulást. Nem tudom meddig fogok tudni járni, mert a világ másik felén van, tehát a jelenlegi helyzetben is macerás az odajutásom, de ha egyszer végre beindulnak a dolgaim, akkor félő, hogy a lehetetlen kategóriába fog tartozni. Pedig nagyon-nagyon megszerettem! Imádom, mikor torzul a fejem a fájdalomtól, de még mindig ütök és rúgok, mikor úgy érzem, hogy kiesik a szívem, úgy ver, vagy amikor nyelni nem tudok, úgy kiszáradt a szám. De az érzés a végén, hogy igen, megint megcsináltam, felejthetetlen. Néha azonban, ha belegondolok, hogy ennyi idősen, 2 gyerek után nem kevés túlsúllyal nekiállok bokszolni, akkor mosolyogva megállapítom, hogy nem vagyok normális :-)

Első félév az iskolában

Olyan régóta tervezem, hogy írok egy bejegyzést Lizi iskolai élményeiről, de valahogy mostanában mindig a fogyókúra-projektes bejegyzések kerültek előtérbe.
Most azonban apropója is van a történetnek, hiszen Lizcsi megkapta élete első félévi bizonyítványát. Borzasztó büszke vagyok rá, hiszen 23 pontban minősítették a tudásukat (szövegesen, de mindegyik egy osztályzatnak felelt meg), és ő mindegyikből a legjobbat kapta, valamint egy általános tantárgyi dicséretet. Ezt a minősítést összesen ketten kapták meg az osztályból, de a tanárnénik szerint nagyon jó az egész csapat. Bár az ellenőrzőjét kinyitva, 3 igazgatói dicséretet és csupa-csupa piros pontot meg csillagot, valamint 100%-os dolgozatok garmadáját látjuk, én tudom, hogy nem volt egyszerű ez a félév, és megannyi küzdés áll mögötte. A probléma pedig Lizi hozzáállása és magatartása. Az év elején a suliban is keményen nyomta, de ott 1 hónap után nagyjából lehiggadt. Balhék már nincsenek, de órai munka helyetti beszélgetés, türelmetlenség miatti súgás, vagy cukkolás miatti apróbb ügyek előfordulnak. Az esze vág, mint a borotva, de amihez nincs kedve, hát, azt nem egyszerű vele megcsináltatni. Ilyen például az írás. Utálja, macerának tartja, elábrándozik közben és nem csinálja. Aztán meg összecsapja. És ilyenkor jön a balhé. Pedig nagyon szépen is tud írni. (Ezt nem is gondoltam volna a kézügyessége után.) A matek meg teljesen hangulatfüggő. Van olyan, hogy egy órán keresztül matekozunk, és még külön feladatokat is gyártat velem, néha meg hisztizve csapkod a 2. példa után. Pedig hét közben nincs házi, és hétvégére is teljesen emberi mennyiséget kapnak. De mindig megy a balhé, mikor le kell ülni. Több hétvégi cirkusz után beszéltem a tanítókkal, és abban maradtunk, hogy nem erőltetem a házit. Ha nem csinálja meg, akkor kapjon csak feketét. Az már tutira bántaná a kis maximalistámat. Ha meg balhézik akkor el lesz tiltva a szavalóversenytől. Mert arra persze menni akar. Meg úgy mindenre. Úgy kellett limitálnom a különórákat, mert mindenbe bele akart vágni, bezzeg mikor kedden reggel hajnalban kell indulni énekkarra, rendszeres hisztik következnek. Egyszer büntiből (no meg azért, mert nem készült el), nem mehetett. Nem tudom tartósan mennyire élte meg büntinek a dolgot, mert bár reggel kiborult, délutánra már vállrándítással elintézte az egészet. Pedig gyönyörűen énekel, kár lenne érte. Az itthoni magatartása pedig katasztrofális, ami reggel csúcsosodik ki. Másfél óra tömény balhé és hiszti, mire elkészül. Az én türelmem rendesen trenírozva van, de hiába bírom minden nap egyel tovább, akkor is kihozza belőlem az üvöltő sárkányt. Újabban már rájött, hogy nem hat meg a non-stop "utállak" és "segítség" üvöltözéssel, és teljesen rászállt a húgára. Folyamatosan piszkálja, hergeli, amitől szegény Maja teljesen kikészül, és egy csomószor sírva is fakad, és ha ez nem lenne elég, akkor fizikailag is bántja szegény húgát. Ha neki rossz, akkor a húgának is legyen az. És itt általában el szokott durranni az agyam (ekkor már 40-45 perc balhénál járunk), úgyhogy nem ritka az, hogy két üvöltő gyerekkel és 200-as vérnyomással lépek ki reggel az ajtón. Olyan szintén kicsinál mindenkit ez a hónapok óta tartó reggeli harc, hogy elhatároztuk, hogy külső segítséget kérünk. Nem tudom, mire számíthatok, de ez így mindenkinek nagyon rossz.

Valami nem OK

Már megint le vagyok maradva...
Az ok pedig az, hogy 2 hete minden nap kimegyek Férjjel a munkahelyére, és onnan végzem a dolgom, illetve még egy, de erről majd kicsit később ;-)
Hihetetlenül felemelő érzés kora reggel kocsiba pattanni, és egy munkahelyen lenni délutánig. Nagyon vágyom már arra, hogy saját jogon is bejárjak egy helyre, megvisel az itthonról való kepesztés. 
A testanalízis egyébként kipipálva, a helyzet lesújtó, minden eredményem rosszabb lett mint kezdéskor. Hiábavaló volt a 15000 elégetett kalória, a lefutott 40 km, a letekert 72 km, és a megemelt 101340 kg (+ a saját testsúlyos gyakorlatok, mert azt ugye nem számolta a rendszer.) Kudarcot vallottam. Pedig mindent megtettem. De tényleg. Nem tartom normálisnak, hogy diéta és heti 7-8 óra edzés mellett az ember nem fogy egyetlen grammot sem, ellenben az év végén felfüggesztett diétának köszönhetően 1 hét alatt 5 (!) kg-t hízik. Majd a diétára visszaállva ez az 5 kg sem akar távozni. Most ennek fogok utánajárni, első körben egy pénteki vérvétellel. Rubennel egyeztetve 6 különböző hormont fogok megnézetni a klasszikus IR-panel mellett, szóval már a vérvételnél kisebb vagyont kell az intézményben hagynom. És utána jön a nőgyógyász, meg még ki tudja mi. De akkor is a dolog végére járok. 

Sűrű első hét

Eddig 3 nap diéta pipa. Talán segít, ha itt színt vallok. Talán így nem lesz kedvem bűnbe esni. Meglepően jól bírom. Pedig óriási volt a kontraszt a vasárnapi (és az azt megelőző 2 heti) étrendem és az elmúlt 3 napi között. Szerencsére zökkenőmentes volt az átállás. Az elmúlt másfél év diétája után még mindig meglepődöm azon, hogy mennyire könnyen átkattanok, ha agyban eldöntöm. A zabanapok alatt elképzelni sem tudom az életemet diétás verzióban, a diétám alatt pedig nem értem, miért kellett pár napja annyit ennem, hiszen nem hiányzik semmi. 
És az egyéb dolgaim hogy haladnak? A 3 hónapos kondi-program tegnap véget ért. Már csak a jövő heti visszamérés van hátra. Kíváncsi vagyok, ebből a sok pluszból mennyit tudok addigra lefaragni. Mert így elég érdekes lesz. Egyébként nem vagyok egyedül, más programos is hasonlóan nyilatkozott. Már azon viccelődtünk, hogy a versenyt - mert azt is hirdettek több kategóriában - nem az fogja megnyerni, akinek a legtöbbet csökkent a testzsír %-a, hanem az, akinek a legkevesebbet nőtt. 
Beszereztem egy talpbetétet - amit elvileg majd sportoláshoz is fogok tudni használni - és itthon szigorúan a batz papucsomban nyomom. Mikor kilépek belőle, akkor érzem igazán, hogy mennyivel rosszabb mezítláb járni. A fájdalom továbbra is tart, talán az ünnepek előtti szinten van, ami némi javulást jelent. A vállamnak is segít, ha pihentetem. 
A pályázgatást Lizi keresztülhúzta, ugyanis ma reggelre lebetegedett. Már tegnap este voltak gyanús jelek, de azt hittem egy kis cickafark teával elintézzük a dolgot. Ma reggel viszont egy elég komoly hólyaghurutot állapított meg nála a doktornő. A sulinak tehát a hétre lőttek, aminek azért sem örülök, mert hétfőn félévzáró dolgozatot írnak matekból és magyarból. Az orvos után tehát elmentünk az iskolába, ugyanis hétköznap egyetlen könyvet sem hoz haza. Megkaptuk a tanító nénitől a heti penzumot, ami nem kevés, így 11-kor már le is ültünk tanulni. A fájdalomcsillapító és a krém gyorsan hatott, így szerencsére nem szükség a klasszikus ágy-mesekönyv-tv kombóra. Két óra után hajtottam fejet gondolatban minden tanárnak, aki ezt képes éveken/évtizedeken keresztül csinálni. Borzasztó fárasztó dolog, és hiába szerettem világ életemben a matekot (és talán kicsit még jó is voltam belőle), totál más csinálni, és csináltatni valakivel. És Lizi nehéz dió. Amiért dühös vagyok, hogy nem az agya miatt. Mert, ha korlátozott agyi kapacitásai lennének, akkor megérteném, hogy lassan haladunk. De nem. Szuper kis agya van, ami matek terén is megmutatkozik. De a hozzáállása és kitartása kész katasztrófa. Mondjuk nagyon nem lepődtem meg rajta, mert mindig is ilyen volt, de ma ez ilyen koncentráltan (du. 5-ig tanultunk folyamatosan 1 ebédszünettel és pár rövidebb szünettel) teljesen kikészített. Minden felolvasott feladat felénél hisztériás rohamban tört ki, hogy ő ezt nem érti, nem tudja, és azonnal csapkodott, csúszott le a székében. Aztán 5 perc nyugtatás után, mikor végre hajlandó volt nekiállni a feladatnak, persze csípőből megoldott mindent. De végig ott kellett ülnöm mellette, mert amint felálltam, nekiállt énekelni, firkálni az asztalán, meg csak úgy ábrándozni. Így pedig elég nehéz haladni. Ha levesszük a balhés és elkalandozós sallangokat, simán fele ennyi idő alatt megcsináltunk volna mindent. És ez gáz. Mindenesetre bele kell húznunk, mert még rengeteg feladat van hátra, 1 új szám, 1 új betű, és mindenre két nap, szombaton ugyanis már Maja is itthon van. Azt hiszem holnap a kezem ügyébe helyezek egy doboz magnéziumot.
Az év férj számára sem kezdődött túl jól, ugyanis szerencsésen elhagyta a kocsikulcsot az irodaházban. A fél ház kereste órákon keresztül, teljesen eredménytelenül. Szegény jöhetett haza taxival, meg ma reggel vissza, ráadásul Lizi lebetegedése miatt még Majcit is neki kellett bölcsibe vinnie. Ez jó kanyar volt, így a város egyik végéből a másikba, hogy az új kulcs elkészítését ne is említsük. Most baromira nem hiányzott. Ráadásul a pótkulcs is necces, hol nyitja a kocsit, hol nem. 1 hétig ezzel kell valahogy kihúzni. Milyen érdekes, hogy a problémáink is párosan jelentkeznek, mire férj megint megjegyezte, hogy nem is kérdés, hogy passzolunk-e egymáshoz. Nekem decemberben kellett új kocsikulcsot csináltatnom. Neki 1 hete lepattant egy hibás gomb a karácsonyi ajándék farmerjáról. Erre mi történt pár napja velem is? Széttört egy patent az ajándék kabátomról.

2015

2015 lett időközben. 2 hónap eseményei zúgnak a fejemben. Nem írtam semmit, mert csak a düh és a heves érzelmek vezérelték volna a mondataimat, annak meg hosszú távon nincs sok értelme. Rövid távon is csak annyi, hogy kiengedi magából az ember a gőzt. Most már távolodok az eseményektől és reálisabban látom őket. A november a várakozás, a december pedig a pofonok időszaka volt. Nem egy pofon ért, nem is kettő, és nem is három. Sorozatban kaptam őket, és míg az első pár menet után leporoltam magam és felálltam, addig december végére elfogyott az erőm. Nem is tudom melyik fájt a legjobban. Az, hogy egy 2,5 hónapos megmérettetés végén egy hajszállal maradtam le egy remek kis pozícióról a világ egyik leginnovatívabb vállalatánál? Az, hogy egy másik tökéletes pozícióról kiderült, hogy már eleve félre volt téve valakinek, és a kihirdetés után 10 nappal lezárták az egészet, mondván "megtaláltuk a legjobbat"? Vagy az, hogy egy másik utolsó fordulós történetnél megint előkerültek a sumákolások/időhúzások? Netán az, hogy a remeknek tűnő edzéstervet 2 hónap után teljesen rossznak titulálja egy újonnan érkező edző? Azóta meg megy a kapkodás, azt sem tudják, mit csináljak, 1-2 hetente variálnak az edzéstervemen. Innentől kezdve hiteltelen az egész. Vagy az, hogy hónapokra le lettem tiltva az imádott zumbámról? Az aktuális lelkiállapotom pedig tökéletesen megnyilvánult a fizikai állapotomban: ismét sérülések sorozata következett. A váll visszatérő momentum (már előre rettegek, mert előzőleg is fél évig tartott rendbe rakni), az új szereplő pedig a plantar fasciitis, ami egy baromi fájdalmas dolog, két ünnep között már menni is alig bírtam, nemhogy mindenféle sporttevékenységeket végezzek. Nem tudom, hogy a sors mit akar nekem ezzel a sok akadállyal jelezni, mert szent meggyőződésem, hogy jó úton járok. Rengeteg beleadott munka, erőfeszítés és akarás van a dolgaimban, mégsem jutok előre egy lépést sem. Vagy csak tovább akar erősíteni?
A legnagyobb felismerés, amit megtettem, azonban az, hogy hiába fogytam le több mint 20 kg-t, hiába változott meg a dolgokhoz való hozzáállásom, hiába toltam ki minden határomat, és feszegetem nap mint nap, kudarc esetén továbbra is ugyanaz a vigasztalás maradt: az evés. Gáz. Kényszerevő vagyok. A dolog karácsonykor csúcsosodott ki, amikor rosszullétig ettem magam. Amint kicsit is múlt az érzés, már újabb adag étel után nyúltam. Sós-édes váltogatva. Azt hiszem a hangulatjavításon túl az is bennem volt, hogy az év 50 hét diétából állt, amit 2 hétre felfüggesztettem, és most gyorsan mindent együnk meg, mert hamarosan úgyis visszaáll a rend. 
2015 van, a súlyom elérte a 14 hónappal ezelőtti szintet. A nyáron elért súlyomhoz képest +8 kg, derékban +8 cm, csípőben +10 cm, és combokban is +3-4 cm van rajtam. Szóval totálisan elbuktam az év végére. Vicces lesz a jövő heti testanalízis visszamérés. 
Mostanra azonban újra sikerült felszívnom magam, és mindent elölről kezdek a nulláról. Nincs többet 2014, nem rágódom rajta. Történt, ami történt, valami oka biztosan volt, így kellett lennie. Kudarcot vallottam, de most felálltam. 2015-ben tehát az alábbi projektekre fogok újra ráfeküdni:
1) Az áhított munka megtalálása
2) Diéta újraindítása a már jól bevált alapelvek szerint
3) Sérülések gyógyulása, majd a megfelelő és hatékony mozgásforma megtalálása, rendszeres végzése
4) Kontroll vérvétel, egészségügyi kivizsgálás (vannak gyanús jelek)
Hú, micsoda "újévi fogadalom" szaga van a dolognak... :-)